Dragon’s Dogma teszt

Könnyű volt megjósolni, hogy középkori, kardozós, varázslós akció-RPG lesz a Dragon’s Dogma. A Capcomnak nem volt könnyű dolga megvetni a lábát a BioWare és a Bethesda által uralt ingoványon, s erre pénzt és szaktudást sem sajnáltak. A Resident Evil 6 előtt e produktum számított a kiadó történetének legnagyobb költségvetésű címének, és olyan mesterek bábáskodtak felette, mint Hideaki Itsuno, a Devil May Cry atyja és Hiroyuki Kobayashi, a Resident Evil 4 és a méltatlanul alulértékelt Killer 7 megálmodója. A Dragon’s Dogma tehát az elvárások malmában őrlődött éveken át, s míg a többiek dicsőséget dicsőségre halmoztak, addig szépen megbújt a háttérben. Külön öröm, hogy a legtöbb kívánalomnak tökéletesen megfelel a szerepjáték, s ami a legfőbb, hogy remek alternatívát kínál a Demon Soulst és a Skyrimet megunt kalandorok számára.


Több ismerős jegyet felfedezhetünk a játékon, melyek olyan nyilvánvalónak tűnnek, mint a barátnőnk hátán lévő anyajegyek. Az intenzív, néhol dögnehéz játékmenet egyértelműen a Demon Soulsra utal, míg a hatalmas, nyílt világ a Skyrim sajátja, az elmebeteg fantáziáról tanúskodó, óriási szörnyek pedig a Monster Hunter hagyatékai – főleg, hogy meg is mászhatjuk őket, így csintalanul összekacsinthatunk a God of Warral. Ilyen hozadék mellett pedig szinte dicséretes, hogy maga a történet is két lábon áll. A főmenüben szóló zenei betét ugyan egy blőd japán rock – talán kevésbé illik a hangulathoz, de sebaj. A belerázódás könnyű: az oktatómódként szolgáló kazamata-tisztogatás már ismerős lehet a demóból, nem is kötelező végigvinni azt, importálhatjuk karakterünket, ha már játszottunk a kipróbálható változattal. Az intenzív kezdőfejezet végén vár minket a kiméra, majd visszaugrunk az időben, és egy egyszerű halászlegényként indulunk, akire legendákba illő feladatok várnak egy más helyen, és más időben.


A bevezető képsorokban hősünk egy halászfaluban tengeti az életét, látszólag képtelen elárulni érzéseit a bájos szerelmének, ám az idillnek hamar vége szakad, amikor egy ormótlan sárkány üt rajta a part menti közösségen, és halálosan megsebzi karakterünket. Az óriásgyík megeszi a szívünket, és csodával határos módon mégis életben maradunk – egy szörnyű heg keletkezik mellkasunkon. Miért is vagyunk kiválasztottak? Arra majd a későbbiekben derül fény. A küldetés tehát adott: le kell győznünk a bestiát, vissza kell szereznünk a dobogó szervünket, és újra békét hozni a vidékre. Nagyvonalakban ennyi a célunk, persze a sztori sokkalta szerteágazóbb, mint gondolnánk, Gransys világa ezernyi titkot és veszélyt rejt, a föld élettel teli, rengeteg rémség feni ránk a fogát – felfedezhetjük és küldetéseket, vadászhatunk szőrmeszerzés ürügyén, a lakosságot terrorizáló goblinokat vághatjuk le az erdő mélyén, és rengeteg hangulatos kazamatát tisztíthatunk meg. Tőlünk függ, hogy milyen sorrendben teljesítjük ezeket – ebből a szempontból jól vizsgázik a Dragon’s Dogma, az open world hagyományokat tökéletesen sikerült átültetni. S annak rendje és módja szerint elveszünk a részletekben. Megjegyeznénk, hogy a játszótér korántsem olyan szerteágazó, mint arra számítottunk, de így is elég hatalmas a bejárható terület.


Ugyan a karaktergenerálás olyan nagy szabadságot nem nyújt, mint mondjuk a Skyrim, de biztos kézzel meg tudjuk alkotni azt a hőst, akit szeretnénk. Választhatunk nő, vagy férfi nem közül, majd jön a kaszt kiválasztása: lehetünk harcosok, mágusok, vagy striderek. Előbbiek szerepe nyilvánvaló, míg utóbbiak felelnek meg az íjászoknak és a rugóknak. Ezek csupán a kezdeti lendületet befolyásolják, a későbbiek során specializálódhatunk az osztályon belül, és ötvözhetjük is a jellegzetességeket. Könnyen elképzelhető, hogy egy kardforgatásra szakosodott izomkolosszus ért a mágiához is, egy íjász pedig a pallosokhoz. Hősünk kinézetét egy tucatnyi előre generált mintából alakíthatjuk ki, de a borbélynál tett látogatásunk során ezt is megváltoztathatjuk. Japán játékról lévén szó, kevésbé élvezetes szempont, hogy mogorva külcsínt nehéz találni, a legtöbb alteregó úgy néz ki, mint egy metroszexuális egyed, lányos fiúkat kapunk, de legalább a hatalmas szemek nincsenek. Szintlépéskor nem kell a pontelosztással bíbelődnünk, hiszen ezt megteszi helyettünk a program, attól függően, hogy milyen osztályt indítottunk. Ha kellő mennyiségű XP-vel rendelkezünk, azokból könnyedén új képességeket vásárolhatunk az erre szakosodott helyeken, kombinálhatjuk a meglévőket, és bármikor lecserélhetjük egy újabbra. A rendszer kiterjedt és átgondolt, bőven megéri kísérletezni, és a használhatóság kitart a játék végéig.


A fő küldetésfolyam ugyan nem túl mély elfoglaltságot kínál, de eléggé izgalmas ahhoz, hogy le tudja kötni a játékost, a mellékküldetések pedig változatosak, de komolyabb agymunkát nem igényelnek. Öld meg ezt és ezt, hozd vissza az ellopott ereklyét, és így tovább. Nem róhatjuk fel különösebb hibának, hiszen e szempontból a Skyrim sem brillírozott, de köszönhetően a dinamikus AI-nak (és annak kiszámíthatatlanságának), valamint a környezet szépségének egy egyszerűnek induló küldetés is olyan kiterjedt ütközeteket vonultathat fel, amit még a konkurencia sem tud felmutatni. A véletlenszerű események egy élő világ képét sejtetik, a látvány pazar, a napszakváltozások lassan mennek végbe, ezernyi a tennivaló.


A játékmenet terén nem hoz soha nem látott reformokat a Dragon’s Dogma, nem is ez volt a célja. Egy jobbfajta hack’n slashre emlékeztet a harc, ahol az alapvető támadásokat az X és Y gombokkal ejthetjük meg, pluszban a B-hez is hozzárendelhetünk egy speciális kunsztot. A bal oldali ravasszal elhúzhatjuk a fegyverünket, míg a jobbal megragadhatjuk a tárgyakat és az embereket, illetve a szörnyeket. Bármikor kiválaszthatunk egy új képességet és azokat változtathatjuk a kaland során. A kitérés kicsit nehézkes, a blokkolás szintúgy, egy-egy durvább készség használatához meg kell várnunk, míg az feltöltődik, reménykedve abban, hogy addig az ellenség nem támad. Pedig fog, amitől hajunkat fogjuk tépni. S a tetejébe egy rövid időre ki is tudnak ütni minket, és addig sem állnak le a csapkodással. A harc intenzív és elég nagy odafigyelést igényel, le sem tagadhatja japán felmenőit. A legnagyobb rémségeket durvább strike-okkal ugyan könnyedén le lehet teríteni, de amikor az ütközet kiterjedté válik, könnyedén összezavarodhatunk. Ami viszont mindenképp a játék mellett szól, az a mesterséges intelligencia, ami az egyik legjobb a műfajban: alkalmazkodik a környezethez és reálisan cselekszik. Azt hiszem, ennél jobb megoldásra nincs is szükség.


Álmélkodjunk egy sort a Dragon’s Dogma epikus küzdelmein! Van egy seregnyi mob és egy nagyobb szörnyeteg. Íjászok fentről sorozzák a társaságot, netán settenkedve kerülnek az ellenség mögé, akik farkasfalkához hasonlóan minden irányból körbevesznek bennünket, a mágusok serényen sütögetik őket, mindeközben gyógyítanak és tűzsebzéssel vértezik fel kardjainkat. Kisvártatva a behemót hátára kapaszkodhatunk fel, onnan csépelhetjük a szerencsétlent, míg földre kerül, persze közben vigyázva kerüljük el ormótlan száját és csapásait. Irtózatosan lassan megy le a HP-ja, de mi kitartóak vagyunk, elvégre jó előre betáraztunk magunknak az úton-útfélen megtalálható gyógynövényekből. Ugyan párszor mi is megbotlunk, de ez legyen a legkisebb gond. Tényleg hatalmas élmény, ráadásul az egész játékot végigkísérik hasonló jelenetek, még szerencse, hogy a társaink segítenek, ha baj van.


Semmire nem mennénk, ha nem lennének csatlósaink. Az úgynevezett Pawn-rendszer a Dragon’s Dogma innovatív megoldása. Lényegében okos NPC-knek felelnek meg, akiket a Rift nevezetű túlvilági helyről importálhatunk magunk mellé. Gransysben elszórva találunk Rift köveket, amivel megidézhetjük a csatlósokat, velünk együtt négyfős partit alkotva. A játék elején hozhatjuk létre a fő csatlósunkat a három kaszt közül, aki végigkíséri utazásunkat. Két másik pawnt aztán később vonhatjuk be a játszmába és cserélgethetjük is őket. Az interneten keresztül pedig más játékosok által kreált társakat is lehívhatunk a mi játékunkba, ami fantasztikus megoldás. Ugyanúgy változtathatjuk csatlósaink fegyvereit és képességeit, mint a saját karakterünkét. A legjobb az egészben, hogy követőink okosak és könnyedén alkalmazkodnak a körülményekhez, sőt lehetséges, hogy nálunk képzettebbek, ami sok esetben életmentő lehet egy durvább csetepaténál.


Ráadásul hasznos információkat közölnek velünk az aktuális helyzettől függően, sokszor még beszédbe is elegyednek egymással. Élőholt teremtményekre nem hatnak a sima fegyverek, de a mágusunk észrevette, hogy a tűz árthat nekik, így fel is vértezi acélunkat lángsebzéssel, ám úgy esélyünk sem lenne a győzelemre, ha nincs mágiahasználó a csapatban. Míg más játékokban többször mentek az agyunkra a gép által irányított társak, addig a Dragon’s Dogma követői képesek úgy viselkedni, mintha emberek lennének. Belefeledkeznek a táj szépségébe, felszedik azokat a hasznos tárgyakat a környéken, amiket mi kihagynánk, és felfedezik az adott területet, remek segítők – ez kétségtelen. Ugyan parancsokat is osztogathatunk nekik, melyek kimerülnek a menj, gyere és segíts hármasban, nyugodtan elengedhetjük a kantárt. Lehet, hogy jót tett volna a nagyobb beleszólás abba, hogy kit támadjanak és hova helyezkedjenek, de a rendszer e nélkül is működik. Egy idő után azt vesszük észre, hogy tényleg szívünkön viseljük a sorsukat, ennél nagyobb elismerés pedig nem érheti a Capcom csapatát.


A néhány aggasztó hiányossággal könnyű együtt élni a játékban. Először is a harc néhány esetben annyira pergős és átláthatatlan, hogy hirtelen nem is tudunk mihez kezdeni, szokni kell a stílust és a japán mentalitást, de később már komolyabb meglepetések nem érhetnek. Az átláthatóságnak a kamerakezelés sem tesz jót, aminek sokszor fájdalmas vége lett. Másodszor: a HUD néha már túlzottan is átláthatatlan, rengeteg oda nem illő, felesleges információt tartalmaz. A párbeszédek elég nagy szeletet kihasítanak belőle, ám ha egy csata kibontakozik, csak kapkodjuk a szemünket a rengeteg kiíráson. Ellenben a kezelőfelület, a küldetésképernyő és a térkép jól használható, megjelölhetjük a számunkra fontos pontokat, beállíthatjuk a prioritást élvező missziókat – a megoldás kényelmes és kellően finomhangolt, minden a helyén van.


A látványt tekintve a Dragon’s Dogma iszonyúan jól néz ki, a fény-árnyék effektek remekül vizsgáznak a dungeonok mélyén, a varázslatok effektjei az egész helységet beterítik. A külső környezet arca néhol felemás: távolról kicsit kockásak, ám közelről szemlélve páratlanul néznek ki. Ennek megvan az ára: a framerate sűrűn leesik a zavaró határra, meg kell barátkozni a gondolattal (és feltelepíteni a HDD-re). A karaktermodelleken olykor ocsmány textúrák feszülnek, ám a rémségek kellően elborult fantáziáról tesznek tanúbizonyságot, és remekül festenek. A design olyan, mintha innen-onnan összeszedték volna az összetevőket, felrázták volna, és a végén rácsodálkoztak arra, hogy mi sül ki belőle. Nem egyedi, végletekig polírozott az épületek arculata, ebből a szempontból a Skyrim művészeti stílusa erőteljesebb, de itt sem érheti szó a ház elejét. A főmenüben hallható számtól eltekintve a zene kellően megnyerő és csodálatos, ám a szinkron sok esetben csak erőltetett, ismétlődő katyvasz, lélektelen szövegéléssel. Sokszor tarkón vágtam volna az illetőt. A környezeti hangok és a legutolsó madárcsicsergés miatt viszont a Dragon’s Dogma tényleg életre kell előttünk. 


Szerencsére egy új frencsájz első darabját sújtó hiányosságok nem mennek a játszhatóság és az élmény rovására. A követőinkkel való játszadozásnak hála az újrajátszhatóság is a helyén van, az elvárásainknak tökéletesen megfelelt a Dragon’s Dogma. A játékmenet feszes és izgalmas, harcrendszere és bődületesen hatalmas ütközetei még a slágercímeknél is jobban sikerültek, a világ gazdag és részletes – az első lépés ugyan sok esetben bizonytalan, de az előrehaladás jelen esetben nem kérdéses. 40-50 óra simán kisajtolható belőle, ha a mellékelfoglaltságoktól sem irtózunk. Capcomról lévén szó, biztosan nem maradunk új küldetések nélkül és reméljük, hogy a PC-sek sem maradnak ki a jóból.