Total War: Shogun 2 teszt

Van abban valami bizsergető, ha egy játékfejlesztő csapat láthatóan elveszítette az ihletet, s úgy sikerül megtalálnia, hogy visszatér önmagához. Az eredeti sikerhez. Nem akarom kifejezetten bántani sem az Empire-t, sem pedig a Napóleont, de azt hiszem azt minden Total War-rajongó belátja, hogy valahol az eredeti Shogun volt a sorozat leghangulatosabb darabja. Igazából én sem tudnám megmagyarázni, hogy miért. Talán a témája miatt? Furcsa, hogy az európaiakat mennyire vonzza az ismeretlen és elzárt szigetvilág kultúrája, történelme és egyedi szokásai, ha pedig háborúról van szó, akkor bizony Japán nem szenved hiányt egzotikus dolgokban.


Szóval a Creative Assembly visszatért a gyökerekhez, persze úgy, hogy az elmúlt évtizedben lezajlott fejlődést nem felejtette el. Ennek köszönhetően pedig a Shogun 2 a világ egyik legkifinomultabb, legjobb stratégiai játéka lett. Jelenleg egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy hova lehet még elvinni ezt a műfajt, mert úgy gondolom, most elérte szinte a tökéletes állapotot. S aki nagyjából ismeri a sorozat reputációját, annak valószínűleg ennyi elég is ahhoz, hogy elinduljon a boltba. Ha mégsem, akkor jelen cikkben igyekszem főleg az újdonságokat bemutatni, lévén már egy bétateszt erejéig korábban is foglalkoztam az anyaggal a Gamekapocs oldalain.


A Total War-játékok single player kampánya mindig is két fő részből állt: az első a taktikai térkép, ahonnan birodalmunkat irányítjuk, egységeinket vezéreljük, és uralkodóként meghozzuk a legfontosabb döntéseket. Az ezúttal már teljesen 3D-ben forgatható térkép soha nem nézett még ki ennyire jól, mint most. Azt hittétek, hogy az aprócska Japán nem tartogathat lehetőséget egy olyan eposzi méretű kampányra, mint amit például az Empire-ben tapasztaltunk? Nos, abszolút nincs így: a fantasztikusan kinéző, 60 provinciára osztott térkép minden eddiginél jobb, szebb és alaposabb.


Mivel a történet nem ölel fel olyan hosszú időt, mint a sorozat néhány korábbi része, így ezúttal a körök átadása között nem telnek el évek, pusztán évszakok. Ez egyfelől azt is jelenti, hogy csodás látványban lesz részünk, ahogy a térképen látjuk a terep változását, másfelől pedig ennek megfelelően érdemes megtervezni a hadjáratokat is: seregeink a fagyos tél közepén, az idegen területek közepén komolyabb veszteségekkel térhetnek haza, mint azt szerettük volna. De nem csak a grafikában, meg seregeink mozgatásában lelhetjük örömünket, annyi dolgunk lesz még, hogy el sem fogjuk hinni.


Mert amikor épp nem azon fáradozunk, hogy boldoggá tegyük a népet, beállítsuk az adókat és fejlesszük a városkáinkat, akkor azon fogunk agyalni, hogy a két elérhető fejlődési ág (a civil és a háborús) közül melyiken induljunk el, hiszen ez befolyásolja viselkedésünket és lehetőségeinket a teljes végigjátszás során. De ha nem ez, akkor valamilyen természeti katasztrófa teszi próbára uralkodói képességeinket, s akkor még nem is beszéltünk a különböző eseményekről, melyek folyamatosan kemény döntések elé állítanak minket. Például a vallások: beengedjük-e a kereszténységet? Ha úgy döntünk, hogy igen, akkor például elég komoly európai puskaporos tüzérséggel szerelhetjük fel seregeinket, de eléggé ferde szemmel (ööö…ööö… mindegy…) fog ránk nézni a hagyományos, konzervatív buddhista lakosság.


Aztán persze ott vannak a tábornokok, akik már az eddigi Total War-játékokban is fontos szerepet töltöttek be, főként a csatatéren, hiszen komolyan feltápolták egységeink morálját. A Shogun 2-ben azonban egyfajta szerepjáték-elemet csempésztek be általuk a készítők. Először is, a legfontosabb, hogy minden tábornok rendelkezik egy hűség-mutatóval, ami persze azt is jelenti, hogy ha nem eléggé hűségesek és némi ambíció is szorult beléjük, akkor ellenünk fordulhatnak. Ezért a legjobb generálisainknak érdemes fontos feladatokat kiosztani a klánon belül, vagy akár bevonni őket a családba. A lényeg, hogy minél tovább magunk körül kell tartani őket, ugyanis minél több harcban vesznek részt, annál jobban fejlődnek, s új képességeket tanulhatnak, amik segíthetik a birodalom fejlődését, vagy éppen a csatákat.


S akkor maguk a csaták milyenek? Nos, lenyűgözőek: minden eddigi Total War-anyag legjobb részeit tartalmazzák, csak a végletekig finomítva, s persze a technika fejlődésének köszönhetően hihetetlen részletgazdagsággal és grafikai színvonallal. Az átláthatóság és kezelhetőség hiba nélküli, a küzdelmek pedig taktikusak, izgalmasak és kiegyensúlyozottak, legyen szó sima terepről, ostromról vagy akár hajós csetepatéról. Ráadásul végre a harcok közbeni mesterséges intelligencia kisebb-nagyobb hibáit is sikerült rendbe rakni, így már csak nagyon ritkán láthatunk olyan érthetetlen eseményeket, hogy az AI mindenféle különösebb ok nélkül nekünk ront a legrosszabb helyen, s ezzel lekaszaboltatja saját seregét.


A többjátékos részre rátérve ugyanaz mondható el, mint az anyag többi területéről: minden téren fejlődött az elődhöz képest. Az alap lehetőségek mellett visszatér a Napoleonban bevezett kooperatív kampány, a legfontosabb azonban az úgynevezett Avatar Conquest mód. Itt minden játékos létrehozhat magának egy saját avatárt, ami gyakorlatilag a saját fejlődésünket reprezentálja a játékon belül. A dolog úgy működik, hogy magunk előtt látjuk a több részre felosztott Japán térképét, s mindegyik terület egyben egy megszerezhető bónuszt is jelent. Ha kiválasztottuk, hogy melyiket szeretnénk megtámadni, akkor egy skirmish játék keretében nyomhatjuk le a csatát, s ha sikerül megnyernünk, akkor avatárunk onnantól megkapja azt a bizonyos bónuszt.


De a Shogun 2 ezeken kívül is rengeteg felfedeznivalót és újdonságot tartogat, konkrétan annyit, hogy ha mindet be szeretném mutatni, akkor egy könyvet kellene írnom. Félelmetes, hogy mennyire összetett játék, s ezek mellett mégis mennyire átgondolt, egyszerűen kezelhető és követhető. A sok-sok év tapasztalata tehát meghozta gyümölcsét: a Shogun 2 nem egyszerűen csak a Total War-sorozat legjobb epizódja, hanem úgy általánosan is az egyik legjobb stratégiai játék, ami valaha készült.

Kapcsolódó cikk

• Total War: Shogun 2 bétateszt