Madame Web filmkritika

A Sony élőszereplős Marvel-filmes részlege magabiztos idióták gyülekezete lett, akik egy bevallottan megbundázott meccsen is direkt a vesztes csapatra fogadnának, és még meg is veregetnék egymás vállát, hogy milyen büszkék magukra. Egy totálkáros kocsiba nyomatják a benzint, született őrültek, ugyanazt csinálják újra és újra, de mindig más eredményt várnak. Idestova lassan 6 éve építgetik saját, külön bejáratú filmes univerzumukat, legfrissebb alkotásuk, a Madame Web szám szerint a negyedik a sorban, de még mindig nem tudjuk, voltaképp mi ennek a frencsájznak az egységes koncepciója és hová akarják kifuttatni az egészet – több mint biztos, hogy ezzel ők sincsenek tisztában. Fogalmam sincs, mi állhat a rendre vállalhatatlan színvonalú produkciók hátterében, mi a fene mehet a megbeszéléséken a producerek, a kreatív döntéshozók és a cégvezetők között (akik szerintem teljesen úgy nézhetnek ki, mint azok a herefejű idegenek – Talosiak – az eredeti Star Trek-sorozatban), talán gondolták, ha mostanság már úgyis mindenki belebukik a tömeggyártott szuperhősfilmekbe, akkor ők se maradjanak ki a jóból. Amúgy is mindig a nagytesók után loholnak, miért pont most szakítsák meg a bevett hagyományokat.

Ha így nézzük, a Madame Web csont nélkül hozta a papírformát. Az emberek már az első trailer után szurkodták bele a verbális tőrjeiket, a kritikák egyenesen katasztrofálisak, volt, aki odáig ment, hogy még a Morbiusnál is rosszabbnak tartotta (az azért teljesítmény), a bevételek még az amúgy sem túl reményteli jóslatokat is lazán alulmúlták, a közönség meg úgy kerüli, mint a leprást. Szóval megint kijött egy Sony-s Marvel-film, megint körbe röhögte őket a fél világ, csak a szokásos. A Sony-n kívül mindenki tudta, hogy rossz film lesz, a stáb nyilatkozatai alapján út közben láthatóan ők is rájöttek, hogy mihez írtak alá. Az is kiderült, hogy hiába vannak benne szép lányok, akik közül Sydney Sweeney egy (vagyis igazából kettő) kifejezetten nagy tényező, az nem vonzza be automatikusan a férfiközönséget a moziba. (Természetesen attól függetlenül, hogy egy butácska biodíszlet benyomását kelti, talán az egyetlen üde színfoltja a Madame Webnek, kap is érte a film 2 pontot, you know what I mean…)

Az már egészen hamar nyilvánvalóvá válik, hogy nincs annyi mell a világon, amennyi eladná ezt a filmet, bár az azért mellette szól, hogy a Morbiusszal ellentétben a Madame Web nem olyan, mintha fél napig tartana. Tulajdonképpen egészen nézhető, megfelelő haveri társaságban szinte garantált a röhögés-maraton, többet lehet rajta nevetni, mint egy mai vígjátékon, még ha nem is ez volt az eredeti célja. Már-már bámulatos, hogy mennyire nem képes épkézláb filmként működni, azt hinné az ember, hogy a Sony szándékosan akarta elcseszni, mert más magyarázat nincs arra, hogy olyan írókat szerződtettek le, akiknek a kezei közül értelmes szkript még nem került ki, és egy olyan rendezőt, aki eddig csak tévésorozatokat dirigált, azokat sem túl nagy szakértelemmel.

Utóbbiból következik, hogy a Madame Web leginkább egy képernyőkre szánt széria pilot-epizódjának felel meg, behoz néhány karaktert, akikről csupán annyit tudunk, hogy egyszer, évek múlva majd szuperhősök lesznek, akik a jó ügyért harcolva sorakoznak fel vezetőjük, azaz a címszereplő mögött – de a latex-gúnyájukat nemhogy nem ebben a filmben öltik magukra, de a képességeiket sem itt kapják meg. Igen, az előzetesek rendesen átverték még azokat is, akik legalább valami minimális érdeklődést mutattak a film iránt (már ha voltak ilyenek egyáltalán), amikor a női szereplők jelmezben, Póklányokként akcióznak, azok csupán jövőbeli látomások, összesen talán egy percig tartanak, és ezzel lehet, hogy sokat mondtam.

A következő vajon mi lesz? A gimis Peter Parker öltözőszekrényekben bujkálva menekül majd az őt slasher-gyilkosként üldöző Flash Thompson elől még a pókcsípés előtt? Harry Osborn apja halálát követően ráfügg a heroinra és a Trainspotting mintájára készült drogos trip során a fináléban rátalál a Zöld Manó fegyverraktárjára, ahol Norman egy videóüzenetben summázza, hogy fiának kell megbosszulnia, hogy Pókember megölte őt, és a monológgal párhuzamosan egy harminc másodperces montázsban mutatják, ahogy teljes menetfelszerelésben a röpdeszkájáról robbanó tököket dobál az Oscorp tetején ugráló Falmászóra? Egy Mary Jane-re fókuszáló spin-off, amiben Pókember csak az utolsó jelenetben bukkan fel, hogy megmentse szerelmét az aktuális főgonosztól? Na, a Madame Web pont ilyen.

Elhiszem, hogy az alkotók úgy voltak vele, hogy az ötezredik szuperhősfilm után más irányból kellene megközelíteni a műfajt, és én is mindig elsírom a bánatomat, hogy folyton ugyanazt a receptet erőltetik – de ha már megpróbálják, akkor semmiképp se így csinálják! Nyilván a folytatásoknak akartak megágyazni (mondjuk önmagában az is hihetetlen, hogy bárki azt gondolta, ez a film majd arat akkora sikert, hogy elkészüljön a második rész), ám figyelembe véve, hogy manapság az ilyesmi mekkora hátrány, és hogy a zsáner egyébként is döglődik, okosabb lett volna egyszerre bedobni az összes lapot. Így nem maradt más, mint – kis túlzással élve – egy szuperhős nélküli szuperhősfilm, egy tökéletes példázat arra, hogyan ne írjunk forgatókönyvet és hogyan ne rendezzünk. Összecsapott cselekmény, rosszul kimért arányok, dinamikátlan akciójelenetek, ciki párbeszédek, idegesítő karakterek (akár egy zs-kategóriás horrorban, tisztán és érthetően elmagyarázzák a figuráknak, hogy maradjanak a helyükön, a következő pillanatban meg vihogva szökdelnek a biztos halál karmai közé, mintha amúgy nem üldözné őket egy megállíthatatlan Pók-Terminátor), szóval az égvilágon minden, de tényleg minden, ami képes karóba húzni egy filmet.

Távol álljon tőlem, hogy egyes egyedül a Madame Web alapján ítéljem meg egész Hollywoodot, de ez már a sokadik olyan alkotás az utóbbi néhány év terméséből, ahol tisztán látszik, hogy a produkció mögött álló arcok nem tudnak filmet csinálni. Nem jó filmet, hanem egyszerűen csak FILMET. Felesleges is több szót vesztegetni rá. Az is teljesen bizonyos, hogy a Sony-s Marvel-univerzum sem fog már sokáig élni, itt, ezen a ponton ennek vége, nincs értelme semmiféle reményt táplálni, vagy egyáltalán tovább gondolkodni a 2024-es évnél. Idén még jön a Kraven, ami ide a rozsdás bökőt, ugyanolyan borzalmas lesz, a Venom 3 talán úgy-ahogy elevickél az első két rész babérjain és Tom Hardy karizmáján – aztán ennyi.

Persze a Sony sem hülye, egy ideig tök menő volt csuhás szektaként körbeállni a máglyarakást és dollármilliókat dobni a tűzre, de mostanra tényleg az lett az egyetlen pozitívuma ezeknek a filmeknek, hogy ha beülsz rá a moziba, legalább nem zavar meg a popcornos dobozok zörgése, a többi néző beszélgetése, és ott foglalhatsz helyet, ahol csak akarsz. Mindenesetre nem fog hiányozni ez a franchise, még gyertyát sem gyújtunk érte, ha elkaszálják.

Gamekapocs értékelés: 2

Rendező: S. J. Clarkson
Producer: Lorenzo di Bonaventura
Forgatókönyv: Matt Sazama, Burk Sharpless, Claire Parker, S. J. Clarkson
Történet: Karem Sanga, Matt Sazama, Burk Sharpless
Szereplők: Dakota Johnson, Sydney Sweeney, Isabela Merced, Celeste O' Connor, Tahar Rahim, Mike Epps, Emma Roberts, Adam Scott
Zene: Johan Söderqvist
Operatőr: Mauro Fiore
Vágó: Leigh Folsom Boyd
Gyártó: Columbia Pictures, Di Bonaventura Pictures, Marvel Entertainment, TSG Entertainment
Forgalmazó: Sony Pictures Releasing
Játékidő: 116 perc
Eredeti premier: 2024. február 14.
Hazai premier: 2024. február 15.