Splatterhouse teszt

1988-ban kezdődött a Splatterhouse története, kezdetben játéktermi gépeken, de portolták TurboGrafx-16-ra és PC-re is, vérbő oldalra scrollozós beat’em up volt és többé-kevésbé erős kultusz övezte, okostelefonokon ma is hódít például – bár több évtizedig fennmaradó frencsájz nem lett belőle. A Namco viszont elérkezettnek látta az időt, hogy leporolja a címet és a mai trendeknek megfelelő remake-et dobjon a piacra. Kezdetben a BottleRocket gondozásában készült a mű, ám miután minőségi problémák miatt kirúgták a csapatot, sokan már temetni kezdték a hosszúra nyúlt fejlesztéssel sújtott projektet. Szerencsére a japánok házon belül, az Afro Samurai csapatával elejét vették a támadásoknak és befejezték a modernkori Splatterhouse-t. Öröm vele játszani, miközben azt érezzük, hogy nem is 2010 végét írjuk, hanem még fehér keretes napszemcsit hordunk, és Hungáriát hallgatunk. Közben az alsónacinkba nyúlkálunk esténként, egy hangalámondásos, B-kategóriás horrorfilmet nézve.


Kicsit zűrzavaros és kicsapongó  a játék, mintha elsőre nem tudták volna eldönteni, hogy mit akarnak elérni a címmel: vigyünk-e több interakciót a környezetbe, netán legalább annyi ütésvágást vonultassunk fel, mint az új Castlevaniában? Ám legalább annyira zavaros az egész, mint a nyolcvanas évek horrorjai, nyakon öntve nem kevés Lovercraft-szintű hangulattal, minden eddiginél véresebb tálalásban. Kicsit olyan, mintha a Wii-s Madworld HD-konzolos kivetülésével találkoznánk, némileg kevesebb ötletességgel és ignorált fekete-fehér látvánnyal. Aki a retróért van oda, annak nem biztos, hogy egy 3D-s környezetben ugyanolyan lesz az élmény, és fordítva; aki Devil May Cryokon és God of Warokon koptatta a kontrollert, annak tuti, hogy nem jön be a klasszikus játékszemlélet. A Splatterhouse is szeretett volna az arany középúton siklani a minden hiányosságot eltakaró vérrel, de nem jött össze teljesen, így aztán hagyta az egészet a fenébe. De ettől még szeretjük. 


Rick Taylor a saját vérében fekszik egy elhagyatottnak tűnő házban. Durván rászedték, amikor barátnőjével, Jenniferrel, ide, az isten háta mögötti helyre vetődtek. Csakhogy a kastély ura, az örült Dr. West sajátos módon mutatja be vendégszeretetét: lenyúlja a lányt, hogy aztán nem kevés pikantériával átitatott kísérleteket végezzen rajta. Mint azzal a rengeteg förmedvénnyel, akik a helyszínen tobzódnak. Látszólag reménytelen Rick helyzete, ám egy ősi maszk előnyös üzletet kínál számára: ha hősünk felveszi, akkor olyan erővel ruházza fel, amit használva szembeszállhat Dr. Westtel és elmeroggyant kreatúráival. Nincs mit tennie, belemegy az üzletbe, ezzel saját lelkének tisztaságát is kockára téve, de a szerelem ilyen erős. Rickkel tehát szobáról szobára haladunk, szétrúgjuk, szétszabdaljuk, kettéhasítjuk, kibelezzük az elénk kerülő ellenfeleket, gyűjtögetjük Jenny csöcsös-popós képeit, melyeket elszórva találhatunk meg, végül pontot teszünk a gonosz hatalmak életének végére. Dióhéjban ennyi a Splatterhouse, történeti szempontból ugyanaz, mint az eredeti, felesleges sallangoktól mentes – bontsuk is ki és ízleljük meg! 


Ahogy kezd elharapózni az őrület úgy durvul a játék 8 órán keresztül, s úgy válik nyilvánvalóvá a csiszolatlan élek által okozott irritáció. Repülnek a berendezési tárgyak, vérszomjas és beteges fantáziával megáldott designerek szülte rémségek botlanak az utunkba minduntalan, számos, méretekben is kimagasló főellenfelek borzolják a kedélyeket. A Terror Maszk viselője nem tesz mást, mint egyenként, kezdetben változatosnak tűnő módon szétdarabolja őket különféle vágó és szúrószerszámokkal (bárd, vascsövek), beleértve az ikonikus láncfűrészt is, s persze a lőfegyverek sem maradhatnak ki. Extrémebb esetben az ellenfeleink levágott végtagjait is hasznosíthatjuk, de a saját lehasított praclinkat is. Szó szerint vérontásról van itt szó, erősen eltúlzott formában: a bíborszínű testnedv mindent beborít, előbb-utóbb ez lesz az elsődleges szín a nem éppen tágas helységekben. Durva mi? Szükséges vagy sem, ebben a játékban tényleg nincs kecmec a brutalitást tekintve. Hazánkban szinte mindennapos tény, hogy kevés a vér a kórházakban, itt 15 perc alatt megoldanák az utánpótlást és nem szúrnák a ki véradók szemét némi forró teával és olcsó virslivel. 


A játékmenet szerves része a harc, ami a Splatterhouse úgy kilencven százalékát teszi ki. Van egy gyenge, ámde gyors támadási forma, és van egy hosszan tartó, de keményebb. Még éppen könnyűszerrel fejben tartható a kombók, melyekből mindig kapunk újat a történetben előrehaladva, de a sima támadástípusok is fejlődnek idővel. Ha elég szépen kaszabolunk, egyre jobban feltöltődik a durvább kunsztokat előhívő méter, idővel méretes tüskék is meredezhetnek ki hősünk testéből, így nem kell mást tennünk még végigsétálni a szörnyek seregén, máris holtan esnek össze, olykor maga a Maszk irányítja behemótunkat. Létezik még egy Splatter Kill névre keresztelt jóság is: ha ellenfeleink kellően legyengültek igen látványos és – komolyan mondom – videojátékos berkekben talán az egyik legkegyetlenebb módon végezhetjük ki ellenfeleinket. Szemléltetve: kapjuk ki a torz démon tüdejét a végbélnyílásán keresztül és ehhez hasonlók. Erősen limitálva van a Splatter Killek száma, az egész játék során olyan 8-9 ismétlődik végig, szóval elég hamar rá fogunk unni sajnos. Az ismétlődés persze nem újkeletű dolog, az egész játékot végigkíséri, ha új területre érünk, fokozatosan özönlenek az ellenfelek, s mikor mindent lekaszaboltuk, úgy mehetünk csak tovább. Semmi extra tennivaló nem akad. 


Kapunk még az arcunkba némi reflex-gombnyomkodós, avagy mostanság divatos nyelven szólva, interaktív  átvezetőt, főleg a durvább ellenségek lemészárlásánál, bár feleolyan összetettséggel, mint a hasonló hack’n slash címek esetében. A legnagyobb jóság mégis a retro utalások, melyek igen stílusos tisztelgések az elődök előtt. Azt kell róluk tudni, hogy ezek a 2D-s szakaszok végigkísérik az egész játékot, a hozzá illő puritán külcsínnel és csodálatos háttérzenékkel. Valamilyen elvetélt ötlettől vezérelve a Namco jobbnak látta ezen fejezeteket végletekig frusztráló platform elemekkel felvértezni, egy nyamvadt ellenőrzőpont nélkül. Persze nem mindegyikük ennyire nehéz, mindazonáltal elég kiszámíthatatlan, hogy hova ugrunk, arra viszont jók, hogy a mai nagyarcú, szuvas fogú fiatalság elképzelje, milyen is volt régen, amikor még nem töltődött vissza az élet a fedezék mögött. Kár, hogy a Splatterhouse-ban nem mutatnak fel egyenletes minőséget ezek a szakaszok.


Az első végigjátszás után sem áll meg az élet szerencsére, ott van még a Survival mód is, ahol a hullámokban érkező ellenfeleket kell felkoncolnunk csinos pontszámokért cserébe. Újra nekiveselkedhetünk Jenny pucér képeinek megkeresésének, de a legmarkánsabb extra az az, hogy megtalálható a játék lemezén a három klasszikus Splatterhouse is. Tényleg kemény kihívást szolgáltatnak, s még én szidtam a 2D-s szakaszokat az előbb -na ide már elkélnek a veterán tapasztalatok. 


Nem nagyon kell nagyítóval kutakodni a technikai fejetlenségek után, jópár olyan baki nehezíti meg életünket, amiért a Splatterhouse-t idő előtt kivettük a meghajtóból, és inkább toltunk egy kis Castlevaniát megnyugtatásképpen. Elsőnek itt van a hosszú betöltési idő, s mivel elég gyakran elhalálozunk, sokszor akár 1-2 percig is tétlenül ücsörgünk a képernyő előtt. Szó sincs róla, hogy unalmas a nagyon eltalált töltőképernyő, de összességében a nettó játékidő így nem elég. Ráadásul az átvezetők sem ugorhatók át, volt olyan eset, amikor négyszer kellett végigülnöm egy-egy pazar filmecskét. Rick elég sokszor hajlamos belezuhanni a halálos szakadékokba úgy passzív módon, pedig azt hihetnénk, hogy stabilan áll a lábán, holott nem. Mellesleg a kamerakezelés sincs a dolgok magaslatán, olykor elég átláthatatlan helyen mutatja az eseményeket, főleg bossharcoknál válik veszélyessé. A framerate sem a kiugró sebességről híres, sok ellenfélnél a béka feneke alá esik, de úgy általában hozza a 30 fps-t. 


A prezentáció alapvetően nem egy top, de elég bizarr ahhoz, hogy egy csapásra megkedveljük, ugyan eléggé szűkös a játéktér és ami van, ott is találunk hiányosságokat, persze úgyis a vér a lényeg, ugyebár. Kicsit képregényes stílusra emlékeztet, párszor viszont nagyon sötét, szinte csak Rick vöröses körvonalait látjuk, kicsivel kidolgozottabb fényeffekteknek örültünk volna. Az erőszak animálása tökéletes, végtagok hullnak, szinte már nem is látunk a testnedvektől, elég morbid az összkép, kétségtelen, hogy a célközönségnek tuti bejön majd. Tovább növeli a Splatterhouse abszurditását a metálos aláfestő zene, de a Terror Maszk folyamatos kommentárjaitól is padlót fogunk: végletekig szarkasztikus és kárörvendő, valamint imád káromkodni is – Jim Cummings remek munkát végzett. 


Sajna a Splatterhouse idő előtt kifogy a trükkökből, folyton elénk rakja a már látott ellenfeleket, monotonná válhat, amit már a kirobbanóan naturális formája sem képes elfedni. Ennek ellenére mégis imádtuk, holott tömény és régimódi értékeket képvisel, magasról tesz arra, hogy a játékmechanikai fejlődés már előtte jár, megmarad a cinikus, polgárpukkasztó, ámbár földhözragadt megoldásainál. A váz viszont ingatag, főleg az idegesítő bugok miatt, több kifinomultságra lett volna szükség, mégis elégnek bizonyult ahhoz, hogy a rajongók száját betömjék vele. De majdnem átesett a ló túloldalára. 

Kapcsolódó cikk

• Splatterhouse