Tropico 3

Sajnos egyértelműen kijelenthető, hogy a városépítős játékok szerelmesei az utóbbi években a legkevésbé sincsenek elkényeztetve. Tény, hogy évente legalább egy próbálkozás igyekszik megismételni az immáron több mint fél évtizedes Sim City 4 sikereit, ez legtöbbször csúnya bukásba torkollik...

A Haemimont fejlesztői úgy gondolták, magukra vállalják a nemes feladatot, és a 2001-ben boltokba került, és ott mérsékelt sikereket elkönyvelt Tropico folytatásának veselkednek neki – a második részről azért nem beszélnék most, mert az egy borzasztó kalózos agymenés volt, melynek (címén kívül) semmi köze nincs jelen cikkünk alanyához.


Mivel az eredeti Tropico immáron majdnem egy évtizedes, matuzsálemi cucc, így hát bizonyára sokan nincsenek is tisztában azzal, mivel is van dolguk, mikor meghallják / meglátják a címet. Bár elsőre sokan asszociálhatnak egy Karib-tengeren kibontakozó pornóra, a helyzet sajnos-szerencsére a legkevésbé sem ez: a Kalypso gondozásában megjelent stratégiában egy banánköztársaság bajos mindennapjait egyengethetjük a hidegháború legnyugtalanítóbb éveiben, melyben egy általunk választott diktátor bőrébe bújva kell egyensúlyoznunk a kommunizmus ingoványos politikai talaján. Természetesen ez még nem lenne elég egy „teljesárú" játékhoz, így mindez gazdagon meg van fűszerezve városépítéssel, szociális problémák felvetődésével, sőt, kicsiny karibi nemzetünk érzékeny viszonyával az Egyesült Államokkal és a Szovjetunióval – lesz tehát dolgunk bőven, senkit se csapjon be a sok pálmafa, a mélykék tenger és a trópusi hőség által keltett csalfa nyugalom.


A játék indítását követően az első dolog, ami magával ragadja az egyszeri játékosokat, a fantasztikusan eltalált hangulat. Mivel kis országunkban a Tropico 3 magyar feliratokkal varázsolja el a vásárlókat, még az angol nyelv ismeretének hiánya sem jelenthet akadályt az élvezetben: a program fordítása kiváló lett, tökéletesen visszaadja azt az élt és szarkazmust, mely gyakorlatilag az élmény minden momentumát átlengi – és van egy sanda gyanúm, hogy pont a banánköztársaságok „sajátos" működésének élethű ábrázolása miatt hamar tiltólistára kerül majd az ilyen államok (kínálatban amúgy sem bővelkedő) boltjaiban. A zenei aláfestés szintén minden elismerést megérdemel, igazi karibi muzsikák között játszhatjuk el a mindenkori diktátor szerepét, s ráadásként a botcsinálta DJ még tájékoztat is a legjelentősebb történésekről  - bár hallhatóan igyekszik, hogy ne haragítsa magára a kormányt, hiszen ő maga sem szeretne egy véletlen balesetet szenvedni. A hangulat tehát valóban nagyon ott van – az elmondottakat pedig tetézi az a tény, hogy megalkothatjuk saját „El Presidenténket" is, kivel azután útra is kelhetük kis városunk utcáin, hogy begyűjtsük az elismert pillantásokat és a kedves szavakat a minket feltétel nélkül imádó (és feltehetően éhező, nyomorgó és kilátástalanságban elő) polgároktól.


A grafikára sem lehet egyetlen rossz szavunk sem: a vizuális körítés gyönyörű, tökéletesen visszaadja egy karib-tengeri sziget kinézetét. A látványvilág színes, szinte minden mozog, és egy minimális rajzfilm-utánérzés is van benne, a textúrák pedig szépek és részletesek – még akkor is, ha teljességgel „leszállunk" a földre. A legjobb az egészben, hogy a csodaszép grafikát röccenésmentesen tolja az arcunkba a játék, nem kell tehát azoknak sem aggódni, kik nem arra költik félretett pénzüket, hogy Paks energiatermelésének komoly százalékát felemésztő állat doromboljon az asztaluk alatt.


A körítés tehát teljesen rendben van, térjünk hát rá a játékmenetre!  Összesen 15 küldetésben tehetjük próbára magunkat, és általánosságban elmondható, hogy szinte egyetlen esetben sem lesz könnyű dolgunk. Kezdéskor csupán az elnöki palota és néhány, a kormányzat működéséhez elengedhetetlen épület áll majd rendelkezésünkre – valamint természetesen egy kevéske pénzmag, ami szinte pillanatok alatt eltűnik. Első dolgunk az lesz, hogy enni adjunk polgárainknak, melyet (kevéssé meglepő módon) farmok létesítésével oldhatunk meg, ha pedig ez megvan, elkezdhetünk a kevésbé kardinális, ám annál inkább meglévő problémákra koncentrálni. A termelés feleslegét exportálhatjuk a kikötőnkbe időről időre betérő hajók segítségével, melyek – ha a dolgok jól mennek – időnként bevándorlókat is hoznak szigetünkre. Ha szeretnénk megnyerni az elkövetkezendő választásokat, figyelnünk kell ezen bevándorlók, valamint meglévő lakóink elégedettségére, így folyamatosan javítani kell életszínvonalukat, hiszen kezdetekkor szinte mindegyikük lepukkant, bádoglemezekből összetákolt viskókban tengeti életét. Népszerűségünk javítása érdekében többfajta lépést is tehetünk: első körben vizenyőssé verhetjük azokat, akik fel merik emelni hangjukat ellenünk, másodsorban pedig lelkesítő beszédeket tarthatunk palotánk teraszáról, ahol a csillagokat is lehazudhatjuk az égről, hiszen mindig vannak olyanok, akik gyakorlatilag mindent elhisznek – ez az elem természetesen a való életből is visszaköszönhet.


Nem elég, hogy lakóink jólétét szem előtt kell tartanunk, figyelemmel kell kísérnünk a bal-és jobboldal véleményét ténykedésünkről csakúgy, mint a nemzetközi megítélésünket, országunk kincstárának állapotát – valamint természetesen saját privát, titokban létező svájci bankszámlánk kivonatának alsó sorában gyülekező nullák számát is érdemes gyarapítani, hiszen ez már csak így működik. A politikai egyensúly megtartása lesz kétségkívül a legnehezebb feladatunk, mely a kulcsot jelenti újraválasztásunkhoz is: míg a nacionalista párt köpködni kezd, ha lefekszünk az USA kapitalista kutyáinak, az ellentábor viszont akkor háborodik fel, ha a vallásgyakorlásnak kedvezünk politikánkkal, vagy éppen olyan botor dolgok mellett tesszük le voksunkat, mint a szabad sajtó.


Bár az államkincstár egészséges méretűre duzzasztása is embert próbáló feladat, a nemzetközi szervezetek gyakran részesítenek minket bőséges segélyekben, ha azt látják, hogy a „kutyák a világbanknál" kiszipolyozzák az országunkat. Ha nagyon megszorulunk, akár azt is engedhetjük a jenkiknek, hogy partjaink közelében végezzenek nukleáris kísérleteket – mondanom sem kell, hogy miféle hátrányai vannak egy ilyesfajta üzletnek. Rettentő nagy pluszt adnak a játékélményhez a látszólag véletlen események, melyek eszkalálódásának következtében akár teljes fordulat is beállhat az addig békésen építgetett városkánk életében. Vegyük például a részegen randalírozó amcsi turista esetét: ha úgy döntünk, hogy keménykezű Presidenteként szanaszét ütjük karhatalmi segédeinkkel a magáról megfeledkezett bakfis arcát, ideig-óráig sütkérezhetünk csak a nacionalizmus fényébe: hamar kiderül, hogy az említett ifjú apukája egy jenki diplomata, így kénytelenek leszünk bocsánatot kérni, hacsak nem akarjuk kockáztatni, hogy a következő hetek folyamán csatahajók zavarják meg azúrkék tengerünk csendes vizeit.


Mint említettem, a Tropico 3 nem tartozik a legegyszerűbb és legkönnyebb játékok közé, ami sajnos nem mindig pozitívum – ennek oka pedig az, hogy gyakran egyszerűen nem vagyunk tisztában azzal, mely faktorok befolyásolják sikerünket és bukásunkat. Az oktató mód nem sokban segít, hiszen nem fogjuk kitalálni azt, hogy épp miért gyűlölnek minket a liberális választók, ha a tutorial olyan okosságokkal kíván minket belerázni a játékmenetbe, mint a kamera forgatásának, illetve a közelítésnek-távolításnak a módja. Magamtól például sosem gondoltam volna, hogy a „garázs" elnevezésű épület, mely kinézetben is egy nagy parkolóházhoz hasonlít, nem más, mint logisztikánk legfontosabb eleme, mely „tömegközlekedést" biztosít melósainknak, illetve innen juttatják el az exportárut a kikötőkbe. Sokszor gondok vannak a felhasználói felülettel is, mely gyakran szintén nem egyértelmű, néha pedig kínszenvedés lerakni egy-egy épületet, hiszen lehetetlen józan ésszel kitalálni, hogy miért tiltja meg bizonyos helyeken az építkezést a program.


Mindez azonban nem zavarna annyira, hogy ha nem éreztem volna végig azt, hogy valami hiányzik a játékból – mégpedig az a plusz, ami miatt legendává válhatna. Valóban szórakoztató a szarkasztikus hangvétel, szokatlan és újszerű a megközelítés a városépítős stratégiákhoz képest, és elég kihívás is van a játékban, hogy lekösse a stílus szerelemeseit – ám sajnos a Tropico 3 ennyi, és nem több. Valahogy az egész kicsit színtelen-szagtalan, kilépés után nem égetett a vágy, hogy újra belevágjak a banánköztársaság apró-cseprő ügyeinek egyengetésébe. A Haemimont programja tehát sajnos nem több, mint egy tisztességes iparosmunka, mely több odafigyeléssel maradandó alkotás lett volna – így viszont félő, hogy pár év múlva csak az igazán keményvonalas stratégia-fanatikusok emlékeznek majd rá, így nyugodt szívvel csak nekik tudom ajánlani.