Call of Duty: Black Ops 7 teszt

Semmi jó nem sült ki abból, amikor a Call of Duty egyik alsorozata gyors folytatást kap. Így volt ez két éve a Modern Warfare III-mal, és most a Black Ops 7-tel, amely alig 12 hónap után folytatja a Masonök családi drámáját, erőteljes, ám szükségtelen kooperatív ráhatással. Jelen darab nyilván párhuzamosan készült egy ideig a tavalyi iterációval, és érezhetően az volt a fejlesztők célja, hogy valami egészen merész irányba vigyék el a kampányt, és ne olyan legyen, mint legutóbb. Ez részben össze is jött nekik, ám az egymásra dobált ötletek, a filmszerűen megkomponált akciók mellőzése és a szürreális cselekmény miatt végül önmaga súlya alatt omlott össze az egész tákolmány. 

Éppen ezért szemöldökráncolásra adott okot, hogy a premier után pár nappal az Activision szinte körbeölelt mindenkit, a fejlesztőket és a játékosokat, gratulált a remek teljesítményhez. Pedig a számok nem azt mutatják, hogy a Call of Duty idén is sikert sikerre halmoz és felhasználói csúcsokat döntöget. Erről szó sincs, ahogy arról sem, hogy a kooperatív játék erőltetése is életképes elgondolás, hiszen a játékosok többsége társak nélkül, egyedül vágott bele a kampányba. Minden olyan eseménysor hatására, amit átéltem az öt óra alatt, világossá vált, hogy inkább más hasznosabb tevékenységbe is fektethettem volna ezt az időt. 

Csúcspont helyett igazi elmebomlasztó élmény a kampány

Már az első két küldetés után nyilvánvalóvá vált, hogy a Microsoftnak vissza kéne fognia a gyeplőt és ideje pihenőre küldeni a Specter One tagjait, mielőtt még végérvényesen bolondot csinálnak magukból, pláne abban az évben, amikor a széria végre egy komoly kihívót kapott a Battlefield 6 képében. Egyszerűen megengedhetetlen, hogy a Black Ops 7 ne azt nyújtsa, amit a rajongók elvárnak, ám itt ők számítanak a legkevésbé. Hiába ölelt fel évtizedeket Black Ops története, amikor szinte minden fontos pillanatból paródiát gyárt és inkább egyfajta vergődésre hajaz. Az endgame pedig a DMZ harmatos utánzata, de ne szaladjunk ennyire előre!

Kevés történetet éltem át olyan közönnyel, mint amit a Black Ops 7 közben és nehéz volt nem frusztrálva érezni magamat. A sztori 2035-ben, tíz évvel Raul Menendez állítólagos halála után játszódik. A Specter One tagjaként David “Section” Mason felett vehetjük fel az irányítást, aki Alex Mason, az első Black Ops főhősének fia (Milo Ventimiglia harmatos alakításában).  Aztán ott van a csapat többi tagja, Eric Samuels, Leilani “50-50” és Mike Harper is, akik mind irányíthatóak a kooperatív kampány során. Menendez korábban a Cordis Die terrorista szervezet vezetője volt, és mindenki halottnak hitt, miután golyót repítettünk a fejébe a Black Ops 2 végén, de visszatérésre nem véletlen, és az egésznek látszólag köze lehet egy másik bűnszervezethez, a The Guildhez, ami az előző játékból lehet ismerős. A magáncég hiába próbálja tisztának feltüntetni magát, hamar nyilvánvalóvá válik hogy ők mozgatják a szálakat a háttérben. 

Miután csapatunkkal beszivárgunk a The Guild tulajdonában lévő laboratóriumba, ahol információkat kell gyűjtenünk Menendez visszatéréséről, hamar kelepcében találjuk magunkat, hiszen a bájos Emma Kragan, a vállalat CEO-ja egy olyan Cradle nevű hallucinogén méreggel szórja meg a brigádunkat, amely képes a múltbeli traumáinkat és félelmeinket felidézni. Bosszúból Mason felrobbantja az egész kócerájt, de ezzel csak azt éri el, hogy a méreg rászabadul a világra. 

Nem kell nagy jóstehetségnek lenni ahhoz, hogy a narratíva visszatekint a múltbeli eseményekre, amiket más szemszögből élhetünk újra, csak éppen kifordított formában. Innentől viszont nincs megállás, a játék kínos kapkodásba kezd és igyekszik a józan ész szabályait áthágva meghökkenteni a játékost. Koherens történetmesélést ne is keressünk a játékban, saját magára rákontrázva képtelen helyzetekbe taszít bennünket egymás után. Például olyanba, amikor Woods hadifogoly volt Vietnámban, és mentorunk hatalmas szörnyeteggé alakul. A Los Angeles-i dróncsata során pedig az autópálya kitekeredik és olyan ellenfelekkel küzdünk meg, melyek szó szerint nyelik a golyót. Még a vorkutai kényszermunkatáborba is ellátogatunk, de ott se stimmel valami, a rabok élőholt hordaként törnek az életünkre. Visszatérünk a USS Barack Obama hadihajó fedélzetére is, ahol végül a nagyra nőtt, vörösen izzó szemű Michael Rookerrel akasztjuk össze a bajuszunkat. Így is jól tartja magát a 70 éves csirkefogó, ám itt nyilván egy fiatalabb mása köszön vissza. 

Szóval elég nagy WTF-faktor járja át a sztorit, ahol könnyen elképzelhető, hogy olyan légicsapást kérünk az ellenfélre, melynek nyomán túlméretezett bozótvágó kések hullnak a levegőből. És mindezt tovább fokozza, hogy a kampányhoz állandó internetkapcsolat kell, még egyedül játszva sem kapunk gépi társakat magunk mellé. Ezeket tetézi, hogy pause nincs, nem lehet menteni küldetés közben, és ha a vége előtt kilépsz, kezdhetsz mindent az elejétől. Szokatlan lépés az is, hogy nincs nehézségi szint választás, bár ami van, azt szerencsére nem nehéz abszolválni. És hogy teljesen legyen a kép, a választott karakterünk játék közben párbeszédet folytat a nem létező kollégáival, akik az átvezetőkben simán megjelennek mellette. Az ellenfelek életereje nem skálázódik le, könnyen előfordul, hogy másfél tárat kell beleeresztünk egyetlen zombikatonába, mire az hajlandó megfeküdni, mert ugye co-opra tervezték az egészet, így single-ben egyedül végezzük négy ember munkáját.

Ráadásul úton-útfélen heverő ládákba botlunk, így bármikor cserélgethetjük a fegyvereinket. Annak viszont nem örültem, hogy még a lineáris pályákról is teljesen hiányoznak a sorozat védjegyének számító filmszerű akciók, minden parázs helyzet csupán a sablonos átvezetőkre koncentrálódik. Csak menni kell előre és aprítani, minden szenvedély nélkül. Időnként az Avalonban játszódó nagyobb, nyitottabb térképekre kerülünk, ahol szabadon bóklászhatunk, de feleslegesen, mert a célok mindig adottak. Elmegyünk pár száz méterre, megölünk több tucat ellenséget, interakcióba lépünk valamivel, netán legyőzzük a The Guild egyik irányítóját egy elhúzódó és ötlettelen bossharcban, majd irány a következő helyszín. 

Nem is lenne ezzel baj, hiszen a sorozat az elmúlt években többször vezetett be szabadon bejárható, nyitott pályákat, ha legalább érdekes karakterekre koncentrálna a sztori, valójában minden rosszfiú csak unalmas sztereotípiákat villant meg. A legyőzésükhöz sem kell taktika, csupán jó sok golyó. A 11 misszióból álló sztorinak egyszer vége szakad, és jön a jó előre beharangzott Endgame, hiszen Mason elmondása szerint van még tennivaló Avalonban. Ez lényegében egy extractionre hajazó, 32 főt támogató PvE mód, ahol több négyfős csapat küzdhet párhuzamosan különféle célokért, de nem fognak keresztbe tenni neked, viszont összedolgozhatunk más squadokkal. 

Az igazság az, hogy az Endgame szépen felvonultatja azokat az elemeket, amik miatt nem jó a Black Ops 7 kampánya, emiatt végképp nem foghatjuk fel csúcspontként a Warzone és a zombimód ötvözetét. Sokkal inkább dühítő egyvelegeként mindannak, ami miatt a hátam közepére kívántam a kampányt PMC katonástól, zombistól és robotostól. A végén pedig csak pislogunk, hogy “ezt most miért kellett”, mi hajtotta a Raven Software designereit, amikor ezzel koronázták meg mindazt, amit kampány címszóval összehánytak nekünk. Mert mi lett volna a cél? Valami Destiny-szerű móka, ahol a lootoláson és az XP-szerzésen van a hangsúly, amit bármikor újrajátszhatunk egy baráti társasággal. Ám az igazság az, hogy én soha nem kérném arra a cimboráimat, hogy egy ilyen összefüggéstelen, a CoD-kampányok minden erősségét nélkülöző valamire vesztegessék a közös időnket. Inkább felejtsük el gyorsan, hogy ilyen megtörténhetett, már így is sok szót fecséreltünk rá. 

A zombimód továbbra is tartalmas szórakozás

A fejlesztők szerencsére jól döntöttek, hogy nem akartak felesleges reformokat a Zombies-ban, inkább a Black Ops 6 hasonszőrű módjának tovább csiszolt változatát hozták el nekünk. Az alapok ugyanazok, ám az idei iteráció szépen bevezeti az újoncokat az egészbe, és végső soron saját tempóban teljesíthetjük a roguelike-szerűen megnyíló újabb és újabb pályarészeket a Standard módban (a Cursed mód gyakorlatilag ugyanaz, csak HUD nélkül). A háttértörténet azonban továbbra is egy nagy katyvasz, több párhuzamos dimenziót mozgat meg, és alaposan oda kell figyelnünk, ha a legkisebb összefüggést is meg akarjuk találni a lore-ban (szerintem még az írók sem tudják). 

Van itt minden, mint a búcsúban: perkek, augmentek, lőszermodok, esszenciák; az új helyszín, az Ashes of the Damned pedig látványos és hatalmas, olykor nagyon is az, főleg ha keresünk valamit, még jó, hogy az aktuális cél mindig ott lebeg a szemünk előtt. Zombikat gyilkolni pedig - ha megfelelő keretet kapunk rá - még mindig piszkosul élvezetes, a körök előrehaladtával a kihívás is keményebb lesz, de idővel a karakterük is fejlődik. Visszatér a Dead Ops Arcade is a negyedik résszel, a twin-stick shooteres spinoffot ezúttal felül- vagy belső nézetben is végigjátszhatjuk, bár érezhetően csak egy rövid kis adalék lett, ám annak tökéletes. Aki a lineáris pályákon zajló hordamódot kedveli, annak ott lesz a Survival mód - igaz, a megjelenéskor csupán egyetlen térképpel kell beérnünk. 

Nyilván a sikerességünk egy megfelelő baráti társaságtól függ, idegenekkel még mindig hatalmas lutri, hogy hányadik hullámig jutunk el. Viszont a rendszer igazságos, nem úgy mint a kampányé, és mivel a progresszió minden módban közös, XP-farmolásra is tökéletes lehet a Zombies. Főleg, hogy kötetlen formában, szimpla nap végi levezetésként is beleugorhatunk sör és némi rágcsálnivaló társaságában. A tartalmat ugyan néhány nap után kevésnek érezzük majd, de az új szezonokkal a lehetőségeink is kibővülnek szokás szerint. 

Játssz a multiplayerrel és minden gondod elszáll

Ami viszont évről-évre hozza a megbízható szintet, az a hagyományos többjátékos mód. A főfogás - mondhatjuk. Ugyan a változások listája nem túl nagy a Black Ops 6-hoz képest, lévén az Omni-movement rendszer ezúttal is visszaköszön. Magyarul marad a kötetlen, minden irányba való vetődéseket és becsúszásokat sem nélkülöző navigálás, mintha csak egy agyatlan akciófilmben lennénk. Kicsit tartottam tőle, hogy a sokat szidott falon futással bővül a repertoárunk, ám az igazság az, hogy nagyon élveztem az egészet, mivel kizárólag arra szolgál, hogy felkapaszkodunk egy magasabban lévő szintre. Idővel már reflexszerűen ment az egész, nem tudjuk túlzásba vinni, és nem zavaró, ha az ellenfél teszi ugyanezt. Az Advanced Warfare-féle képtelen helyzetekre ne számítson senki!

A Black Ops 6-ot számos kritika érte a túl gyors tempója miatt, a Treyarch pedig kicsit visszavett a sebességből, ugyanakkor még mindig kellően fürgén mozgunk benne és nagyobb pályákból is többet kapunk. A Battlefield 6 földhözragadtabb dinamikájához képest az idei Call of Duty remek alternatívát kínál azoknak, akik inkább lendületesebb harcokra vágynak. És ez így van rendjén! A szükséges lassítással a fejlesztők megtalálták az arany középutat, amiben még mindig iszonyúan jó érzés lőni és rusholni. A közel 20 térképből álló felhozatal is impozáns, főleg, hogy olyan klasszikusokat is tartalmaz, mint a Hijacked és a Raid, de már az elmaradhatatlan Nuketown idei verzióját sem kell nélkülöznünk. Az új helyszínek szerencsére kellően ötletesek, elrendezésük a megszokott háromsávos felépítést követi, rejtett átjárókkal tarkítva, hogy hátba tudjuk támadni az ellenfeleket. És igen, a mögénk spawnoló ellenfeleket továbbra sem lehet elkerülni.

A megszokott 6v6-os játékmódok (DM, TDM, Domination, Kill Confirmed, Search and Destroy, Hardpoint, Kill Order, Free-for-All, Control és társai) mellett egy új móka is beköszön. Ez az Overload, ami lényegében egy CTF-ra hajazó elfoglaltság, csak épp EMP-eszközt kell leszállítani az ellenfél detonációs zónájába, amiért pont jár és a győzelemhez ezt összesen nyolcszor kell megtenni. Ezen kívül van egy Skirmishnek nevezett, 20v20-as felállásra összpontosító játékmód is, amely két nagyobb pályát kínál a kiterjedtebb ütközetek szerelmeseinek. A helikopterek, wingsuitozás és a kilőhető horog sem hiányozhat, a cél pedig a kontrollzónák elfoglalása és megtartása. Noha koránt sincs annyi lehetőségünk, mint a BF6-ban, a háztetőkön való ugrándozás és a járművek használata a Call of Dutynak is remekül áll, de csak módjával. Nem úgy mint a Modern Warfare-széria Ground Warja, ahol már túlzásba vitték a majmolást, ám a balanszolásra már nem jutott idő.

Nagy szerencséje a Black Ops 7-nek, hogy a gunplay még mindig pofátlanul élvezetes, az Activision tisztában van azzal, hogy egy igazi aduász van a kezében. A loadoutok összeállításában ezúttal is hatalmas szabadságot kapunk, olyannyira, hogy talán már túlzás is. A Gunsmithben elérhető kiegészítők minden egyes mordálynál fokozatosan bővülnek ki, noha ugyanazokat az attachmenteket nyitjuk meg, amiket tavaly is, olykor szinte teljesen megváltoztatva a fegyverünk viselkedését és kezelését. Különféle camókkal, fityegőkkel csinosíthatjuk a kész fegyvert, amivel roppant elégedettek leszünk. De soha nem eléggé, mert a készítők jól tudják, milyen élvezetes a kísérletezés, és profi módon fenntartják az érdeklődésünket. 

A Wildcardokkal pedig extra gránátokkal, fegyverkiegészítőkkel, perkekkel vagy Field Upgrade-ekkel vértezhetjük fel magunkat, és visszatérnek a harci specializációk, amivel a perk-fákat is kombinálhatjuk egymással (ha ezek színe is megegyezik, akkor további passzív bónuszokban részesülünk). Csak ne vesszünk el a tengernyi lehetőségben, mert elsőre még a kínálat végigmazsolázása is embert próbáló feladat - a testreszabási lehetőségeket tekintve most van igazán toppon a széria. Számoljon minden rajongó azzal, hogy a kedvenc fegyvereink húzása ismét több hónapos elfoglaltságnak ígérkezik, de azoknak, akik minden évben ugyanezt eljátsszák, bizonyára semmi újdonságot nem mondok. 

És itt van a bökkenő, kérem: az igazi újdonságok és innováció hiánya. Mert az oké, hogy a Black Ops 7 multijába tényleg derekasan belepakolt mindent a Treyarch, amiket hosszú évtizedek alatt tökélyre fejlesztettek, kivágva a felesleges, nem működő dolgokat. E tekintetben a legteljesebb csomagot kapjuk idén, csak éppen itt vége is a pozitívumok sorának. Hol vannak már a kompetitív multit újabb szintre emelő újdonságok? Tényleg az lesz a trend, hogy évről-évre csupán finomításokat kapunk, semmi többet? Oké, hogy van egy olyan playlist, ahol mindannyiunk rákfenéjét, a Skill Based Matchmakinget (SBMM-t) kikapcsolták, jelenleg ez csak a kis pályákon zajló mosh pitre korlátozódik, amit még megtalálni is embert próbáló feladat a zavaros menürendszerben. A klasszikus partnerkeresőben ugyanúgy az igazságtalan, direkt hátrányba taszító SBMM működik, ahol jó pár kör erejéig esélyünk sincs a skillesebb playerek ellen. 

Szintén szélmalomharc felróni a készítőknek, hogy a mesterséges intelligencia használatával alkották meg a megnyitható calling cardok grafikáit. Engem speciel nem igazán zavart a dolog, el kell fogadni, hogy a játékfejlesztők nagy többsége igenis fog AI-t bevetni, még azok is, akik ezt nem vallják be. Még egy olyan nagy cég, mint az Activision is automatizál bizonyos folyamatokat, melyek a teljes játék egészéhez képest nem annyira lényegesek. Egy Black Ops 7 elkészítéséhez több stúdió együttes munkája szükséges, minden dolgozónak évekig fizetést kell adni, és nyilván ott spórolnak a költségeken, ahol csak tudnak. 

Ha ezek abszolút nem fontos grafikák, akkor azokon. Hogy ehhez az ingyenes Grok asszisztenst vették igénybe? Lelkük rajta! Ne legyünk már ennyire beszűkülve! Az AI jó dolog is lehet értő kezekben, és helytálló az az érv is, hogy esetünkben a Studio Ghibli rajzaira hajazó calling cardok lélektelenek, főleg, hogy a fáradságos munkával teljesített kihívásokért kapjuk őket. Mintha a készítők nem is értékelnék igazán a befektetett időnket. Minden más tekintetben, főleg látványban, szinkronban, zenékben és a csaták zajaiban a játék hozza azt, amit elvárunk tőle - kedvem, se kapacitásom nem volt arra, hogy kivizsgáljam, ebből mi a gépi algoritmus, és mi a művészi tehetség. Elégedetten álltam fel mellőle minden egyes alkalommal. 

Semmi sem változik, a CoD már csak ilyen

A szinte értékelhetetlen kampányt leszámítva a Call of Duty: Black Ops 7 tipikus példája a kereslet iránti igény kielégítésére a Treyarch és a Raven Software tolmácsolásában. Minden évben ugyanazt teszi mindaddig, míg a játékos nem változtat a szokásain. Van egy évtizedek óta jól működő recept, amitől lehetetlen eltávolodni, minden más, amit reformként tálalnak, csak egy ürügy a létjogosultságért. Az Activision láthatóan belekényelmesedett a helyzetébe, rutinmelóval ugyanazt nyújtja, mint eddig is: felmarkolja a stabil rajongóbázis által kicsengetett milliókat, majd 12 hónap múlva indul minden elölről, a befektetők pedig mosolyogva számolják a pénzüket a negyedév végén. 

Még azt sem lehet kijelenteni, hogy a régi vetélytárs, a Battlefield visszatérése majd felrázza a Call of Duty-t és a fejlesztőcsapatok végre előveszik kreatív vénájukat, ahogy ezt páran megjósolták. Higgyetek nekem, nem fog megtörténni! Lehet, hogy ezúttal elmaradnak a rekordeladások (a kötelező Game Pass-jelenlét miatt már így is tetemes pénztől esik el a Microsoft), de ez csak ideiglenes. A nagy számok törvénye mindig győz. Majd jön egy olyan epizód, amit újra piedesztálra emelnek a rajongók, és megnyugszik mindenki - egészen addig, míg egy gyors folytatás ki nem csapja a biztosítékot újra. Mint most is. 

A Call of Duty: Black Ops 7 2025. november 14-én jelent meg PC-re, Xbox Series X/S-re és PlayStation 5-re. A játékot számítógépen teszteltük az alábbi konfiguráción:  Intel Core i7-10700K, 32 GB RAM, GeForce RTX 3070.

Kapcsolódó cikk

• Call of Duty: Black Ops 7 tippek és trükkök, amikkel profivá válhatsz a multiplayerben