Matt Bakernek és osztagának egyedüli törekvése csak az, hogy túlélje a Második Világháború borzalmait. Nem hősök ők, nem is kíméletlen gyilkológépek, csupán egyszerű emberek, akit a sors fintora egy csapattá, testvérekké kovácsolt.
Ha azt hiszed, hogy a téma már eléggé kiaknázott és nem rejteget újdonságokat, akkor hoppon maradsz, hiszen a Gearbox Software taktikai FPS-ének új részében végre eltávolodunk Normandia mesés búzatábláitól és bozótharcaitól egészen Hollandiáig, ahol a Szövetségesek megkapják az első nagy pofont a Harmadik Birodalomtól. Egy igazi kudarcélmény az, ami ott lebeg előttünk, s a sorozat védjegyéül szolgáló, morális kérdések súlyos feszegetése is visszaadja a harcmezők viszontagságait, legalábbis próbálja, ha nem ütköznénk meg folyton valami csalafintaságban.
A Brothers in Arms sorozat a Gearbox első, önálló fejlesztéseiként vonultak be a történelemkönyvekbe, elsősorban a visszaemlékezéseken alapuló történetmesélésre és minden agyatlanságot mellőző, realisztikára törekvő játékmenetet kínált a pörgős ütközetekben megfáradt, gondolkodásra hajlamos gamer szíveknek. S ha az egyetlen, hatásos taktikára rájöttünk a fritzek ellen, akkor a játék már nem kínált maradandó szórakozást, csupán vontatott darálásba ment át – sajnos ez a képlet a Hell's Highway-re is igaz lett, bár homlokegyenest érezhető a fejlődés és nem csak abban lesz jobb, hogy a grafikai engine eggyel nagyobb verziószámot kapott. A Windowsos verzió a konzolos megjelenés után majd' két héttel került a boltokba, miközben a cím több csúszást is megélt, lássuk hogyan alakult osztagunk sorsa az Earned in Blood óta.
Újfent a 101-es légideszant divízió gondolatait és félelmeit éljük át a frontvonalon törzsőrmesterünk, Matt Baker tolmácsolásában, így a játékban is őt fogjuk irányítani. Történetünk 1944 szeptemberében, a Market Garden hadművelet idején zajlik, amikor is Montgomery tábornagynak az volt az elképzelése, hogy még karácsony előtt befejezi a háborút, azáltal, hogy elfoglal egy stratégiai szempontból fontos országutat Hollandiában, mélyen az ellenséges vonalak mögött, ami nagy előrelépés lett volna a Németország szívébe való közvetlen nyomuláshoz. A történelem legnagyobb légi offenzívája veszi kezdetét, azonban Szövetségeseink nem tudták, hogy Hitler elit katonái és páncélos hadosztályai a közelben állomásoznak. Így a kezdeti sikerek után az angol-amerikai csapatokat a németek felmorzsolták és körbevették, az utolsó nagyobb sikerhez vezetve a náci hadigépezetet. A háttér komorsága és reménytelensége igazi aduász Matt Baker osztagának torokszorító történetéhez.
Hősünk soha nem akart szakaszvezető lenni, sztoikus és önelemző gondolatait a küldetések között ismerjük meg, hasonlóan az első részhez, teljesen át fogjuk érezni, ahogyan a háború súlya egyre jobban ránehezedik. Ahogyan barátai és katonatársai sorban esnek el mellette a harcmezőn, úgy növekszik benne is a feszültség, amit gyakran ki is ad magából, így elmeállapotát és döntéseit társai is kérdőre vonják. Soha, egyetlen játékban sem volt ennyire komoly történet, mélységekig belemenő jellemábrázolás, ami a katonára hat, s ebből a szempontból hatalmas respect illeti a Gearboxot. Mesteri és filmszerű megvalósítással, a Market Garden hadművelet utolsó napjait elmesélve, ahol már a kudarc ott lebeg mindenütt. Érdekes volt látni, ahogyan az újoncokból mára már megfáradt, sebhelyes férfiak váltak, bár, ha nem játszottál az előző epizódokkal, akkor sem érhet kár, a folyamatos visszaemlékezések segítenek abban, hogy ne ess ki a ritmusból. Kényes témaválasztás, megértéséhez valamilyen szintű érettség is előfeltétel, hiszen mi magunk is könnyűszerrel Matt-tel könnyezhetünk a monitor előtt ülve.
Ahhoz, hogy ne kerüljünk idő előtt a hullazsákba és elesettként jegyezzenek fel arra bizonyos táviratra, ami a családunkhoz kerül, itt kérem szépen gondolkodni kell. Beidegződött pörgős reflexeinket tegyük félre, véletlenül se rohanjunk ész nélkül az ütközet közepébe, ha ellenséget látunk, azonnal vonuljunk fedezékbe és onnan ki-ki hajolgatva oszthatjuk az áldást. Alapvetően az lesz a célunk, hogy sarokba szorítsuk a fritzeket, miközben a három részre osztott szakaszunkból az egyik oldalba, vagy hátba támadja őket és kivégzi őket. Egyszerűnek hangzik, és ha ráérzünk az ízére, mindig tudni fogjuk mit kell tennünk. Mi is ez a három csapat? Az első az, aki nehézgépfegyverrel elnyomja a németeket távolról, fedezékből, a második azok, akik rohamfegyverekkel elvégzik a piszkos munkát, megközelítik egy másik irányból a célpontokat és pontot tesznek az ügy végére. A harmadik brigád speciális fegyverekkel rendelkezik, mint a Bazooka, akik arra hivatottak, hogy a mélyen ülő ellenséget robbantsák ki a helyükről, avagy a tankokat ártalmatlanítsák füstölgő konzervdobozzá.
Maga a harcrendszer ennek a három Teamnek a mesteri fokon való terelgetéséről szól, ha éppen nem látnánk át a csatamezőt, akkor egy billentyűvel előhívhatjuk a taktikai képernyőt, amellyel madártávlatból mérhetjük fel az erőviszonyokat. Kétségtelenül csalás egy ilyen realisztikus játékban, hasonlóan mint a célkereszt bekapcsolása, vagy az az indikátor, ami az ellenség felett virít kezdetben vörösen, ám ahogy nyomjuk el őket a fedező tűzzel, úgy fog ez a vörös kör fogyni, mígnem teljesen cselekvőképtelenek lesznek. Éppen elég kemény dió, az osztagunkat felépítő három alcsapat terelgetése, közöttük a váltás a Tabbal lehetséges és az aktuális teendőt pedig a célkereszttel tudjuk kiválasztani. Ha az ellenségre mutatunk, akkor tüzet nyitnak, de ugyanúgy tudjuk őket elküldeni a pálya egy magunk által kijelölt pontjára. A taktikussághoz még az is hozzájárult, hogy az engine megengedi a pályák, objektumok rombolását is – ha éppen egy fakerítés mögött rejtőzködnek horogkeresztes barátaink, akkor elég a deszkákat ripityára lőni, máris feltárul a védtelen test, de a géppuskafészek korlátait elég egy rakétával vagy gránáttal lezúzni, sokkal könnyebb dolgunk lesz. Ez a rombolhatóság nagy csavar, igyekezzünk minden lehetőséget megragadni!
Nézzük, mik azok a gikszerek, amik az igazi élmény rovására mennek. Első és legfontosabb, hogy társaink intelligenciája egy féllábú veterán. Gyakran abszolúte nem reagálnak a kiosztott parancsokra. Nem-nem, eszükben sincs dezertálni, csak hiába jelölünk ki nekik egy végrehajtandó célt, inkább állnak ott mint a faszent, görcsösen szorongatva M1-esüket. Az MI néha elfelejt fedezékbe vonulni, noha csupán fél méterre van előtte az életet jelentő fal, ennek ellenére mazochista módjára gyalogolnak bele a németek lövedékeibe, így hogyan vigyázzunk rájuk, amikor ez lenne a cél? Mindenre még sajnos maga a játékos sem tud figyelni. Olykor azt hinnénk, hogy nem egyértelmű a kijelölt hely, amit megadtunk társainknak, hogy menjenek oda, aztán másodszori próbálkozásra világossá vált, hogy igen, ám barátaink jobbnak látták inkább a fedezék másik, veszélyesebb oldalát elfoglalni, noha nem sokáig örülhettek ép bőrrel önálló döntésüknek. Ugyanakkor az ellenség is képes hasonló fordulatokra, első, ami szembetűnő, az, hogy szemérmetlen módon csalnak és olykor a semmiből tűnnek elő, ezzel szinte megoldhatatlan nehézségekbe ütköztetve minket. A célzás is hadilábon áll, mármint nem a miénk, hanem a gép irányította karaktereké – mellé, fölé, alá, mindegy, csak nem oda ahova kellene. Ne adjunk esélyt a birkáknak, ahol tudjuk, érjük el azt, hogy ne a gép gondolkozzon helyettünk. Nem minden helyzetben ilyen súlyos a helyzet, ám garantáltan tapasztalni fogja mindenki, hogy az előző részek óta már illő lett volna az MI kódsoraiba is belemászni a vizualitás mellett, mert ez nem fejlődött semmit, az is biztos.
Tény, hogy a multiplayer 20 játékos egyidejű gruppenjét engedi meg, nem is olyan bőkezűen adagolt többszemélyes pályán keresztül, ám az igazi varázs hiányzik belőle, azaz csak kiegészítő lehetőség a Single mellett. Nem olyan hangsúlyos, mint a CoD esetében – a feladat meg az, hogy a két zászló le-, ill. felvonásában kell asszisztálunk, vagy éppen az ellenség iramát visszaszorítanunk. A mai tapasztalati rendszer-alapú és mélyreható statisztikákat kezelő multiplayerek korában ez már némileg kevés, de azért egyszer-kétszer összejöhet egy hangulatos parti.
Ami pedig a grafikát illeti, ment a féktelen köpködés mindenfele, hogy szép, kontrasztos, meg minden, de túlzottan is természetellenes, az aljnövényzet megvalósítása pedig a régmúlt időket idézi. Egy frászt! Egyrészt a PC-s verzióban a kinézet alaposan feljavított a konzolos változatokhoz képes, sokkal élesebbek, részletesebbek a textúrák és a részecskeeffektek is káprázatosak, ahogyan az aprólékos, minden ráncra és sebhelyre kitérő karaktermodellek is. Másrészt, az Unreal Engine 3.0 tökéletesen megállja a helyét, utat engedve a nagy terepek valóságos lemodellezésének is, kellően fürge sebességgel. A robbanásokat és az elemek szétrepülését sem érheti rossz szó – valamint az ezzel járó sérülésrendszert sem. Bizony, a véres, ugyanakkor naturalisztikus elemek hangsúlyosak, bár annyira nem aprólékosak (talán szerencsére), végtagok hullnak a porba, fejek pukkannak ketté egy sikeres lövés után – néha visszatetszést kelt, de ez is hozzátartozott a háborúhoz. Jó pont, hogy a készítők a humorérzéküket sem hagyták otthon, erről a könnyedén aktiválható Eastern Eggek tanúskodnak - birkává változtathatjuk szakaszunkat (olykor ez a hasonlat, húsbavágóan eredeti). A nagyzenekari darabok teljesen megfestik a drámai hangulatot, hűen követik a játék lüktetését, gyakran az értő fülűeket térdre kényszerítve.
Szívszorító az, amikor a bajtársad egy ellenséges lövés okán a karjaidba hullik menet közben, akivel olyan sok nehézségen mentél már keresztül, a testvéredként szerettél és most csávában van. Valahogy a Brothers in Arms: Hell's Highway is ilyen nyomott hagy bennem – noha korántsem ilyen drasztikusan felfogva. II. világháborús taktikai FPS-ként némileg bukdácsol, azonban ezek a bugok félretehetők, megvagyunk mellettük, zavarnak – rendben van, ám az az áldozattétel, amit a korszak okozott és az ejtőernyősök átéltek akkoriban, nos, ennek a visszaadása emberi történetek keretein belül, az több mint elvárható. Mint egy jobbfajta háborús filmben. Csakhogy, ezt mi is átélhetjük, csak tanuljunk meg szakaszt vezetni.
A Brothers in Arms sorozat a Gearbox első, önálló fejlesztéseiként vonultak be a történelemkönyvekbe, elsősorban a visszaemlékezéseken alapuló történetmesélésre és minden agyatlanságot mellőző, realisztikára törekvő játékmenetet kínált a pörgős ütközetekben megfáradt, gondolkodásra hajlamos gamer szíveknek. S ha az egyetlen, hatásos taktikára rájöttünk a fritzek ellen, akkor a játék már nem kínált maradandó szórakozást, csupán vontatott darálásba ment át – sajnos ez a képlet a Hell's Highway-re is igaz lett, bár homlokegyenest érezhető a fejlődés és nem csak abban lesz jobb, hogy a grafikai engine eggyel nagyobb verziószámot kapott. A Windowsos verzió a konzolos megjelenés után majd' két héttel került a boltokba, miközben a cím több csúszást is megélt, lássuk hogyan alakult osztagunk sorsa az Earned in Blood óta.
Újfent a 101-es légideszant divízió gondolatait és félelmeit éljük át a frontvonalon törzsőrmesterünk, Matt Baker tolmácsolásában, így a játékban is őt fogjuk irányítani. Történetünk 1944 szeptemberében, a Market Garden hadművelet idején zajlik, amikor is Montgomery tábornagynak az volt az elképzelése, hogy még karácsony előtt befejezi a háborút, azáltal, hogy elfoglal egy stratégiai szempontból fontos országutat Hollandiában, mélyen az ellenséges vonalak mögött, ami nagy előrelépés lett volna a Németország szívébe való közvetlen nyomuláshoz. A történelem legnagyobb légi offenzívája veszi kezdetét, azonban Szövetségeseink nem tudták, hogy Hitler elit katonái és páncélos hadosztályai a közelben állomásoznak. Így a kezdeti sikerek után az angol-amerikai csapatokat a németek felmorzsolták és körbevették, az utolsó nagyobb sikerhez vezetve a náci hadigépezetet. A háttér komorsága és reménytelensége igazi aduász Matt Baker osztagának torokszorító történetéhez.
Hősünk soha nem akart szakaszvezető lenni, sztoikus és önelemző gondolatait a küldetések között ismerjük meg, hasonlóan az első részhez, teljesen át fogjuk érezni, ahogyan a háború súlya egyre jobban ránehezedik. Ahogyan barátai és katonatársai sorban esnek el mellette a harcmezőn, úgy növekszik benne is a feszültség, amit gyakran ki is ad magából, így elmeállapotát és döntéseit társai is kérdőre vonják. Soha, egyetlen játékban sem volt ennyire komoly történet, mélységekig belemenő jellemábrázolás, ami a katonára hat, s ebből a szempontból hatalmas respect illeti a Gearboxot. Mesteri és filmszerű megvalósítással, a Market Garden hadművelet utolsó napjait elmesélve, ahol már a kudarc ott lebeg mindenütt. Érdekes volt látni, ahogyan az újoncokból mára már megfáradt, sebhelyes férfiak váltak, bár, ha nem játszottál az előző epizódokkal, akkor sem érhet kár, a folyamatos visszaemlékezések segítenek abban, hogy ne ess ki a ritmusból. Kényes témaválasztás, megértéséhez valamilyen szintű érettség is előfeltétel, hiszen mi magunk is könnyűszerrel Matt-tel könnyezhetünk a monitor előtt ülve.
Ahhoz, hogy ne kerüljünk idő előtt a hullazsákba és elesettként jegyezzenek fel arra bizonyos táviratra, ami a családunkhoz kerül, itt kérem szépen gondolkodni kell. Beidegződött pörgős reflexeinket tegyük félre, véletlenül se rohanjunk ész nélkül az ütközet közepébe, ha ellenséget látunk, azonnal vonuljunk fedezékbe és onnan ki-ki hajolgatva oszthatjuk az áldást. Alapvetően az lesz a célunk, hogy sarokba szorítsuk a fritzeket, miközben a három részre osztott szakaszunkból az egyik oldalba, vagy hátba támadja őket és kivégzi őket. Egyszerűnek hangzik, és ha ráérzünk az ízére, mindig tudni fogjuk mit kell tennünk. Mi is ez a három csapat? Az első az, aki nehézgépfegyverrel elnyomja a németeket távolról, fedezékből, a második azok, akik rohamfegyverekkel elvégzik a piszkos munkát, megközelítik egy másik irányból a célpontokat és pontot tesznek az ügy végére. A harmadik brigád speciális fegyverekkel rendelkezik, mint a Bazooka, akik arra hivatottak, hogy a mélyen ülő ellenséget robbantsák ki a helyükről, avagy a tankokat ártalmatlanítsák füstölgő konzervdobozzá.
Maga a harcrendszer ennek a három Teamnek a mesteri fokon való terelgetéséről szól, ha éppen nem látnánk át a csatamezőt, akkor egy billentyűvel előhívhatjuk a taktikai képernyőt, amellyel madártávlatból mérhetjük fel az erőviszonyokat. Kétségtelenül csalás egy ilyen realisztikus játékban, hasonlóan mint a célkereszt bekapcsolása, vagy az az indikátor, ami az ellenség felett virít kezdetben vörösen, ám ahogy nyomjuk el őket a fedező tűzzel, úgy fog ez a vörös kör fogyni, mígnem teljesen cselekvőképtelenek lesznek. Éppen elég kemény dió, az osztagunkat felépítő három alcsapat terelgetése, közöttük a váltás a Tabbal lehetséges és az aktuális teendőt pedig a célkereszttel tudjuk kiválasztani. Ha az ellenségre mutatunk, akkor tüzet nyitnak, de ugyanúgy tudjuk őket elküldeni a pálya egy magunk által kijelölt pontjára. A taktikussághoz még az is hozzájárult, hogy az engine megengedi a pályák, objektumok rombolását is – ha éppen egy fakerítés mögött rejtőzködnek horogkeresztes barátaink, akkor elég a deszkákat ripityára lőni, máris feltárul a védtelen test, de a géppuskafészek korlátait elég egy rakétával vagy gránáttal lezúzni, sokkal könnyebb dolgunk lesz. Ez a rombolhatóság nagy csavar, igyekezzünk minden lehetőséget megragadni!
Nézzük, mik azok a gikszerek, amik az igazi élmény rovására mennek. Első és legfontosabb, hogy társaink intelligenciája egy féllábú veterán. Gyakran abszolúte nem reagálnak a kiosztott parancsokra. Nem-nem, eszükben sincs dezertálni, csak hiába jelölünk ki nekik egy végrehajtandó célt, inkább állnak ott mint a faszent, görcsösen szorongatva M1-esüket. Az MI néha elfelejt fedezékbe vonulni, noha csupán fél méterre van előtte az életet jelentő fal, ennek ellenére mazochista módjára gyalogolnak bele a németek lövedékeibe, így hogyan vigyázzunk rájuk, amikor ez lenne a cél? Mindenre még sajnos maga a játékos sem tud figyelni. Olykor azt hinnénk, hogy nem egyértelmű a kijelölt hely, amit megadtunk társainknak, hogy menjenek oda, aztán másodszori próbálkozásra világossá vált, hogy igen, ám barátaink jobbnak látták inkább a fedezék másik, veszélyesebb oldalát elfoglalni, noha nem sokáig örülhettek ép bőrrel önálló döntésüknek. Ugyanakkor az ellenség is képes hasonló fordulatokra, első, ami szembetűnő, az, hogy szemérmetlen módon csalnak és olykor a semmiből tűnnek elő, ezzel szinte megoldhatatlan nehézségekbe ütköztetve minket. A célzás is hadilábon áll, mármint nem a miénk, hanem a gép irányította karaktereké – mellé, fölé, alá, mindegy, csak nem oda ahova kellene. Ne adjunk esélyt a birkáknak, ahol tudjuk, érjük el azt, hogy ne a gép gondolkozzon helyettünk. Nem minden helyzetben ilyen súlyos a helyzet, ám garantáltan tapasztalni fogja mindenki, hogy az előző részek óta már illő lett volna az MI kódsoraiba is belemászni a vizualitás mellett, mert ez nem fejlődött semmit, az is biztos.
Tény, hogy a multiplayer 20 játékos egyidejű gruppenjét engedi meg, nem is olyan bőkezűen adagolt többszemélyes pályán keresztül, ám az igazi varázs hiányzik belőle, azaz csak kiegészítő lehetőség a Single mellett. Nem olyan hangsúlyos, mint a CoD esetében – a feladat meg az, hogy a két zászló le-, ill. felvonásában kell asszisztálunk, vagy éppen az ellenség iramát visszaszorítanunk. A mai tapasztalati rendszer-alapú és mélyreható statisztikákat kezelő multiplayerek korában ez már némileg kevés, de azért egyszer-kétszer összejöhet egy hangulatos parti.
Ami pedig a grafikát illeti, ment a féktelen köpködés mindenfele, hogy szép, kontrasztos, meg minden, de túlzottan is természetellenes, az aljnövényzet megvalósítása pedig a régmúlt időket idézi. Egy frászt! Egyrészt a PC-s verzióban a kinézet alaposan feljavított a konzolos változatokhoz képes, sokkal élesebbek, részletesebbek a textúrák és a részecskeeffektek is káprázatosak, ahogyan az aprólékos, minden ráncra és sebhelyre kitérő karaktermodellek is. Másrészt, az Unreal Engine 3.0 tökéletesen megállja a helyét, utat engedve a nagy terepek valóságos lemodellezésének is, kellően fürge sebességgel. A robbanásokat és az elemek szétrepülését sem érheti rossz szó – valamint az ezzel járó sérülésrendszert sem. Bizony, a véres, ugyanakkor naturalisztikus elemek hangsúlyosak, bár annyira nem aprólékosak (talán szerencsére), végtagok hullnak a porba, fejek pukkannak ketté egy sikeres lövés után – néha visszatetszést kelt, de ez is hozzátartozott a háborúhoz. Jó pont, hogy a készítők a humorérzéküket sem hagyták otthon, erről a könnyedén aktiválható Eastern Eggek tanúskodnak - birkává változtathatjuk szakaszunkat (olykor ez a hasonlat, húsbavágóan eredeti). A nagyzenekari darabok teljesen megfestik a drámai hangulatot, hűen követik a játék lüktetését, gyakran az értő fülűeket térdre kényszerítve.
Szívszorító az, amikor a bajtársad egy ellenséges lövés okán a karjaidba hullik menet közben, akivel olyan sok nehézségen mentél már keresztül, a testvéredként szerettél és most csávában van. Valahogy a Brothers in Arms: Hell's Highway is ilyen nyomott hagy bennem – noha korántsem ilyen drasztikusan felfogva. II. világháborús taktikai FPS-ként némileg bukdácsol, azonban ezek a bugok félretehetők, megvagyunk mellettük, zavarnak – rendben van, ám az az áldozattétel, amit a korszak okozott és az ejtőernyősök átéltek akkoriban, nos, ennek a visszaadása emberi történetek keretein belül, az több mint elvárható. Mint egy jobbfajta háborús filmben. Csakhogy, ezt mi is átélhetjük, csak tanuljunk meg szakaszt vezetni.
Kapcsolódó cikk
Ami hibát lehet említeni a játékkal kapcsolatban az egyik sem csekély, hanem mind tönkreteszi az élményt. A mesterséges intelligencia nem felemás, hanem használhatatlan, frusztráló, minden egyes pillanatát megkeseríti a szerencsétlen játékosnak. Emiatt a marketing-gépezet által egekbe magasztalt taktikus irányítás is fuccsba vész. Ha pedig az alapokat a játék elhibázta, akkor hogy állhat meg ez a játék biztosan a lábán? Aki ismeri a mesét, az tudja, hogy a házat sem a tetejénél kezdik el megépíteni.
A látványról meg annyit, hogy a PC verzió nem a legütősebb, hanem egyedül az néz ki valahogy. Konzolon a játék a legfinomabban szólva is ocsmány, de még ha hozzá is szokna a jobb sorsra érdemes szemünk, akkor is állandóan késve tölti be a részletes modelleket és textúrákat a program. Így ezen nincs mit élvezni.
Mi maradt? Fapofájú bábfigurák, akik majom módjára sasszéznak az ellenséges alakulatok kereszttüzében, meg egy idegeskedő játékos, aki legszívesebben beledobná az irányítóját a megjelenítőbe, mert nem érti, miért viselkednek autista módjára a társai és nem érti ki és MIÉRT ajánlotta neki ezt a játékot egyáltalán? Egy rosszakarója lehetett, nem vitás...
Ja és még annyi hogy egyszerre csak max 3 csapatot irányíthatunk, viszont a játék során 4 csapatunk van!!!
-géppuskások (MSG vagy mi) egy géppityu plusz sime puskás
-páncélöklösök (Bazooka) van köztük egy puskás aki fedezi őket, egy töltő, és egy lövő
-sima puskások (assault) akik célzottabban lőnek, mozgékonyabbak
-fedezőtüzesek (base fire) ezek zárótüzet nyitnak és lőnek mint állatú
Tehát ez négy féle csapat
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.