Rise of Nightmares teszt

Úgy tűnik, türelmünk gyümölcse végre beért, és a sok fitnessz, táncikálós és állatkertes anyag után végre hivatalosan is kijelenthetjük, hogy a Segának köszönhetően elkészült az első hardcore Kinect-játék. Ráadásul a fejlesztők nem szórakoztak, rögtön egy zombis-hentelős produktummal próbáltatják ki velünk, vajon „éles” körülmények között mire képes a Microsoft futurisztikus irányítója. A Rise of Nightmares ugyanis teljes mértékben a mozgásérzékelésre épül, kontrollerrel nem is lehet irányítani, ennek megfelelően a dobozán is ott figyel a „Requires Kinect” felirat. Magára a tesztre pedig rászántunk egy szép, talán az utolsó igazán napos szombat délutánt drága főszerkesztőnkkel, Daks komával. Utólag azt mondom, inkább söröztünk volna helyette.


A Rise of Nightmares története körülbelül annyira összetett, mint a zacskós rizs elkészítése: te alakítod Josh-t, aki a feleségével éppen egy elhagyatott kelet-európai vidéken vonatozik át eleve kétes kilétű utastársaival. S habár elsőre azt hittük, a jövendőmondó román nő az okozója mindennek, valójában egy őrült tudós avatkozik be a békés kirándulásba: vonatunk kisiklik, egyenesen egy elátkozott erdő közepén, feleségünket elrabolják, nekünk pedig kötelességünk utána menni, és szétvágdosni több száz élőhalottat menet közben, ha már ott vannak. A sztori később sem válik érdekesebbé, cserébe viszont a borzalmasan megírt párbeszédekkel és a túljátszott szinkronnal alkalmanként azért idegesítenek minket különböző előkerülő karakterek.


Ugorjunk, amire mindenki kíváncsi az úgyis maga az irányítás és a játékmenet. Avagy, hogyan sikerült az első hardcore kinectes anyag? Nos, alapvetően úgy működik a dolog, hogy ha az egyik lábunkat előrébb rakjuk, akkor főhősünk megindul előre, minél jobban elébb tesszük, annál gyorsabban. Ugyanez igaz fordítva is: ha magunk mögé tesszük az egyik patánkat, akkor emberünk hátrál. Fordulni a vállunk megfelelő irányba állításával tudunk, míg ha karjainkat felemeljük amolyan alap bunyós beállásba, akkor Josh előkapja a fegyverét (nem azt), és aktiválja a harci módot. Az egésszel pusztán egyetlen hatalmas probléma akad: nem működik. A játék teljesen irányíthatatlan és végletekig frusztráló.


Először is, lehetetlen eltalálni, hogy pontosan mennyit akarunk fordulni. Ha picit fordulunk, szinte semmi nem történik, ha egy kicsit nagyobbat, akkor meg már túlfordultunk. Ez annak tükrében irritáló, hogy a játék olyan csapdás részeket rak elénk, ahol a pontosság alapvető lenne. Ezek teljesítésén egy kontrollert markolászva csak röhögnénk, a Prince of Persia legalapabb csapdája sem volt ilyen egyszerű – például: kerülj el néhány egymás felé menő pengét. Itt azonban a pontatlan és nehézkes irányítás miatt egy igazán idegesítő rémálommá válik az egész, ráadásául később egyre gyakoribbá válnak az ilyen pályarészek.


Aztán ott van a harc. A probléma, hogy az egész irányítás egyáltalán nem olyan szabad, mint azt várnánk. Ahhoz, hogy harcolni tudjunk, először is fel kell emelnünk a kezeinket, ahogy már korábban említettem, ekkor aktiválódik a combat mode. Ilyenkor elkezdhetjük az éppen nálunk lévő fegyverrel csépelni a zombikat, úgy, hogy természetesen a kívánt ütést a valóságban imitáljuk a Kinectnek. Ami aztán vagy úgy csinálja nagyjából a dolgokat, ahogy akarjuk, vagy nem, de inkább az utóbbi. Pontos találatokat bevinni szinte teljesen lehetetlen, hiába próbáljuk lecsapni a zombi karját egy jól irányzott machete-találattal, pusztán a szerencsétől függ, hogy éppen sikerül-e.  De még ennél is idegesítőbb, hogy harci módban nem tudunk fordulni, vagyis ha némileg taktikusabban szeretnénk játszani, és kicsit odébb menni egy nagyobb zombihorda elől, akkor először abba kell hagynunk a harcot, leengednünk a kezeinket, majd szépen lassan megfordulnunk és előre tenni a lábunkat. Az egész borzalmasan nem intuitív, ezért általában nem is nagyon jön össze.


Mint ahogy minden egyes kis extra mozdulatért is meg kell szenvednünk. A pályatervezők sokszor úgy lőtték be a helyszíneket, hogy a falra bevert szögekbe például egy rúgó mozdulattal beletessékelhessük a szerencsétlen élőhalottat. Mire azonban a vállunk döntögetésével a lábunk előre-vissza-hátra-előre szteppelésével sikerül pont olyan szögben odaállnunk, hogy ezt megtehessük, a zombi már rég odébb csoszogott, s ekkor már éppen minket készül hátba támadni. Hasonlóan érthetetlen számomra, hogy miért kell minden interakcióhoz egy extra mozdulat: ha például ki akarunk nyitni egy ajtót, előbb oda kell navigálnunk elé, meg kell érintenünk, hogy mi most vele kapcsolatba szeretnénk majd lépni, aztán jöhet csak a nyitó mozdulat eljátszása, amire végre hajlandó lesz kinyílni. Vagy rosszabb esetben közli velünk, hogy kell egy kulcs.


Egy szóval, az anyag szinte játszhatatlan. Ettől függetlenül akadnak azért ötletes részei, melyek adnak egy kis ízlelnivalót abból, ami esetleg a jövőben jöhet Kinectre. Például az egyik ellenfél által kiadott hang teljesen megbénít, ha nem fogod be a füleidet, egy másik ellen pedig csak úgy élhetjük túl, ha teljesen mozdulatlanul állunk, s mellé nem adunk ki semmilyen hangot – necces, ha éppen valaki elbüfögi magát. A fegyverek sem rosszak: a vascsőtől elkezdve a kampós horgon át a láncfűrészig találni sokfajtát, s rövid idő alatt mindegyik elhasználódik, így folyamatosan cserélgetni kell őket, s lesz időnk mindet kitapasztalni. Sajnos maga a harc olyan borzalmasan egysíkú  - egyszerű vagdalkozás a levegőbe - , hogy ez már nem nyom sokat a latba.


Ezen kívül a grafika ronda, a helyszínek egyhangúak és ötlettelenek, a zenék idegesítőek, a szinkronról pedig korábban említettem, hogy borzalmas. Tehát egy-két ötletes apróságon, és a foltokban a korai House of the Dead-játékokat idéző hangulaton túl egyszerűen nem tudok jót mondani a Rise of Nightmaresről. Letölthető arcade játékként még elment volna, annak demózására, hogy esetleg a jövőben mi jöhet majd Kinectre a hardcore kategóriában, de ezek után én már annyira sem vagyok bizakodó ebben a témában, mint amennyire eddig voltam.