Majin and the Forsaken Kingdom teszt

A Majin and the Forsaken Kingdom egy fiatal fiú történetét meséli el. Tepeu sosem akart forradalmár lenni, ám az események mélybe rántó forgataga hőst kovácsolt belőle. Miután megismerkedett Teotllal, a legendás majinnal, rá hárult a feladat, hogy megszabadítsa világunkat a gonosztól. Különös barátjával legyőzhetetlen párost alkotnak, az emberi leleményesség az ogre nyers erejével egészül ki, a háborúban pedig most szükség is van mindkét erényre, a sötét hatalmak ugyanis nem engednek a fojtásból.


Kalandjaink során hatalmas csaták várnak ránk, Tepeu és Teotl több száz túlvilági lényt tessékel haza, de gondolkozós, és ügyességi részekből sincs hiány. A romos városokban mindig van valami, ami megakasztja a továbbjutásunkat, nem egyszer elszakad egymástól a két hős, de később újra egymásra találnak; romantikus gyerekmese ez, egy cseppnyi humorral fűszerezve. A világ titkai pedig a végigjátszás során folyamatosan teljesednek ki előttünk, a majin visszaemlékezéseiből megtudjuk, hogy mi vezetett az ősök bukásához, s mi ez a különös, gonosz erő, mi ellepte a vidéket.


A játékmenet a két hős közös kalandjaira épül, egymást kell segíteni, hol az egyik, hol a másik képességeit kihasználva, s bár mi csak Tepeut irányíthatjuk, a másik fél felett is van hatalmunk. Az óriás szó nélkül végrehajtja minden kérésünket, szétzúzza az utunkat álló falakat, megnyitja a több tonnás betonkapukat, s ha úgy akarjuk, akkor a hátára is mászhatunk, így érve el a magasabb helyeket. Persze egy gombnyomás, és rendre is lehet parancsolni, tudunk lopakodni, hátulról egyenként levadászva a területet védő katonákat, igazi védelmezőként pedig az ogre gondoskodik az erőnkről is. Ha megsérültünk, akkor meggyógyít, sőt fel is tud támasztani, de mi is segíthetünk rajta, különböző gyógynövényekkel megmenthetjük őt a bukástól.


Ami nem öl meg, az erősebbé tesz, s ez a Majin and the Forsaken Kingdom hőseivel is így van. A harcok mindkét karaktert edzik, emberünk életereje és barátsága növekszik a csaták végeztével, a talált páncélzatot és felszereléseket magára tudja ölteni, az ogre pedig új képességekre is szert tesz, ha elég erőt gyűjt, szélvihart képes fakasztani, és villámokat tud szórni.


Az alapötlet természetesen nem rossz, az eredmény viszont rendkívül gyengére sikerült. A játékmenet lineáris és unalmas, szobáról-szobára kell haladnunk, nincs meg a kalandozás érzése, mely elvarázsolna minket, és maga a játékvilág is gyenge. Egy bukott birodalomnak olyan szívszorító képet kéne mutatnia, hogy könnycseppet fakasszon a szemünk sarkába, ehelyett itt egy növények borította, kedves kis táj vár ránk, s akkor a karakterekről még nem is beszéltünk. Tepeu úgy néz ki, mint egy általános iskolai rajztanár, patkányokkal társalog, a hősi szerepre teljesen alkalmatlannak tűnik, Theotl pedig egy féleszű nagy melák. Vontatottan beszél, nem tud ragozni, fél lábon ugrálva tapsol, semmi eposzi nincs a kettejük történetében, a cél nemes, az eszköz penészes.


A csaták egyhangúak és szárazak. A mesterséges intelligencia totál sötét, ha az ellenfél meglát minket, akkor vadul elkezd üldözni, vannak azonban páran a hordában, akik félúton megunják ezt, és visszamennek a helyükre, s ha elmenekülünk, például sikerül felmászni egy oszlopra, vagy át tudunk bújni egy szikla repedésén, akkor nem keresnek tovább. Visszafordulnak, és úgy tesznek, mintha semmi nem történt volna, de akkor se zavarjuk őket, ha ott mászkálunk a szemük előtt, csak mondjuk, egy emelettel magasabban vagyunk.


Sajnos a rendezés is gyerekcipőben jár még, Yoshiki Okamoto hiába dolgozott korábban akkora projektekben, mint a Resident Evil, vagy a Street Fighter II, új cége, a Game Republic ezúttal nem tudott maradandót alkotni. A történet klisés, a hangulat lapos, a játékmenet pedig idegesítő, egyedül a puzzle feladatok jók, el lehet velük szöszmötölni hosszú percekig. Az ugrálós részek viszont mindent lerombolnak, emberünk nagyon ügyetlen, a hercegnek még csak a nyomába se ér, lecsúszik a párkányokról, elesik, szenved, beakad, a játék pedig bugos, mindig remeg a kép, nem lesz könnyű dolga annak, aki teljes végigjátszásra adja a fejét.


A látvány finoman szólva is idejétmúlt. A kép kockás, a textúrák maszatosak, a speciális effektek gyengék, nincs meg a játékban az az átütő erő, amivel ki tudna robbanni a televízióból, a modellezés pedig csúnya és komolytalan. Régi japán PS2 játékokban láttunk hasonló arcokat, bár az kétségtelen, hogy a sötétség harcosait nagyon jól eltalálták, az egyszerű katonától, a kutyaszerű lényen át, a hatalmas főellenségekig mind brutálisan néznek ki. A szinkronról viszont már ennyi jót sem tudunk elmondani, gyenge poénok, karakterekhez nem illő hangok, és orrhangon beszélő papagájok csúfítják az összhatást.


A Majin and the Forsaken Kingdom összességében gyenge közepesre sikerült. Egy fantasy játéktól sokkal többet várunk, könnyekkel és varázslattal lehet csak megpuhítani a szívünket, hiába kellemes a misztikus védelmező, és a fiatal hős barátsága, és hiába lehet vele jól szórakozni, akár hosszú órákon, estéken keresztül, nem elég erős, hogy az élmezőnybe tartozzon. A The Last Guardian le fogja alázni.