A lengyel 11 Bit Studios oldalnézetes alkotása már a bejelentés pillanatában belopta magát a szívünkbe, lévén az Omega klasszikus slágere, a Gyöngyhajú lány zendült fel a bemutatkozó előzetesben. Ám van ennél sokkal figyelemreméltó erőssége is, amit videojátékokban még nem sokat láttunk. Két éve, a Spec Ops: The Line mutatta be, hogy a háború nem csak fegyverropogásból és akcióból áll, hanem azok maradandó következményeiről, amelyek kitörölhetetlenül megmaradnak a túlélők emlékezetében és síró kislánnyá változtatja az életerős, de pszichológiailag instabil fiatalembereket. Az Anomaly-sorozat műfajától merően eltérő alkotással próbálkozott most a 11 Bit Studios, a tower defense-t lecserélték 2,5D-s akció-kalandjátékra. Az érett téma mellett maga a játékmenet csak azokat hozhatja lázba, akik nem kevés türelemmel rendelkeznek. A This War of Mine olyan nehéz, mint az élet, fikarcnyi segítséget nem nyújt, nincs visszatöltődő élet, ha nem vigyázol, éhen halsz, vagy a vérhas visz el. Szerencsésebb esetben, az utcákon meglapuló orvlövészek végeznek veled - szereplőink egyik napról a másikra tengődnek, igazi leleményre lesz szükséged az életben maradáshoz.


A This War of Mine legnagyobb csavarja az, hogy katonák helyett egyszerű civileket irányítunk benne, így bár a csatatérként funkcionáló szétbombázott városban próbálunk helytállni, a cél az, hogy a túléléshez szükséges élelem és más javak után kutatunk, és minél tovább húzzuk ki a zord körülmények között. A történet szerint egy kelet-európai településen járunk, ahol polgárháború tombol. Csapatunk a harcoló felek arcvonalai közé szorult, nincs kitelepítés, nincsenek segélycsomagok. A helyzet olyan súlyos, hogy szünetel az áramellátás, nincs víz, vagy fűtés, folyamatosak ropognak a fegyverek, a megmaradt erőforrások pedig folyamatosan fogynak. A játékos három túlélőt irányít, akik véletlenül találkoztak egymással, ám képességeiket minden indításnál véletlenszerűen generálja a program. Hamar rájönnek arra, hogy ha élve akarják megúszni a világégést, össze kell tartaniuk. Egy elhagyatott bérház szolgál a menedékünkként, persze a This War of Mine-ben nincs olyan, hogy biztonság, még a béke szigetébe is betörhetnek az agresszív fosztogatók. 


Ha némi valóságtartalmat keresel a játékban, szintén jól jársz. A csapat nem titkoltan a szíriai és a dél-szláv háborúból merített ihletett, elsősorban a túlélők beszámolóira építkezve. Így aztán minden olyan helyzet, amit az alkotás bemutat, teljesen autentikus, ugyanolyan eszközök segítik a boldogulásunkat, amik a valóságban is. A This War of Mine két, jól megkülönböztethető részre osztható, éjszakákra és nappalokra, mindegyik napszak merően más lehetőségekkel kecsegtet. Amellett, hogy szerény hajlékunkat tesszük otthonosabbá, olyan napirendi pontok várnak ránk, mint evés, ivás, alvás, gyógyulás, guberálás és craftolás. Természetesen a közeli romhalmazokat hamar lehalásszuk, így kénytelenek vagyunk hosszabb útra kelni. Kezdetben a közeli épületeket kutatjuk át, majd sokkal messzebbre merészkedünk – egyedül nyilván kevésbé feltűnőek vagyunk az orvlövészek előtt, annak ellenére, hogy kizárólag éjjel kelhetünk útra. Amíg mi felfedezőkörútra indulunk, a másik két társunk aludhat, vagy őrködhet. Ha sikerrel járunk, máris rohanhatunk haza, ahol nappal megfőzhetjük a mindennapi betevőnket (már ha van miből és az összegyűjtött alkatrészekből fegyvert kovácsolhatunk.


A legszebb az egészben, hogy minimális scriptet sem találunk a This War of Mine-ban, a nehézségeket szintén random generálja a játék, amely odafigyel a túlélők elmeállapotára is. Az unalom legalább olyan veszélyes tényező, mint az éhhalál, a fagyhalál, ha netán ránk törnek a betolakodók és elrabolják javainkat, ne csodálkozzunk azon, hogy egyik társunk alkoholmámorában öngyilkosságot követ el. Az, hogy megtömjük a csapat bendőjét, még nem garancia a sikerre. Azáltal, hogy könyveket, gitárt is szerzünk, elüthetjük az unalmas órákat némi szórakozással. A cigi és a pia, azon kívül, hogy kiváló csereeszköz, sok lelki gondra gyógyírt jelent. Minden szereplőnek megvan a maga háttértörténete, egyedi világnézetekkel és célokkal rendelkezik. Ha például kirabolunk egy idős, magatehetetlen házaspárt (nem nagy ügy, pár nap múlva úgyis meghaltak volna), lehetséges, hogy emiatt összetűzésbe kerülünk az erkölcsösebb társainkkal. Mindazonáltal még így is túl sokat sipognak, hogy ölniük kell a kenyérért, depressziójuk lassan ráragad a többiekre is. Papíron leírva ez nagyon jól hangzik, de előfordult olyan is, hogy a játék hibája miatt teljesen más monológot adott elő a delikvens, mint amire a biográfiája alapján következtettünk volna.


Néhanapján olyan elkeseredett túlélők kopogtatnak az ajtónkon, akik menedéket keresnek. Mondanunk sem kell, a játék világában csak úgy hemzsegnek a hozzánk hasonló éhenkórászok, akik szintén a vérzivataros időszak túlélésére törekednek. Lehetőségünk lesz, kicserélni a társainkat az újakra, ha tulajdonságaik miatt több fantáziát látunk bennük. Az adott feladatott illik az arra szakosodott túlélővel elvégezni. A tolvaj az értékek elcsenésében jeleskedik, a szakács remek ételeket készít, a dezertőrök jól harcolnak és őrködnek, dumcsizásra az egykori vállalkozók a tökéletesek, és így tovább. Többször előfordult, hogy más csoportok erővel akarták ránk törni az ajtót, hogy aztán ellopják a nehezen összegyűjtött javainkat – a helyzet akkor a legkellemtelenebb, hogy mindez akkor történt,  míg mi éjjel odavoltunk. Gonosz látogatókra egy héten többször is számíthatunk, ráadásul unfair módon rendszerint sokkal erősebbek nálunk és szerencsénk van, ha csak a fegyvereket és a kaját viszik el, és nem ölnek meg azonnal. Mi ugyanezt megtehetjük másokkal is, minden a lelkiismeretünkre van bízva (bár emberkéink túl sokat sápítoznak a durva dolgokon) ám előtte nem árt a térképet tanulmányozni, hiszen némi kapaszkodót ad, hogy mekkora ellenállásra számíthatunk az adott városrészben.


Ha egy erőforrásokban gazdag helyszínt (boltok, iskolák stb.) keresünk fel, számoljunk azzal, hogy felfegyverkezett polgárokba botlunk (főleg a bordélyban, ahol sok kaja vár ránk), akiknek eszük ágában sem áll megosztani velünk a cuccokat. Soha nem tudhatjuk előre, hogy mi vár ránk egy ajtón belépve, a produktum patikamérlegen adagolja a feszültséget, a kiszámíthatatlanság végigkíséri az egész pályafutásunkat. Ha szerencsénk van, és nyugodtabb tagba boltunk, csereberélhetünk is, máskülönben csak a fegyverek erejére számíthatunk. A piros kör jelzi az ismeretlen alakok mozgását, de lehetséges, hogy a térkép megtréfál, s csak egy patkányról van szó. Mivel 2D-s játékról van szó, a harcrendszer csupán szimbolikus jelentőségű, az nyer, aki elsőnek lő, de legalább a sérülésrendszer realisztikus megvalósítást kapott.


Nappal szerencsére lesz időnk a menedékünket csinosítgatni: fadeszkákat szögelhetünk a megtépázott nyílászárókra, esővíztározókat barkácsolhatunk, és természetesen vízszűrőt is, hiszen a nyers nedű legtöbbször a járványok melegágya. A tűzhely felhúzása ugye elsődleges prioritást élvez, hiszen nem csupán a fagytól véd meg bennünket, hanem ezen kotyvasztjuk az ételeinket is. Ha már nagyon ráéreztünk a dolog ízére, kis konyhakertet és szeszfőzdéket is üzemeltethetünk. Egy rádió birtokában a várható időjárásról értesülhetünk és arról, hogy város mely pontján zajlanak hevesebb harcok, amit aztán célszerű elkerülni. A profik már ágyakat is barkácsolhatnak maguknak, hiszen párnák közt sokkal pihentetőbb az alvás, így másnap sokkal éberebb lesz mindenki. Rengeteg lehetőség és előre nem látható helyzetet vonultat fel a This War of Mine – innovatív megoldásokat tekintve élen jár a program.


A háború nyomasztó és roppant sivár képét az olajfestményekre emlékeztető monokróm látványvilág tökéletesen visszaadja. A művészi stílusból tökéletesen sugárzik a kétségbeesés, illetve a békésebb pillanatokban felcsendülő finom zongoraszólamok és a harc közben duruzsoló gitárok és ütősök remekül megágyaznak a hangulatnak. Az irányítás finom, gyakorlatilag az egér bal gombjával mindent elvégezhetünk, a gépigény pedig egészen alacsony, lévén a 3D-s effektekről le kell mondanunk. A This War of Mine nem egy újabb háborús eposz, amely a hősiesség illúzióját kelti, a konfliktus emberi oldalával ismertet meg minket, amely nem árul zsákbamacskát, szó szerint megszenvedünk az ideiglenes sikerért. Még a jól megtervezett taktika is dugába dől egy váratlan fordulat nyomán. Hihetetlen, de tovább is lehetett volna fokozni a témát, nincs nemi erőszak, sem gyerekhalálok– ha ezeket meglépte volna a 11 Bit, talán még nehezebben fogadtuk volna be a játékot. Nem azért lesz szórakoztató egy játék, mert halomra lövünk benne mindenkit, hanem azért, mert megtanuljuk óvni magunkat és a társainkat, a lehető legkegyetlenebb körülmények között, ahol egy pillanat alatt a reménytelenségbe zuhanhatunk. S akkor már minden odavan.