Fortix

Sok évvel ezelőtt, még a Windows hőskorában játszottam rengeteget egy bizonyos játékkal. Egyszerű volt, a nevét sem tudnám felidézni: egy szürke téglalapban vörös labdák pattogtak, a játékosnak pedig minél nagyobb darabokat kellett leszelnie a játéktérből. A végén a bogyók gyakorlatilag egy helyben álltak, mert nem fértek el egymástól, de akkor jött a művészet: a jobbak még ilyenkor is kifogtak a programon, és lecsippentettek egy-egy kockát. Erre a koncepcióra épít tesztünk alanya, a Fortix is.

És nem csak a Fortix, hanem sok másik játék is, sőt nem is a fent említett kedvencem képviselte először ezt a nem mellesleg igen addiktív, függőséget okozó stílust, hanem a nyolcvanas évek egyik klasszikusa, a Qix. Tipikusan olyan játékok ezek, amelyek hosszú órákra lekötik az embert, de ha úgy adódik, néhány perc is elég belőlük ahhoz, hogy játékmániánk csillapodjon – teszem azt, meló közben vagy az irodalom órán. A magyar illetőségű Nemesys is jó érzékkel ezt a játékfajtát választotta, mindezt azonban frankó középkori fantasy köntösben tálalja, benne egy csomó sárkánnyal, katapulttal, meg egy magányos lovaggal.


A Fortix játékmenete nem bonyolult, a fejlesztők az „easy to learn, hard to master" elvet követték. A pályát felülről látjuk, ezt egy sárga vonal határolja. Lovagunk ezen a vonalon biztonságban van, mondjuk úgy, hogy ezek az ő állásai. A lényeg, hogy erről a vonalról befelé elmozdulva próbáljunk meg minél nagyobb területeket elfoglalni: a gyakorlatban ez úgy néz ki, a beszaladunk egy másik vonalat húzva magunk után, és egy nagy kerülővel próbálunk meg épségben visszajutni a külső határig. Sikeres manőver esetén a terület a miénk lesz, állásaink beljebb tolódnak, mi pedig menetelhetünk az adott tartomány erődje felé – a cél ugyanis az, hogy azt is hasonló módon vegyük be.


Persze a dolog nem ilyen egyszerű, nemes ügyünket a minden sarkon ránk leselkedő gonosz próbálja megfúrni. A Fortix sztorijától túl sok eredetiséget ne várjunk, gyakorlatilag az összes fantasy klisét elpuffogtatja, ráadásul mindezt két mondattal elintézi, de egy ilyen játékhoz szerintem több nem feltétlenül kell. Fortiana királyságát leigázza a gonosz Xitrof (minden gonosz nevében van X, mint ahogy a hányásban is mindig van répa), a nagy felszabadító pedig mi leszünk, illetve Fortix lovag, akit irányítani fogunk. Xitrof hozott magával minden rosszat, állandóan ágyúzó őrtornyokat és hatalmas sárkányokat. Na, ők keserítik majd meg az életünket. A pályán magunk után húzott vonalon átgázolva, illetve azt eltalálva mi is meghalunk, és – ha van még életünk – kezdhetjük előlről a legutóbbi próbálkozásunkat. A sárkányok között vannak bamba, faltól-falig közlekedő egyedek, de az okosabbak már követnek is bennünket, sőt tűzet is okádnak. Rajtuk kívül még egy ritka szemét példánnyal találkozhatunk, ő viszont már az elvileg biztonságot jelentő állásainkon mozog körbe-körbe – szerencsére nem kell tőle tartani annyira, mint látszik.


Az őrtornyok fixen telepítettek, viszont azonnal össztüzet zúdítanak ránk, ha bárminemű mozgást észlelnek. Ellenük a leghatásosabb, ha a szintén telepített katapultokat foglaljuk el, akik elintézik helyettünk a piszkos munkát - mert létezik ilyen módszer is, ugyanis ha sikerül elfoglalnunk egy olyan területet, ahol ezek a szemetek is repkednek és állnak, akkor őket is elintézzük. Ha ez nem volna elég, a terep is nehezíti feladatunk abszolválását, ugyanis a vízen és a susnyásban csak lassabban tudunk haladni, ami egyenes ágon vonja maga után azt a sajnálatos hírt, hogy a sárkányok és az ágyúgolyók hamarabb utolérnek bennünket. Ennek a sajátos, rendkívül bonyolult biológiai és fizikai magyarázata az, hogy a dögöknek szárnyuk van, az ágyúgolyókat pedig kilövik, szóval tudnak repülni.


Hogy ne csak szívassanak bennünket, a fejlesztők powerupokat is tettek a játékba. Ezek véletlenszerűen tűnnek fel itt-ott a pályán, majd eltűnnek, és a térkép egy egészen távoli pontjára kerülnek. Nem árt sietni, ha szeretnénk belőlük szerezni egyet, mert egyébként komoly extrákat nyerhetünk velük. Megállíthatjuk az időt, az ágyúgolyókat és a sárkányokat, felgyorsulhatunk, megölhetünk velük minden különösebb meló nélkül egy dögöt és extra életet gyűjthetünk a továbbiakhoz. Na nem egyszerre, a gép dob egy lehetőséget, majd rögtön érezteti is áldásos hatását.


Mindez a gyakorlatban tényleg egyszerű, csak így olvasva tűnhet bonyolultnak (leírni sem volt könnyű). Azt hinnénk, hogy ez az összetett játékmenet egy komoly 3D-s grafikai motorral működő valós idejű stratégiai játékot takar, pedig nem. Egyben, felülről látunk mindent, a terep egy abszolút kétdimenziós festett képben merül ki, a hangulat mégsem veszik el. A Fortix egy nagyon jó stratégiai játék, minden felesleges külsőséget mellőzve próbálja levenni a játékost a lábáról. És sikerül is neki, hosszú órákra kikapcsol és leköt, de meg is izzaszt, keményen kell gyakorolni ahhoz, hogy a legjobbak között kössünk ki. A Steamnek köszönhetően toplista is van, a kampány során szerzett pontjainkat hasonlítja össze a rendszer. Ennek ellenére úgy gondolom, több tartalom azért elfért volna a játékban. Huszonkét pályát kaptunk, ezek egyre nehezednek, s egyébként is négy nehézségi szint közül válogathatunk, sőt achievementek is vannak, ami elég lesz egy ideig, ugyanakkor azt hiszem, a térképek hamar kiismerhetők lesznek, a Fortix pedig így el is veszti a varázsát. Nem is 125 pályát vártam, de egy pályaszerkesztőnek örültem volna: gondoljunk bele, ehhez a játékhoz tonnányi extra térkép készülhetett volna, hiszen sem a játékmenet, sem a grafika nem bonyolult, és nem igényel szaktudást. Kihagyott ziccer.


A grafikával nem voltam maradéktalanul elégedett. Nem azért, mert kétdimenziós és mentes az elmúlt tíz év minden vizuális újdonságától, hanem mert amit kaptunk az sem túl szép. Színszegény, egyáltalán nem változatos – szerintem nincs rosszabb annál, mikor a játékos már a látványra is ráun. Két dimenzióval is lehet csodákat művelni, éppen a napokban játszottam a BlazBlue-val, ami ugyan egészen más játék, de annyira gyönyörű háttérképekkel dolgozik, hogy az ember nyálelválasztása is megindul. Persze valamit valamiért, az egyszerű motorhoz nem kell bivalyerős gép: mi direkt egy 6 éves PC-n teszteltük a játékot, amin tükörsimán futott. A gépigény szerint még így is bőven túlteljesítettük a minimális követelményeket, ami jó hír azoknak, akik mondjuk a munkahelyi számítógépükre vagy a laptopjukra keresnek szórakoztató játékot. Ráadásul utóbbin is tökéletesen irányítható lesz a játék, mert a Fortixot játszhatjuk egérrel vagy a klaviatúra négy iránygombjával is – a program szerint az előbbi az egyszerűbb, de szerintem a billenytűzet az egyedüli használható alternatíva.


A Fortix jó kis játék lett, persze ne is várjunk tőle túl sokat. Mindössze 4 euróba kerül, gyakorlatilag egy gyorséttermi menü árába. Ehhez képest kiváló szórakozást nyújt, hosszú órákon át élvezetes marad és kihívás is van benne bőven. Persze minden téren lehetett volna egy picit jobb, tartalmasabb és szebb, pláne ha mindehhez hozzávesszük, hogy az alapötlet sem eredeti. Szigorúan fel kell rónunk neki a mínuszpontokat, ennek ellenére egy próbát mindenképpen megér, már a „Made in Hungary" címke miatt is.