A Sedleo középkorban játszódó sztoris kalandjátékát nagy várakozás övezte a megjelenés előtt, az előzetesekben látott foszlányokban gyönyörű tájakon pásztázott a kamera, miközben főhősünk kardforgató tudományát mutatta be, de a fő cselekményt is pedzegette. A lenyűgöző látványt maradéktalanul megkaptuk, Olaszország természetközeli tájait talán még soha nem láthattuk ilyen magával ragadó formában, azonban az a bizonyos kardforgatás már hagy némi kívánnivalót maga után, legalábbis a történet elején döcögősen kezd a harcrendszer. A játék az egyik leghálásabb történelmi korban foglal helyet, amiről a nevében jelzett évszám is tanúskodik (1348), a középkori Itália meseszép tájait pedig egészen sok oldaláról mutatja be az erősen narratívára építő lovagi kaland.
A dráma egészen egyszerű felvezetéssel kezd, kóbor lovagunk egy erdei tisztáson gyakorol posztuláns barátnőjével – kardvívást, mi mást –, ami egyben az irányítást is betanítja, majd egy rövidebb közjáték után a hölgy ideiglenesen távozik. Ekkor azonban a falu irányából szokatlan füst érkezik egy orvtámadás következtében, melynek forrásához fiatal lovagunk csak későn érkezik meg. Kedvesét a szerzetesi rend szolgálata előtt banditák ragadják el, így az ő feladata lesz felkutatni Biancát, ami korántsem könnyű vállalás. Nyomok terén nem sok mindenen tud elindulni, de a megérzései hatására belövi a feltételezett irányt, majd nekivág a kacifántos próbatételnek.
A játék maga roppant egyszerű módon épül fel, aminek egyik legfontosabb része a kardvívás. Itt nem lesz többféle választható fegyver és számtalan fejlesztés, a valósághű alapokra építő rendszerben jószerivel kétféle támadást intézhetünk kardunkkal, amit később további mozdulatokkal toldhatunk meg. A csaták inkább a türelemre építenek, ahol az ellenfelek védelmének áttörése a cél, miközben mi magunk megőrizzük a kompozíciónkat az ügyes kitérések és hárítások segítségével. Az első fejezetekben ez mondhatni karcsúnak érződik, de az idő haladtával a parry sokkal érdekesebbé teszi a párbajokat, viszont ez nagyon későn nyitható csak meg. A kardot a menüben alkatrészeire bontva lehet értelmezni, így a történet során összeszedhető szegmenseket kicserélhetjük, ami extra tulajdonságokkal ruház fel.
A középkori állatrajzokkal illusztrált képesség(fán) kereszten a felszedhető papirosokkal nyithatóak meg a dolgok, de mütyürkéket is találhatunk erősítés gyanánt, emellett pedig kedvesünk nyakláncára különböző szentek medáljait is felfűzhetjük – utóbbi inkább érdekesség, mint fejlesztés. Igazából a felsoroltakon kívül csak a kajákat lehet még bezsákolni, de azt töméntelen mennyiségben. Az elköltött pontoktól függően tárolhatjuk az élettöltésre szolgáló finomságokat, de ezt folyamatosan majszolni fogjuk, így tényleg magas lesz az energiabevitel. A kolbászok, sajtok, almák, kenyerek, szőlők és egyéb étkek miatt így a képzeletben dupla akkora a HP csík, amit a kezdő talizmánnal automatikusan el is használhatunk halál helyett, később pedig dupla annyit tölthetnek. A HUD-on ez kifejezetten kellemes megjelenítést kapott, jobb oldalt a szívecskéink gyülekeznek, bal oldalt pedig a harapnivalók után felvett rubrikák, alatta meg a védelmünk erősségét jelzőcsík – középen a tökéletes támadások indikátora.
A minket követő kamera a barangolások során tökéletes hangulatot teremt a csermelyekkel beszőtt erdőségekben, a sziklákkal és vízesésekkel tarkított völgyekben, valamint a falvakban, villákban és egyéb helyszíneken is. Az Ex Voto kivételesen jól adja vissza a természetet, nagyon kevés játékban ábrázolják ennyire pontosan az erdei flórát, de a római birodalomtól hátramaradt utakat, akvaduktokat, fürdőket, szobrokat és művészeti tárgyakat is profin összerakták. Az erdei részeknél tényleg olyan, mintha ott lennénk a fák között, a fény-árnyék mocskosul jól hálózza be a talajt és a növényzet rétegeit, amit a madárhangok csak még autentikusabbá tesznek. A víz szintén szépnek mondható, de legtöbb helyen inkább csak behatárolja a területünket, ahol pedig bele is lehet lépni, ott viszonylag sekély és a mozgásunk se kavarja meg.
Az utóbbi években számos múzeumban megfordultunk barátnőmmel, melyek közül többnél is visszaköszöntek a Római Birodalom régészeti kincsei és megoldásai, így mindig elismerően csettintettem amikor a játék ezeket tárta elém. A természethez hasonlóan ez is profi volt, kifejezetten tetszettek ezek a „virtuális tárlatok”, látszik, hogy az illetékes alapos kutatómunkát végzett az alkotás folyamata előtt. A falvak felépítése, a használati tárgyak és az építészet mind-mind precíz gondossággal álltak teljes egésszé, sehol nem éreztem erőltetettnek a kompozíciókat, itt is minden klappolt. Karakterünkkel így nem voltak unalmasak a hosszasabb séták és kocogások sem, a módjával elszórt gyűjtögetnivalók és az eldugott szentélyek bőven adtak izgalmakat a harcolós részeken kívül is. A magyarországi várakat és erődítményeket szintén előszeretettel látogatjuk hűséges útitársammal, így a játékban található hasonló objektumok esetében ugyancsak volt kötődés. A fali szőttesek, a bútorok, a lépcsők, a tornyok és a bástyák mesterien hozták a középkori életérzést.
A látvány ennek ellenére egy erősen kettős érzést hagyott bennem. A mellékkarakterek nem kaptak ugyanakkora törődést, mint az elszakított pár, a zsúfoltabb területeken pedig jött a fekete leves, bizony PlayStation 5-ön borzalmas szaggatás jelentkezhet, és jelentkezik is. A hátteret meglepően részletesre csinálták, ami kellemes csalódás volt, viszont a textúrák nem mindig bírták tartani a tempót a kamera sebességével, többször előttem rajzolódtak ki a kis cselesek. A szaggatás szerencsére csak 3-4 helyen fordult elő, de ott szó szerint mintha laggolt volna a futás, amit a séta sem oldott meg. Cserébe a tájak lenyűgözőek, az égbolton mocorgó felhőkről és a napról megint csak áradoznom kell – a felhők nem mindenhol mozognak. A játék felénél egy élethűen kontrasztos naplemente is befigyel, itt kicsit el lehet időzni a nézelődéssel, de a leskelődés miatti ácsorgás máshol és máskor is erősen ajánlott.
A játék másik fájó pontja a harcrendszeren kívül a hossza lehet, amint kezdünk belemelegedni a történetbe, máris az utolsó fejezetek érkeznek. A rövid sztori ideje alatt meglepően hosszú utat kell megtenni, így részben sétaszimulátornak is nevezhetnék az egészet, de az időnként felbukkanó banditák, vallási fanatikusok és lovagok mindig emlékeztetnek, hogy nem egy nyugis kiránduláson veszünk részt. Akadnak fejtörők is néha, amik ládák és szekerek tologatásában és az ugrálásban merülnek ki, de csigás felvonókat is tekergethetünk a továbbjutáshoz. Az ugrálós részek nem lopták be magukat a szívembe, a nagyobb ugrásoknál az időzítés esetlen, néha nem kapaszkodik meg a karakter, néha pedig lepottyan. Egyes esetekben indokolatlanul bele is halhatunk az ilyen manőverekbe, ami fájdalmasan visszadob az előző mentett álláshoz. Az utolsó fejezet elején kétszer is sikerült visszafordíthatatlanul beszorulni, az egyik egy pottyanás miatt zsákok mögött esett meg, a másiknál pedig egy tetőre ugráltam át a tolható szekérről. Itt konkrétan átzuhantam mindenen egy sötét és zárt istállóba, ide valószínűleg nem is szabadott volna feljutnom, de a szekeret beállítva adta magát a tovább ugrálás.
A gyönyörű tájakat, kellemesen felépített falvakat és robusztus erődítményeket körül lengi az elhagyatottság és a halál, nem véletlenül lesz az ellenfeleken kívül minden annyira kies, az emberek vagy bujkálnak, vagy elmenekültek, vagy áldozatul estek a brutális pestisjárványnak, ami ekkoriban tetőzött Európában. A környezethez kicsit visszakanyarodva nagyon tetszettek az olajfa ligetek, az olasz tájakra jellemző ikonikus tömzsi fák remek kiegészítést adtak – a lugasok szintén. A szinkronok ugyancsak profik voltak, karakterünk végig kommentálta a felmerülő helyzeteket, az átvezetőkben pedig nem kezdő szinkronszínészek voltak. Bianca hangját például Jennifer English kölcsönözte, akit több díjnyertes játékban hallhattunk az utóbbi években – Elden Ring, Baldur's Gate 3, Wuthering Waves, Clair Obscur: Expedition 33. A főszereplőt megszólaltató Alby Baldwin egyeseknek szintén ismerős lehet, ő a színházi előadásnak írt Harry Potter and the Cursed Child-ban jeleskedett.
A zenék többnyire teljesen belesimulnak a játékmenetbe, ami az akciójeleneteknél és az izgalmasabb helyzetekben tempósabbra váltanak, az ellenfelek pedig nem csak harc közben szólogatnak be, de egymással is dumálgatnak. Ezen kívül ügyes kiegészítés, hogy némelyikük érdeklődik társai holléte felől – nyugodjanak békében –, sőt, van olyan is, aki konkrétan a hozzá közel elintézett cimborája miatt rág be. A főellenségharcokból sajnos nagyon kevés van, az elején pedig kifejezetten szokni kell a védhetetlen támadások elől kitérést. A gyengélkedő harcrendszer itt is kibukik, ezek az ütközetek mérsékelten szórakoztatóak csak, érdemes lett volna valamit kitalálni, hogy ne legyen bosszantó az ütésváltás.
Összességében élveztem az egészet a hibái ellenére is, a harcok az elején gyengélkednek jobban, amibe bele lehet jönni az új képességek és támadásláncok után. A szaggatás szerencsére csak 2-3 helyen jelentkezik, ez nagyon fájó pont volt, ezeket a részeket lebiggyesztett szájjal meneteltem végig. A többféle gyűjtögetnivaló gondoskodik a felfedezés öröméről és a végigjátszás hosszának kitolásáról, amik közül néhányat elég jól elrejtettek, de a gamer ösztön az esetek nagy százalékában úgyis bejelez majd. A grafika és a korábban többször említett tájak, épületek és régi építmények hatalmas pozitívumként értékelhetőek, viszont a 9 fejezetecske a fürgébb játékosoknak egy leülésre elillan – itt két adagban csúszott le. A sztori további részleteire már csak a hossz miatt se térnék ki, ráadásul ez a része eléggé szubjektív lehet, mindenesetre vannak érdekes fordulatok a történetben, az egészet fel lehet fogni egy hosszabbra nyúlt interaktív filmnek – aminek a nagy része csatangolás. Az ára igazából közel tükrözi a tényleges értékét, ha ennél drágábban dobták volna piacra, akkor valószínűleg kevesebb pontot kap.
Az 1348 Ex Voto március 12-én jelent meg PlayStation 5 és PC platformokra, jelen teszt a PlayStation 5 verzió alapján készült. A tesztpéldányt köszönjük az ICO csapatának.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.