Haunting Ground

Természetesen a Haunting Ground is hagyományos túlélő-horror alapokra épül, tehát horror témájú akció-kaland, és nagy valószínűség szerint teljesen ugyanazt a motort használja, amit a Capcom a Resident Evil: Outbreak mini-sorozatában is alkalmazott (melynek első részét tavaly teszteltem itt, a folytatásról pedig Sybilla fog kanyarítani a napokban egy elemzést).

A figuránkat itt is kívülről irányíthatjuk a nagyon részletes és teljesen 3D-s világban, amit a drámai hatás érdekében ezúttal is többnyire fix kamerákon keresztül láthatunk, továbbá most is akad mesterséges intelligencia által irányított társunk (ahogy az Outbreakekben), akivel a jobb analóg kar segítségével kommunikálhatunk. A különbség annyi, hogy a karakterünk fix, egy feltehetően olasz, Fiona Belli nevű, átlagos, csendes, félénk és törékeny, 18 éves egyetemista lány, aki természetesen nem egy Lara Croft, a szintén fix társunk pedig egy Hewie névre hallgató kutya, akinek a hozzánk fűződő viszonya az idomítás függvényében változik. Ezt a kutyázós kérdést a programozók mélyebben is kidolgozhatták volna, ahogy például a Black & White-ban, a Tamagotchi rajongók tehát talán kicsit csalódnak majd az anyagban, akik viszont nem akarnak túl sok időt fektetni az idomításba, azok örülhetnek, a blöki már alapban is meglehetősen kezes, és a kevés utasításra már egyből reagál, pár dicséret után pedig még inkább ragaszkodik hozzánk és hallgat ránk.

A mesterséges intelligenciával történő együttműködés mellett még nagy érdekesség, sőt újítás, hogy ezúttal nem kell zombi- vagy mutánshordákat lemészárolnunk, hanem gyakorlatilag mindig csak egy nagyon gyors, okos és erős ellenféllel kell bújócskáznunk. Fiona annyira gyenge, hogy fegyvereket sem tud használni (még egy kardot sem tud leakasztani a falról), egyedül robbanó fiolákat és kristályokat vagdoshat kis számban az ellenfeleihez, vagy helyezhet az útjukba, továbbá nagyon gyengén rugdalhatja őket, sőt Hewie-t is rájuk uszíthatja, ami hasonlóképp eléggé hatástalan. Ugyanakkor a leányzó nagyon félős is, már egy kis vérfolttól is kisebb sokkot kap, ha pedig üldözik, akkor egyre jobban bepánikol, aminek függvényében egyre irányíthatatlanabbá válik (nem reagál a kontrollerre, össze-vissza rohangál, falnak megy, hasra esik satöbbi), és egyre kevésbé látszik a képernyő (palettakés és blur effektusokkal romlik a látvány fokozatosan).

Mindez, no meg a gyorsuló szívdobogás hangja és érzete (ugye a Dualshock 2 irányítón visszacsatolva) ritka intenzívvé teszi a játékélményt. Fiona emellett futni is rövid ideig bír csak, és nagyon kevés sérülést visel el – sajnos a nagyon kiterjedt menükben sehol nem követhetjük a karaktereink ilyen jellegű értékeit (Hewie is rendelkezik ilyenekkel, de azért sokkal többet bír), annak ellenére sem, hogy a dokumentáció hivatkozik pánik és erőnlét pontszámokra. A harcokat tehát lehetőleg el kell kerülnünk, ha pedig egy ellenfél üldözni kezd minket, meg kell próbálnunk elszökni és elbújni előle, ugyanis az összecsapásokban a kutya segítségével is legfeljebb 5-10 százalék esélyünk van a túlélésre, és ha ki is ütünk egy rosszfiút vagy rosszleányt, az csak pár másodpercig marad a padlón, ami csak arra elég, hogy egy tárgyat ellopjunk tőle, és egy kis egérútra tegyünk szert. Természetesen akadnak főnökharcok is, amik elől nem szökhetünk el, de azokban is csak fondorlattal győzhetünk a fix helyszínek csapdáit kihasználva, továbbá még említést érdemel az is, hogy ha a játékot egyszer kipörgetjük, akkor már harcolhatunk fegyverekkel is, megkapjuk a cowgirl és a domina ruhákat, melyekhez egy lassan újratöltődő, kis hatótávolságú pisztoly és egy lovaglópálca dukál, ezek már jóval hatékonyabbak a rúgásnál.

Ahogy a Resident Evil sorozat George A. Romero klasszikus filmjére, a Holtak Hajnalára épül, ugyanúgy a Haunting Ground sem rendelkezik különösebben egyedi háttértörténettel, sőt a gótikus rémtörténetek és a hagyományos horrorfilmek legelcsépeltebb, Shelley, Poe és Lovecraft óta agyonkoptatott kliséiből építkezik, ami persze nem baj, mert a játékélmény, az apró részletek, a tökéletes mocap színészi játék és a remek virtuális rendezői munka azért kárpótolják az ötletbeli hiányosságokat. Fiona az introban a szüleivel együtt autóbalesetet szenved, majd a jól megszokott ájulást követően egy furcsa és rémisztő helyen tér magához, egy hatalmas középkori kastély undorító, véres állattetemekkel teli alagsorában, egy szál lepedőbe csavarva.

A helyzetet tetézi, hogy egy ápolatlan és kövér óriás, aki jól láthatóan teljesen gyengeelméjű (úgy néz ki, mint a texasi láncfűrészes az azonos című filmben, továbbá annak remake-jeiben és klónjaiban), rágerjed Fionára, meg akarja erőszakolni. Szerencsére mire megkapjuk az irányítást, az első ellenfelünk, Debilitas, a kertész átmenetileg eltűnik a színről, de nem kell sokat várnunk az első menekülésre. Mellesleg hamar megismerkedhetünk a második ellenfelünkkel is, Daniellával, a tökéletes szépségű, de már megjelenésében is furcsa szobalánnyal, aki skizofréniában (néha békés és segítőkész, de Debilitas legyőzése után már általában agresszív őrült) és Pinokkió-szindrómában (nem isten, hanem egy több száz éves őrült alkimista teremtette, és a lélek mellett kihagyta belőle a gyönyör és a fájdalom érzésének képességét is, irigyli is ezeket Fionától) szenved. Rajtuk kívül még két főnökkel kell megküzdenünk, Riccardo Bellivel, a pisztolyos és csuhás birtokfelügyelővel, és Aureolus Lorenzo Bellivel, az imént említett vénséges alkimistával.

Valószínűleg a munkálatok elején a fejlesztők is azt hitték, hogy a játék ilyen kevés ellenféllel és harccal nem lesz igazán működőképes, ezért két ellenféltípust még bevezettek, de ezek tényleg csak nagyon kis számban fordulnak elő, és szinte teljesen veszélytelenek. Az életteremtés és klónozás félresikerült melléktermékei, a mutáns csecsemők két rúgásra (sőt még egyszerű kutyaugatásra is) szétrobbannak, ezekből legfeljebb tíz darabbal futhatunk össze, a szentjánosbogárra emlékeztető lebegő fénylények pedig maguktól szűnnek meg, ha bizonyos ideig nem tudnak Fionába beleszállni, aminek hatására hősnőnk csak kicsit parázik be, valószínűleg nem sérül. Végül tehát ezek teljesen mellékes ellenfelekké váltak, nem teszik izgalmasabbá és akciódúsabbá a játékot, ami azonban az alapvető bújócskázással is tökéletesen működik, sőt ritka hangulatos élményt nyújt. A történethez visszakanyarodva, Fiona természetesen nem véletlenül került a kastélyba, idővel kiderül, hogy ő az ingatlan örököse, és van némi köze az alkimistához is (mint az a nevekből is látszik), aki a vérszomjas személyzettel együtt akar valamit a leányzótól.

Dióhéjban ennyi a játék sava-borsa. Mint említettem, kezdetben kicsit tartottam a kutyázás túlerőltetésétől, meg a csendben megjelent anyag iszonyú gyenge pontszámokat is kapott mindenütt, ami rossz ómen volt, de nekem ettől függetlenül abszolút mértékben bejött. Ha rám hallgattok, ne hagyjátok ki, ha viszont más lapok tesztelőinek ítéletében bíztok jobban, akkor kerüljétek, mint a rosszpénzt.