Sosem kedveltem igazán a JRPG-ket: a stílusra jellemző furcsa történetektől és karakterektől kirázott a hideg, valamint a harcrendszerrel sem voltam kibékülve. „Na, pont egy ilyen inkompetens idiótának kellett adni a Persona 5-öt tesztelésre!” – gondolhatják most sokan, de elárulom, hogy éppen a Persona negyedik része volt az, mely arra késztetett, hogy felülvizsgáljam a stílussal szembeni fenntartásaimat. A játékot egy akció során pár ezer forintért vásároltam meg a rengeteg pozitív vélemény hatására, majd várakozások nélkül, sőt, csalódásra felkészülve ültem neki a végigjátszásnak. Bár a japán mentalitás erősen érződött rajta, a komoly, fordulatos történet, az érdekes és egyedi karakterek, valamint a páratlan harcrendszer gondoskodott arról, hogy életre szóló élménnyel gazdagodjak. A Persona 5-öt így hihetetlenül vártam, kíváncsi voltam, hogyan sikerül átültetni a kalandot az aktuális generációba - elvégre az előző epizód még a PlayStation 2-es korszakban született.
A címben szereplő ötös szám egyébként megtévesztő lehet, de szerencsére a Persona 5 élvezeti értékéből semmit nem von le, ha nem játszottál az előző részekkel. Minden játék egy közös univerzumban játszódik, de egymástól különálló történeteket mesélnek el, így igazából akár a legfrissebb játékkal is elkezdheted a Persona-karriered. A sorozat fő jellemzője, hogy a játékmenet két részre bontható: egyrészt főhősünket terelgetve éljük a japán középiskolások cseppet sem unalmas mindennapjait, másrészt egy alternatív valóságban a personáink segítségével harcolunk az úgynevezett árnyékokkal szemben. A két világ hatással van egymásra, így például ahhoz, hogy harci képességeinket fejlesszük, a való életben kell tanulni vagy edzeni.
A történet főszereplője ezúttal is egy középiskolás japán srác, aki a nyílt utcán kel védelmére egy fiatal lánynak, azonban a támadó befolyásos ember, így végül hősünk húzza a rövidebbet. Iskolájából kicsapják, ezért Tokióba kényszerül költözni, hogy ott folytassa tanulmányait. A sztoriba a játékos az érkezés pillanatában kapcsolódik be, így együtt ismerhetjük meg az idegen környezetet és az új embereket. A Persona 5 csak nagyon lassan engedi el a játékos kezét, rengeteg idő eltelik, mire teljes szabadságot kapunk, de ennek ellenére a történet elején sem éreztem korlátozva magam. Mivel a játék nagyon hosszú, a cselekmény minden eleme és karakterek is részletesen ki vannak dolgozva. Itt nincsenek egy mondattal összefoglalható tipikus szerepjátéktársak, mindenki egyedi és hihető személy.
Ez annak is köszönhető, hogy rengeteget beszélnek a szereplők a játékban, még szerepjátékokhoz mérten is hihetetlen mennyiségű párbeszédben és átvezető jelenetben lesz részünk. Kommentálják folyamatosan az eseményeket, megosztják velünk érzelmeiket, sőt okostelefonunkon keresztül még üzenhetnek is nekünk. A mennyiség miatt persze nincs minden szöveg leszinkronizálva, de egyáltalán nem zavaró – amikor épp kezdene feltűnni, hogy eltűnt a szinkron, mindig történik valami fontos, amikor már van hang.
A furcsa, kissé bugyuta stílus, ami a japán játékokat átitatja, természetesen a Persona 5-ből sem hiányozhat, de szerencsére nem fekszi meg túlságosan a nyugati játékosok gyomrát. Sőt, a játékon keresztül bepillantást nyerhetünk a japán kultúrába és társadalomba, ami számomra legalább olyan érdekes volt, mint maga a sztoriszál. A játék emellett bátran nyúl olyan komoly témákhoz, mint a gyermekek bántalmazása vagy az öngyilkosság, melyeket remekül illesztettek be a történetbe a fejlesztők.
A Persona-sorozat részben egy japán diákélet-szimulátornak is felfogható, hiszen a játékmenet csendesebb pillanataiban általában mindennapi feladatokat végzünk el. Karakterünket irányítva elmegyünk iskolába, tanórákon veszünk részt, teszteket írunk, ismerkedünk a diáktársakkal. Ahogy a The Sims-szériában, ez esetünkben sem unalmas – többféle minijátékkal dobták fel a fejlesztők a különféle tevékenységeket, valamint hamar megkedveljük virtuális ismerőseinket is.
Annak ellenére, hogy a játékvilág nem olyan hatalmas, mint egy open world játékban, a virtuális Tokióban így is könnyű eltévedni. Az első küldetések egyike, hogy eljussunk az iskolába, ami cseppet sem egyszerű, hiszen legalább kétszer kell átszállni a metrón. Természetesen később megjelenik a gyors utazás lehetősége is, de érdemes azért néha sétálgatni az utcán, mivel rengeteg érdekes pletykát vagy beszélgetést hallgathatunk ki.
Ahogy minden Personában, úgy az ötödik részben is a játék főszereplője és társai át tudnak lépni egy alternatív világba, a Metaverse-be, ahol a hétköznapi srácokból és lányokból harcosokká válnak. A Metaverse bizarr lenyomata a valóságnak, ahol például a bántalmazó tesitanárból, sanyargató perverz király lesz. Itt nem is konkrétan hőseink harcolnak, hanem az úgynevezett personájuk, mely egyfajta megtestesülése a lelki világuknak és a személyiségüknek.
A harcrendszer nem változott az előző részekhez képest, most is körökre osztott csatákat vívhatunk meg. Ha meglepjük ellenfeleinket, akkor mi támadhatunk az első körben, ezután pedig felváltva cselekedhetünk. A győzelem titka az, hogy megtaláljuk, milyen típusú támadásra érzékenyek az ellenséges lények, mivel ha meglőjük az Achilles-sarkát valamelyiknek, akkor újra mi jövünk a körben. Tehát igazából, ha jól tervezünk és összefűzzük a támadásokat, akár úgy is lezárhatunk egy csatát, hogy az ellenfél cselekedni sem tudott.
A játék a történet közepétől bekeményít, így a csaták elég komoly kihívást tudnak nyújtani még normál fokozaton is. Mivel a Persona 5 egy hatalmas cím, a harcok igazából csak egy kis részei a kalandnak. Éppen ezért született egy könnyűnél is könnyebb nehézség, amit választva engedményeket és előnyöket kaphat a játékos a harcok során, így ha valaki csak a történetet szeretné élvezni, nem kell csatákkal bíbelődnie.
A Persona 5-ben már nemcsak véletlenszerűen generált dungeon-ökben kalandozhatunk – a sztori szempontjából fontos arénák egyedi, aprólékosan kidolgozott helyszínek, úgynevezett paloták, mely mindig az adott ellenfelünk lelki világát tükrözi. Így többek között ellátogatunk egy középkori kastélyba a sztori során, de modern épületkomplexum és egy piramis is került a repertoárba.
A dizájn ezúttal is parádésra sikerült, a játék stílusa nagyon egyedi, mégis rendkívül koherens. Ez nemcsak magára a grafikára vagy az átvezető videókra igaz, hanem a menüpontokra és a kezelőfelületre is. Az uralkodó szín ezúttal a piros, melyet remekül kombináltak a fehérrel és a feketével. A karakterek ezúttal már nemcsak a rajzokon, hanem a 3D-s modelleken is részletesek és jól felismerhetők. A szereplők megnyúltak, már-már eltúlzottan vékonyak és magasak, de ettől sokkal felnőttesebbnek tűnnek.
Az Atlus nagyon sokáig fejlesztette az új Personát, eredetileg PS3-ra kezdték el készíteni, ezért PS4 mellett a Sony előző generációs gépére is megjelent a játék. A két változat között, meglepő, de alig van különbség: a PS4-es verzió természetesen magasabb felbontásra képes, de a teljesítmény ugyanúgy 30 fps-re van korlátozva, mint előző generáción. Bár a hihetetlenül látványos dizájnnak köszönhetően a játék csodálatosan mutat, ha közelebbről megnézzük a textúrákat vagy a modelleket, akkor hamar rájövünk, hogy nem a PS4 volt a célplatform.
Az élményhez természetesen hozzátartoznak a remek zenék is, melyek csodásan kiegészítik a fentebb már említett megkapó stílust. Minden helyszínhez tartozik valamilyen sláger, melyeket hallva egy idő után már a becsukott szemmel is tudni fogjuk, hol is vagyunk éppen. A soundtrack teljes egészében fent van YouTube-on, érdemes magunkkal hurcolni a való életben - tapasztalatból mondom, hogy fel tud dobni még egy átlagos hétfő reggeli villamosozást is.
A Persona 5 hatalmas játék, nem véletlenül készült ilyen sokáig, hihetetlen mennyiségű tartalommal van megtöltve. Hiába tart több tíz óráig egy alap végigjátszás, még a végén is kapunk tutorial-üzeneteket, hiszen még akkor is maradnak új játékelemek. Egy olyan cím, amit minden PS4- és PS3-tulajnak illik kipróbálnia, még akkor is, ha amúgy teljesen hidegen hagyják az ilyen típusú játékok.
A Persona 5 PlayStation 4-re és PlayStation 3-ra jelent meg - mi PS4-en játszottunk vele.