Chaos Legion

Nem sok előzetes információm volt korábban az anyagról, a cím mindenesetre elég hangzatosnak tűnt, így már látatlanban is valami nagy durranásra számítottam, meg ugye a Capcom amúgy is ritkán készít selejtet. Idővel aztán néhány karakterrajz is napvilágot látott, melyek még jobban megerősítettek abban, hogy a játék valószínűleg ütőképes lesz, bár ezek sem árultak el sokat az anyagról. Szerepelt rajtuk két harcos férfiú, az egyik (aki eléggé hasonlított a Final Fantasy VII-ből ismert Sephiroth-ra) hosszú fekete köpönyeget viselt és nagyon hosszú, fehér hajkoronát, látszott rajta, hogy ő lesz a gonosz, a másik pedig világosszürke köpönyegben, vörös kézvédőben és fekete bőrnadrágban feszített, az ő haja rövid, szétálló, vörös volt, nyilvánvaló volt, hogy ő lesz a pozitív hős. Szerepelt még a képeken két fiatal nő is, az egyik szintén sötét, elegánsabb ruhában és hosszú fehér hajjal, az ábrázatából ítélve ő egy olyan tipikus, tiszta, jóságos szereplő, aki áldozati bárányként meghal a játékban (mint Aerith a Final Fantasy VII-ben). A másik, a rövid barna hajú hölgy volt még a legjobban kidolgozott karakter, ő hosszú csipkés harisnyában, csipkés kesztyűben, sárga miniszoknyában, efölé húzott bőrruhában és sárga mellényben pózolt a rajzokon, látszott rajta, hogy a néhány finomabb ruhadarab ellenére ő is kemény harcos, ő egyébként szépen megmunkált pisztolyokat szorongatott a kacsóiban. Tehát a karakterek egész korrektek voltak, nem a legeredetibbek, nem a legjobbak, de azért nem is rosszak, vártam tehát a játékot, amiről azt pletykálták, hogy pont olyan lesz, mint a szintén Capcom boszorkánykonyhájában kifőzött Devil May Cry 1-2, eme információ azonban nekem nem mondott sokat, mivel soha nem volt szerencsém ezekhez az állítólag remek cuccokhoz.

Végül befutott maga a játék is, ami meglepő módon a teljesen más játékstílus ellenére is több ponton emlékeztetett engem az egyik legjobb PlayStation 1 játékra, a Square számos díjat nyert, de ennek ellenére a játékosok körében nem túl népszerű Vagrant Story-jára. Persze azért annyira sok párhuzam mégsem húzható a kevés akció és logikai elemmel tűzdelt kemény RPG és a cikk tárgyát képező, kevés RPG elemmel fűszerezett masszív akciójáték közé, csak az alábbiak. A Vagrant Story első pályájának grafikája, gótikus temploma nagyon hasonló a Chaos Legion teljes vizuális megvalósításához, a különbség csak annyi, hogy ez utóbbi az erősebb platform ellenére is gyengébb, határozottan textúra- és poligonszegény, ugyanis minden 3D kapacitás az eszméletlen mennyiségű ellenfél megjelenítésére lett átcsoportosítva. Aztán a két játék nagyon hosszú, komplex, RPG-s menürendszere is hasonló, és végül a két sztori között is éreztem párhuzamot, bár a Chaos Legion története olyan zavaros, hogy ameddig eljutottam, nemhogy nem tudtam összerakni belőle szinte semmit, de még felfognom is alig sikerült belőle bármit. Azért megpróbálok itt összetákolni valami szedett-vedett alapsztorit, ami inkább csak személyes elmélet, hiszen az sem kizárt, hogy teljesen más van a háttérben. Ugyanis a játéktól nagyon elkülönülő, eléggé ízléses átvezető mozik szándékosan túl vannak misztifikálva, totál zavarosak, ugrálnak az időben, értelmezhetetlen flessekkel vannak megtűzdelve, kézzelfogható üzenetet, történetet és tartalmat azonban nem nagyon hordoznak, ráadásul még jó művészkedősek is, a rendező még virtuális szín- és fényszűrökkel is jó sokat játszott bennük. Tehát, ahogy kivettem, a gótikus alternatív középkorban egy keresztény beütésű, mágiára épülő nagy egyház tartott kézben mindent (akárcsak a Vagrant Story-ban), a két fent említett férfiú, Sieg Wahrheit (németül Igazság Győzelem, a japánok valamiért nagyon vonzódnak az ilyen hangzatos európai nevekhez), a pozitív hős és Victor Delacroix (talán Keresztes Győzőnek lehetne fordítani), a negatív is az egyház lovagjai voltak, és mellesleg jó barátok.

Aztán Sieg valamiért megölte Siela Riviere-t, a fehér hajú lányt, aki a hasonlóságból következően Victor húga lehetett a más családnév ellenére is, erre Victor agya elborult, megölte az egyház egyik nemes vezetőjét, ellopta annak mágikus könyvét, és elhagyta az egyházat. A főpap Sieg-et, a lovagot küldte volt barátja után egy olyan mágikus vörös kővel, ami lelkekkel táplálkozik, és nem evilági szörnyeket idéz meg, ezáltal segíti a harcban hordozóját. A két férfi össze is csapott, Sieg pedig elbukott a harcban, Victor végül úgy látszott, hogy egy rövid prédikáció után (melyben a bűneiért örök kárhozatot jósolt Sieg-nek) fejbe szúrta volt barátját egy karddal. Az első pályán nekünk ezt az üldözést kell lejátszanunk, és mivel a második pálya pár évvel később játszódik (odaküldenek minket egy romvárosba, ahol totál mindenkit megölt Victor az ámokfutása közben), felteszem, Victor csak Sieg feje mellé szúrt a falba, a csalóka kameranézet szándékos volt. Szóval a történet ilyen szinte totál összerakhatatlan kaotikus zagyvaság, ráadásul ameddig eljutottam, Arcia Rinslet, a harcos lány (aki talán Sieg féltestvére) nemhogy nem jelent meg, de még szóba sem került, ha jól sejtem, ő az első megnyerés után választható karakter lesz. Nem lepődnék meg azon sem, ha a játék végén � a Vagrant Story-hoz hasonlóan � kiderülne, hogy valójában Victor a jó fiú, és minden rossznak tűnő cselekedetére volt magyarázat, legalábbis az elejtett megjegyzéseiből én ezt a végkifejletet eléggé valószínűnek tartom.

Sajnos a zavaros történet és az egész jó minőségű, rejtélyes és művészi átvezető mozik a játék legnagyobb pozitívumai, maga a tényleges játék mintha totál elkülönülne ettől a körítéstől, és ezt nem csak a kettő között húzódó minőségi szakadék miatt mondom. Az anyag alapvetően egy klasszikus haladós-verekedős játék, mint a Shinobi, Double Dragon, Golden Axe és a többi, persze teljes 3D-ben pompázik. Természetesen ez a játékmenet talán ma már kicsit kevés lenne, jól példázza ezt a nálunk is megbukott Charlie�s Angels, ezért a Capcom rárakott a játékra egy lapát RPG elemet is, ahelyett, hogy inkább jó komplex, bunyós játékokhoz hasonló kombókkal szórta volna meg. Ebből a kiszólásból az is látszik, hogy sajnos a harc nem túl változatos, csak csépeljük az ellent, és ha rövid idő alatt több találatot viszünk be, akkor az egy lánctámadás volt, amiért dicséretet kapunk. Az RPG elemek egy elég mély, viszonylag komplex, és valami eszméletlen lassan kezelhető, kényelmetlen menürendszerben öltöttek formát. Itt tudunk tárgyakat használni (sajnos egy részüket csak a játékban, egy részüket csak a pályák között, egy részüket pedig még soha nem tudtam sehol használni), statisztikákat nézegetni, itt fegyverezhetjük fel magunkat, meg egyéb dolgokat tehetünk, bár én leggyakrabban csak energiatöltésért jártam be a menübe, aminek kivitelezése szintén nem két gombnyomás, tehát amíg tápol az ember, rendesen kizökken a harcból. Mindez, az újabb Castlevania-khoz hasonlóan szintlépéssel, fegyverkezéssel, tárgylistával és egyéb RPG-s dolgokkal tarkított haladós-verekedős akciójáték azonban nem volt elég a Capcom-nak, újabb dolgokkal bonyolították a játékot, melyek valóban nagyon ötletesek, eléggé forradalmiak, de szerintem már a játszhatatlanságig komplikálták a rendszer. Ezen a ponton léptek ugyanis be a képbe a címben is szereplő légiók, melyek velünk harcoló (és szintén fegyverekkel, támadásokkal, statisztikákkal, szintekkel, energiával és egyebekkel rendelkező) kisebb-nagyobb szörnyeket, szörnycsoportokat takarnak. Ezektől tényleg elég érdekessé és rendhagyóvá válik a játék, ugyanis ezek kis mértékben önállóak (bár túl messzire nem távolodnak el tőlünk), bizonyos mértékben pedig általunk irányíthatóak (például beállíthatjuk őket védekező vagy támadó módba), így ezekkel a szörnyekkel is sokat kell foglalkoznunk és taktikáznunk.

Kezdetben még áldásosnak tűnnek, sok harcot gyakorlatilag meg is vívnak helyettünk, de idővel egyre bonyolultabbá válnak, például az íjászok hatásosak a gépi ellenfelek ellen, de alig sebzik az élő ellenfeleket, ezért egyfolytában azzal kell foglalkoznunk, hogy váltogassuk őket állandóan az adott szituációnak megfelelően. Valahol itt veszett ki számomra az élvezet teljesen a játékból, és kezdtem nagyon idegesítőnek találni az anyagot. Igaz elméletileg légiók idézgetése nélkül is játszhatnánk, ha egyedül vagyunk, akkor ugyanis valamivel többet sebzünk, tehát a készítők próbálták jól belőni az arányokat, de tapasztalatom szerint, ahogy az első pályákat szinte egyedül lezavarják a légiók nélkülünk, úgy pár pálya után nélkülük már semmi esélyünk nincs az életben maradásra, igaz velük sem sok. Egyébként már maga az alapjáték sem sikerült túl fényesre, túl sok hibája, idegesítő faktora van, például a kamera alapban szörnyen mozog, soha nem azt látjuk, amit kellene, de ha kikapcsoljuk az automata kameramozgatást, akkor meg még rosszabb a helyzet, mert végig nekünk kell ellátnunk az operatőr szerepét is a jobb analóg karral. A helyzetet tovább rontja, hogy ez egy olyan játék, amiben mindig káosz van a képernyőn, ahogy a cím is ígéri. Az első pár lépés utáni sarkon ugyan még csak 5-6 hatalmas, négylábú pókszerűséggel kell megküzdenünk, de további néhány lépés után már cirka 30 támad ránk egyszerre (ami persze bizonyítja, hogy izmos a játék 3D motorja), és innen kezdve gyakorlatilag a játék abból áll, hogy a pár lépésenként a képernyőt teljesen elözönlik a szörnyek, 40-en, 50-en, és totál semmit nem látunk a sűrű tömegben. Még magunkat sem, sőt azt sem, hogy merre nézünk, én csak vagdalkozni szoktam a kardommal vakon, és a sérülésből szoktam rájönni, hogy valószínűleg a falat csapkodom, miközben az ellen a hátamat támadja. Azonban ha egy-egy kis arénában le is kaszaboljuk ezt a jelentős mennyiségű ellenfelet, akkor sem vagyunk kint a vízből, mert egy idő után (mondjuk úgy a második pálya felétől, mert nem lehet elég korán kezdeni) szinte lépten-nyomon összefutunk szörnytermelő óriásszörnyekkel, amik megállás nélkül gyártják újra az elesett bajtársaikat, gyakran többen egyszerre, ezek a szituációk pedig már határozottan kellemetlenek. Én utoljára ott adtam fel, ahol 5-6 szörnytermelő, 8-10 hatalmas nagyfőnök (csak fejbecsapkodásra halnak meg), egy tucat géppuskás szemét, néhány cikázó valami és persze egy tonna alap pók kavargott körülöttem, és mindig lenyomtak a légióimmal együtt, arra pedig már nem volt türelmem, hogy kidolgozzam a megfelelő taktikát, hogy melyik légió támogatásával milyen sorrendben támadjam őket, no persze a szörnytermelőket is figyelembe véve. Nem zárom ki persze, hogy jó taktikai érzékkel megcsinálható ez a harmadik pálya is a maradék tizeneggyel egyetemben az egy darab élettel, nekem mindenesetre ezen a ponton abszolút elfogyott a lelkesedésem. Én imádom az akciójátékokat, szeretek leülni, és agyatlanul verekedni, lövöldözni meg minden, ez a játék azonban inkább kiakaszt, túl keményen kell benne taktikázni és RPG-zni a harc mellett, mindez számomra megöli a játékélményt. Ez tehát nagyon nem az én játékom, RPG-nek túl akció dús, akciójátéknak pedig túl macerás, de persze nem zárom ki, hogy valakinek pont ez a kombináció jön majd be a legjobban.

Ford Fairlane