Félreértés ne essék: a fejlesztők szépen felvonultatták az alapjátékból már ismert helyzeteket, döntéskényszert, és cselekedeteink olykor húsbavágó következményeit. A 400 Daysben nem a már ismert szereplők története gyűrűzik tovább, hanem öt teljesen új hőst ismerünk meg benne. Egyikkel sem foguk 15-20 percnél többet eltölteni – sietve bemutatkoznak, kapunk egy kis bonyodalmat, majd csapó és jöhet a következő delikvens. Töprengtem egy darabig az utolsó animációt megtekintve, s rájöttem, hogy a 400 Daysszel az a baj, hogy nem hagyja ülepedni az élményeket. De kérdem én: hova ez a nagy kapkodás, amikor csak ősszel jön a második évad?


Mielőtt még szívrohamot kapnának a rajongónk elárulom: a DLC hű marad az alapanyaghoz, annak ellenére, hogy a karakterek kidolgozására egyszerűen nincs idő. Minden más tekintetben hozza az elvárható színvonalat, tetteinknek súlya van, s sokszor nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy hinnénk. A 400 Days ellenben öt játszható karakterrel rendelkezik, mindegyikkel átlagosan húsz percet töltünk el, tetszőleges sorrendben. Ahogy a cím is mutatja, négyszáz nappal járunk a fertőzés kitörése után, a megmaradt túlélők már úgy-ahogy stabil mikro-társadalmat alkotnak, a gyengék lemorzsolódtak, az erősek, vagy szerencsések már közösségbe verődve próbálnak boldogulni. Persze a TV-sorozatból tudjuk, hogy Rickék élete sem fenékig tejfel.


A karakter-felhozatal merőben szokatlan, hirtelen azt sem tudnám megmondani, hogy melyikkel szimpatizáltam, hiszen csak futó kalandom volt mindegyikkel. Múltjukon van mit titkolni, a nehéz körülmények sokszor előcsalják belőlünk a fenevadat. Georgia egészen elképesztő szerzeteket hord a hátán, némelyikük céltudatos, mások gyávák – nehéz róluk úgy írni, hogy közben nem lőjük le a poént. Apró érdekesség, hogy az sem mindegy, hogy mely karakterekkel, milyen sorrendben teljesítjük a kiegészítőt, néhány aspektusában megváltozik a játék. Habár új helyszíneket találunk a 400 Daysben, a környezet nem változott túl sokat, elhagyatott külvárosok, némi vadon vár ránk és persze nyomokban vérszomjas járkálók is, akiket hasonló gombnyomkodós szekvenciákban pusztíthatunk el, mint korábban.


Az események olyan gyorsan követik egymást, hogy a készítők még egy rövid szusszanásnyi időt sem hagynak nekünk. A játékmenet oroszlánrésze azzal telik, hogy rövideket sétálunk, beszélgetünk a többi karakterrel, általában négyféle válasz áll a rendelkezésünkre, s nekünk limitált időnk van arra, hogy meghozzuk a döntéseket. Az adott NPC később emlékezni fog rá, hogy miként viszonyultunk hozzá. Ugyanez érvényes azokra a helyzetekre, amikor kínos döntések előtt állunk. Józan paraszti ésszel nem megyünk semmire, rögtönöznünk kell, majd szembesülni gyarló naivitásunk eredményével. Sokszor csak azért is újrakezdjük az adott fejezetet, mert nem bírjuk elviselni a kudarcot.


A pergős tempó kihat a mechanikára is: már az alapjáték sem követelt tőlünk átlag feletti agymunkát, itt még kevesebb lehetőségünk lesz fejtörőket megoldani. Gyakorlatilag a tárgyhasználattal sem kell bíbelődnünk, a történet a párbeszédeken keresztül halad előre, mint valami európai művészfilmben. Az akcióról persze nem kell lemondanunk, amely már egészen feszes megvalósításban köszön vissza, s eléri a célját, miszerint folytonos készenlétben tartja a tisztelt játékost. Lehet, hogy nem ezt vártuk, lehet, hogy egyetlen főszereplővel több lenne a 400 Days, mint ami. Utólag belegondolva, mégis van potenciál benne, nem véletlen a kapkodós tempó, a hangsúlyos szituációk így teljesen új megközelítésbe kerülnek. Vonakodva belátjuk: a Telltale érti a dolgát.


Öt dollárért ne is várjunk többet, egy unalmas óránkban elővehetjük, rövid emlékeztetőt kapva arról, hogy miért is volt remek az első évad, és miért is várjuk annyira a másodikat. Itt a cikk végén már kimondhatjuk, igen, többet vártunk tőle, legalább annyi kraftot, amely egy-egy rosszabbul sikerült korábbi epizódra jellemző. A The Walking Dead technológiai oldala semmit nem változott: a gyér minőségű textúrák és a sekélyes ajakszinkronizálás még mindig rettentő kínosak, ám a történet még így is bőven jobb, mint a néhány drámainak látszó produktumé a piacon. Azokat is megértjük, akik szerint bűn volt ezért pénzt kérni, sokszor még egy ingyenes demó is legalább ennyi játékidőt biztosít, de tutira nem ennyire maradandó élményt. Mert a 400 Days végén meg fogunk lepődni, az is holtbiztos.