Ace Combat: Assault Horizon teszt

Gazdag ruszki warlordok és töketlen nyugati politikusok vívják véres háborújukat. Míg a felső 1% egy finom whiskey, és egy jó szivar társaságában dönt sorsunkról, addig a sivatag ezrek vesztőhelyévé válik, gőg és büszkeség, mivé lesztek, ha az SNR bombája a fejeteken landol. A világháború ugyanis már a küszöbön van, rég nem Afrikáról szól a történet, kik tegnap még a porban csoszogtak, most tömegpusztító fegyvereket birtokolnak, Dubai, Moszkva, Miami, Washington DC mind odavész hamarosan.


A parancs: legyőzni a gonoszt. A Warwolf század pilótáinak bőrébe a bújva a mi vállunkat nyomja a világ megmentésének terhe, az Ace Combat: Assault Horizon a nemes cél érdekében pedig biztosítja légierőnk ütőképességét. Vadászgépek, bombázók, lopakodók és harci helikopterek tucatjai kerülnek bevetésre küldetéseink során, a csavaros történetet Jim DeFelicnek, a New York Times bestseller szerzőjének köszönhetjük, a rendezés pedig ezúttal is Kazutoki Kono feladata volt, az Ace Combat sorozat legendás atyja nem hazudtolta meg magát. Pihenni egy percre sem fogunk, forró fém, és égő kerozin robban az arcunkba minden egyes szétlőtt rohadék után, ki kedveli az arcade akciójátékokat, az alágyújthat a hajtóműveknek, sorozási értesítője postázva lett.


A játék története izgalmas átvezetőkben elevenedik meg előttünk, Colonel W. Bishop, Jose  Gutierrez, Doug Robinson, James Mitchell, Janice Rehl, Pierre La Pointe, és minden gonoszság megtestesítője, Andrei Markov személyesen üdvözöl minket, kezdődhet a háború. A kisfilmek dramaturgiája, rendezése és látványa zseniális, mintha egy thrillert néznénk, hősünk szörnyű rémálomból riad, a redőny résein álmosan kikukucskálva látja, ahogyan a hajnali napkelte narancsszínű fényében harci helikopterek húznak el bódéja felett, összeszedi magát, egy erős kávé, és indul az eligazítás. A színvonal pedig a későbbiekben sem romlik, a legtöbb repülős játékban csak elénk tolnak egy barna mappát, benne egy gépelt lappal, itt szó sincs ilyen komolytalanságokról, s éppen ez teszi az Ace Combat: Assault Horizont ennyire izgalmassá, drámaivá, szerethetővé.


A repülés és a manőverezés nagyon könnyű. Komoly fizikai tényezők nincsenek is hatással ránk, a gép arra fordul, amerre mondjuk neki, csak vegyük célba az ellenséget, sorozzuk meg a gépfegyverrel, eresszünk rá néhány rakétát, s máris tűzgolyóként fog a földbe csapódni, megtettük, mit megkövetelt a haza. Akinek pedig mindez nem nyújtana elég kihívást, az nehezíthet a feladatokon, az alapértelmezett optimum beállítások originalra állításával hamar izzadni kezd a tenyerünk, s ha már a testre szabásnál tartunk, fussuk át a kameraállásokat is, a kínálatban van pilótanézet, orrkamera, és külső pozíció is. Az elsőben látjuk a gép műszerfalát, a sok kis apró műszerrel, és kiegészítővel együtt, a második csak számokat és vonalakat rajzol elénk, az utolsó pedig egy igazi arcade beállítás, segítségével napestig csodálhatjuk gépünk hajtóművét.


A képernyőn kis zöld négyzetek emelik ki az ellenséget, ha a marker vörösre vált, akkor sikerült befognunk, mehet az égi áldás. A játékmenetet ennyivel nagyjából össze is lehet foglalni, nem egy túlbonyolított játék az új Ace Combat, van viszont egy nagy újdonsága, mely a veteránoknak is magyarázatot igényel, ez a DFM rendszer, teljes nevén a Dogfight Mode. Ha közel kerülünk az ellenséghez, akkor le kell nyomni a kontroller L1 és R1 gombját, ilyenkor rövid üldözés veszi kezdetét, a kamera ráközelít a kiszemeltünkre, a mi feladatunk pedig a tüzelés, technikailag egy sínen haladunk végig, tehát lezuhanni nem lehet, de azért szükségeltetik egy minimális irányítás, ha ugyanis ezt elfelejtjük, az ellenség nyúlcipőt húz, s leráz minket. De van hasonló taktikai védekezésünk is, ha valaki ránk ragadt, nem kell őrült forgolódásba kezdeni, egyszerűen lassítsunk, s mikor közel ért, nyomjuk újra az L1 és R1 kombinációt, s egy gyors hurokkal leírása után máris üldözőnk mögé kerülünk, rendkívül hasznos egy találmány ez.


A gépek felhozatala nem rossz. Az amerikai madarak között van F16 Fighting Falcon, F/A-18 Super Hornet, F22 Raptor, F35B Lightning II, F15E Strike Eagle, F4 Phantom II, F117 Nighthawk és A-10 Thunderbolt II, a NATO és az Orosz Hadsereg légierejét a Mirage 2000, a B2 Spirit és a B1B Lancer gépek erősítik, a helikopterek osztályát pedig az MH60 Black Hawk és az AH-64D Apache Longbow modellek alkotják.  Sajnos azonban a kidolgozottságuk nem lett tökéletes, a készítők nem nagyon törődtek a gépek szépségével, hiába forgatjuk a kamerát, nem esünk hanyatt a látványtól, az egész grafikai megvalósítás felemás. Az égbolt és a napsütés gyönyörű, az átvezetők remekül össze vannak rakva, és a táj se csúnya, lentebb ereszkedve viszont kidolgozatlan városokat, maszatos vidékeket, és szélcsendes óceánokat fogunk látni, nem egy nagy eresztés az egész.


A vadászgépes repülés a nyers, kemény akcióról szól, s a többi küldetés se kevésbé nyugisabb. Van, hogy egy bombázóról szórjuk a tölteteket, vagy egy helikopterből gépágyúzunk egy hajót, de utóbbinak a pilótafülkéjében is bizonyíthatunk, támadó földi egységeknek kell segítenünk, vagy éppen egy mentőakció az, amely az asszisztenciát igényel. A légierő támadósorának közel teljes szereposztását mi kapjuk tehát, messze még a nyugdíj, lelőnek minket, bevetik a bombát, felrobbanunk, katapultálni kell, vagy a társakat gyilkolják halomra, a játékban mindig történik valami, amitől az embert a hideg is kirázza.


Az Ace Combat: Assault Horizon összességében jó játék lett. Az arcade elemek eltúlzottak, a gépek fittyet hánynak a fizikára, a játékmenet pedig megmunkálatlan és nyers, maga a hangulat viszont nagyon ott van, látványos akciók, pörgő csaták, és drámai fordulatok rajzolódnak ki a végigjátszás során, véres csatáinkat a világ nagyvárosai felett vívjuk, bosszúnk egyszer mindenkit utolér. A játék nem éri el a HAWX minőségét, de csak egy kicsit van lemaradva, aki szereti a stílust, s kedvet kapott egy kis légi őrjöngéshez, az nyugodtan próbálja ki ezt is, csalódni nem fog.