Matt Hazard. Veterán játékhős még a 8-bites időkből, igazi kemény arc. Az első blockbusteri szerepét 25 évvel ezelőtt kapta, és a játéktörténelem legnagyobb figurájaként is tartották számon mindaddig, míg egy balszerencsés szerződés végleg ketté nem törte a karrierjét.
A Marathon Megasoft az utolsó bőrt is lehúzta róla. Készült vele FPS, ügynökös akció, spagetti western, túlélő horror, fantasy kaland, aztán a casual gamerek kedvéért még gokart szimulátor és vízipisztolyos shooter is. Az évenkénti visszatérés betett Matt Hazardnak, az eladások lassan hanyatlottak, a frencsájsz pedig néhány év után végleg megbukott. Mattnek azonban életfogytig tartó szerződése van a Marathonnal, a kiadó új igazgatója ezért 6 év után ismét felkérte, ezúttal egy nextgen akciójáték főhősének megformálására. It's Hazard time!
Nem szégyen, ha nem ismerős Matt Hazard neve, a valóságban ugyanis most találkozhatunk vele először. Az előbb vázolt sztori magának az Eat Leadnek a története, melyben macsó akcióhősünk a Marathon Megasoft legújabb játékának főszereplőjét alakítja. Egy játékot kapunk tehát a játékban, Mattnek azonban hamar rá kell ébrednie, hogy átverés az egész. Az igazgató rendezi az eseményeket, az ellenfelek pedig tényleg hősünk életére törnek. A történet szerint a Marathon ugyanis nem bonthatja fel vele a szerződést, ezért Matt nyűg a kiadó nyakán, meg kell tőle szabadulni – egy játékhőst pedig hogy is lehetne másképp kinyírni, mint egy játékkal. Az első pályát követően emberünk kénytelen ráébredni, hogy minden csak díszlet, az igazgató pedig Matt sikerei után újabb és újabb pályákat nyit meg, hátha hősünk egyszer tényleg elhasal, és kivághatják végre a szerződését.
A Matt Hazard elleni összeesküvés során kínai éttermekben, sztriptízbárokban, western kocsmákban, raktártelepeken, hajókon, sőt még a Wolfenstein 3D öklömnyi pixelekből álló folyosóin is megfordulunk. A sztori szerint ugyanis nincs mindig idő leprogramozni egy-egy újabb terepet, ezért régi játékok kódjait használják fel, Mattnek azonban egyikben se akad ellenfele, és mindig sorra veszi az akadályokat. A kalandok során rengeteg humorral találkozhatunk, Matt például folyton egy „It's Hazard time" felkiáltással kezdi a küldetéseket, amivel őrületbe is kergeti játékbéli segítőjét. Vicces rész volt még a játék elején, mikor teleírták a képernyőt a küldetésekkel, Matt pedig kiakadt, mire lecserélték az egészet egy „Lőjj mindenre, ami mozog" szövegre. Hasonlóan jót nevettem, mikor egy JRPG főellenséggel hozott össze a sors, aki igazi Final Fantasy karakterként beszéd helyett szövegbuborékokkal kommunikált, Matt pedig egy hatalmas gomb nyomkodásával tudott lapozni.
Jól el lehet röhögcsélni tehát a poénokon, és pozitívum még, hogy a hős jól irányítható, a laza játékmenet pedig kellemes kikapcsolódást nyújt. Pihentető játék lett az Eat Lead, csak át kell lőni magunkat az ellenfeleken, aztán nevetgélni egy kicsit, hogy milyen agyament ötleteket találnak ki folyton emberünk meggyilkolására.
Bár végigvittem a játékot, és élveztem is az egészet, azért közel se mondanám azt, hogy tényleg minőséget kaptam volna. Hollywoodi rudi az egész, stílusos, meg szórakoztató, de nagyon könnyen felejthető is. Túl egyszerű koncepciót használ, belépünk egy szobába, leöljük az egymásra amúgy megszólalásig hasonlító ellenfeleket, aztán ha már nem maradt senki, akkor nyílik egy másik ajtó, és kezdődhet az egész az elejéről. Gyakorlatilag ez ismétlődik különböző helyszíneken és ellenfelekkel, egy-egy epizód után pedig mindig jön valami főellenség, aki szintén csak arra jó, hogy újabb percekkel hosszabbítsa meg a játékidőt.
Ellenségeink nem csak, hogy milliméterre pontosan ugyanúgy néznek ki, de még rendkívül buták is. Folyton az történt, hogy ha kibújtam a fedezék mögül, akkor ők is el kezdtek helyezkedni, párszor pedig sikerült összehozni, hogy egy mögöttem lévő fedezékhez mentek, persze a felém eső részére bújva. Ráadásul hyper-agresszívre lett állítva mindegyik, megállás nélkül lőnek, leölésük után pedig mindig ugyanannyi lőszert hagynak a tárban. Nevetséges az egész.
A grafika közepes lett, igazából nincs benne semmi csúnya, de nem is villant nagyot. Voltak részek, amiket nagyon szépen kidolgoztak, voltak amiket kevésbé, de még olyanok is, amik olyan korom feketék voltak, hogy az orromig se láttam. Vegyes élmények vannak tehát ezen a téren, a hangok viszont nem rosszak, a macsó főhőst szinkronizáló Will Arnett például tökéletest alkotott. A zene ezzel szemben nullát ér, folyamatosan ugyanaz a soundtrack szólt a háttérben, az asszony már idegbajt is kapott a nappali másik felében, hogy két órája ugyanazt a dallamot hallja. És joggal borult ki.
Komolytalan játék az Eat Lead, bőven lett volna még mit dolgozni rajta. Nagyon szigorú pontozást viszont nem kap, mert laza, szórakoztató, és le tudja kötni az embert órákra. Nem bántam meg a belefektetett hat-hét órát, de az is biztos, hogy nem ér fel egy Gears of Warral, vagy egy hasonló fedezékes lövöldével, már csak azért sem, mert látszik, hogy negyed annyi energiát se fektettek bele a fejlesztők.
Nem szégyen, ha nem ismerős Matt Hazard neve, a valóságban ugyanis most találkozhatunk vele először. Az előbb vázolt sztori magának az Eat Leadnek a története, melyben macsó akcióhősünk a Marathon Megasoft legújabb játékának főszereplőjét alakítja. Egy játékot kapunk tehát a játékban, Mattnek azonban hamar rá kell ébrednie, hogy átverés az egész. Az igazgató rendezi az eseményeket, az ellenfelek pedig tényleg hősünk életére törnek. A történet szerint a Marathon ugyanis nem bonthatja fel vele a szerződést, ezért Matt nyűg a kiadó nyakán, meg kell tőle szabadulni – egy játékhőst pedig hogy is lehetne másképp kinyírni, mint egy játékkal. Az első pályát követően emberünk kénytelen ráébredni, hogy minden csak díszlet, az igazgató pedig Matt sikerei után újabb és újabb pályákat nyit meg, hátha hősünk egyszer tényleg elhasal, és kivághatják végre a szerződését.
A Matt Hazard elleni összeesküvés során kínai éttermekben, sztriptízbárokban, western kocsmákban, raktártelepeken, hajókon, sőt még a Wolfenstein 3D öklömnyi pixelekből álló folyosóin is megfordulunk. A sztori szerint ugyanis nincs mindig idő leprogramozni egy-egy újabb terepet, ezért régi játékok kódjait használják fel, Mattnek azonban egyikben se akad ellenfele, és mindig sorra veszi az akadályokat. A kalandok során rengeteg humorral találkozhatunk, Matt például folyton egy „It's Hazard time" felkiáltással kezdi a küldetéseket, amivel őrületbe is kergeti játékbéli segítőjét. Vicces rész volt még a játék elején, mikor teleírták a képernyőt a küldetésekkel, Matt pedig kiakadt, mire lecserélték az egészet egy „Lőjj mindenre, ami mozog" szövegre. Hasonlóan jót nevettem, mikor egy JRPG főellenséggel hozott össze a sors, aki igazi Final Fantasy karakterként beszéd helyett szövegbuborékokkal kommunikált, Matt pedig egy hatalmas gomb nyomkodásával tudott lapozni.
Jól el lehet röhögcsélni tehát a poénokon, és pozitívum még, hogy a hős jól irányítható, a laza játékmenet pedig kellemes kikapcsolódást nyújt. Pihentető játék lett az Eat Lead, csak át kell lőni magunkat az ellenfeleken, aztán nevetgélni egy kicsit, hogy milyen agyament ötleteket találnak ki folyton emberünk meggyilkolására.
Bár végigvittem a játékot, és élveztem is az egészet, azért közel se mondanám azt, hogy tényleg minőséget kaptam volna. Hollywoodi rudi az egész, stílusos, meg szórakoztató, de nagyon könnyen felejthető is. Túl egyszerű koncepciót használ, belépünk egy szobába, leöljük az egymásra amúgy megszólalásig hasonlító ellenfeleket, aztán ha már nem maradt senki, akkor nyílik egy másik ajtó, és kezdődhet az egész az elejéről. Gyakorlatilag ez ismétlődik különböző helyszíneken és ellenfelekkel, egy-egy epizód után pedig mindig jön valami főellenség, aki szintén csak arra jó, hogy újabb percekkel hosszabbítsa meg a játékidőt.
Ellenségeink nem csak, hogy milliméterre pontosan ugyanúgy néznek ki, de még rendkívül buták is. Folyton az történt, hogy ha kibújtam a fedezék mögül, akkor ők is el kezdtek helyezkedni, párszor pedig sikerült összehozni, hogy egy mögöttem lévő fedezékhez mentek, persze a felém eső részére bújva. Ráadásul hyper-agresszívre lett állítva mindegyik, megállás nélkül lőnek, leölésük után pedig mindig ugyanannyi lőszert hagynak a tárban. Nevetséges az egész.
A grafika közepes lett, igazából nincs benne semmi csúnya, de nem is villant nagyot. Voltak részek, amiket nagyon szépen kidolgoztak, voltak amiket kevésbé, de még olyanok is, amik olyan korom feketék voltak, hogy az orromig se láttam. Vegyes élmények vannak tehát ezen a téren, a hangok viszont nem rosszak, a macsó főhőst szinkronizáló Will Arnett például tökéletest alkotott. A zene ezzel szemben nullát ér, folyamatosan ugyanaz a soundtrack szólt a háttérben, az asszony már idegbajt is kapott a nappali másik felében, hogy két órája ugyanazt a dallamot hallja. És joggal borult ki.
Komolytalan játék az Eat Lead, bőven lett volna még mit dolgozni rajta. Nagyon szigorú pontozást viszont nem kap, mert laza, szórakoztató, és le tudja kötni az embert órákra. Nem bántam meg a belefektetett hat-hét órát, de az is biztos, hogy nem ér fel egy Gears of Warral, vagy egy hasonló fedezékes lövöldével, már csak azért sem, mert látszik, hogy negyed annyi energiát se fektettek bele a fejlesztők.
A videóban a Mario-s meg a vízipisztolyos rész nagyon kemény :D
Ez alapján a hangulatára nem lehet panasz,lehet kipróbálom majd vmilyen úton-módon.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.