Hellblade: Senua's Sacrifice teszt

Manapság éles határvonal húzódik a nagyobb kiadók AAA-s címei és a kisebb büdzséből gazdálkodó indie fejlesztők játékai között. A Ninja Theory azonban vallja, egy jól árazott fejlesztés is nyújthat igazi tripla A-s élményt, még akkor is, ha a szűkös erőforrások ezt látszólag nem teszik lehetővé. A Hellblade: Senua's Sacrifice így azon gondolat mentén született, hogy a lelke mélyén egy indie játék, de közben magas produkciós értékkel rendelkezik. A Ninja Theory által kitalált gerillafejlesztésnek így nem is lehetett más célja, mint a költségek féken tartása, amit kizárólag kreatív ötletekkel, alternatív módszerekkel, találékonysággal lehetett áthidalni. A költséghatékonyság azonban egyetlen percre sem írhatta felül a filozófiát, így a Hellblade a hibái, vagyis inkább hiányosságai ellenére is egy elképesztően erős, minőségi, érzelemben gazdag audiovizuális utazás.

A történet valamikor Krisztus után, 790 környékén játszódik, amikor Senua klánját, a Pictet egy északi barbár nép gyakorlatilag lemészárolja. Ennek a mészárlásnak az áldozata lesz szerelme, Dillion is, aki azért is tölt be központi szerepet a kelta harcosnő életében és a cselekményben, mert ő volt az egyetlen, akinek a segítségével Senua képes volt együtt élni és felvenni a küzdelmet a saját pszichotikus élményeivel. Párja halálát követően viszont már nincs miért élnie, nincs többé kapaszkodója, mentsvára, egyenes út vezetett elméjének tébolytól megborult legsötétebb bugyraiba. Ebben a kiút nélküli állapotban dönt úgy, hogy visszaszerzi feláldozott szerelme lelkét. Gyötrelemmel és fájdalommal kikövezett útja egyenesen a Niflheimben található holtak birodalmába, Helheimbe vezet, ahol az alvilág úrnőjével, Héllel kell majd megvívnia.

A mai indie-játékok esetében abszolút nem az a jellemző, hogy magas hozzáadott értékkel is rendelkeznek, ez eddig csak a nagyobb stúdiók játékainak a kiváltsága volt. A Ninja Theory azonban csattanós választ adott arra, hogy a kettőnek nem feltétlenül kell kizárnia egymást. A produkciós érték ugyanis nemcsak a külsőségekben keresendő, márpedig a Hellblade minden egyes pillanatán érezhető, hogy rengeteg kutatómunka előzte meg a fejlesztést. Legyen szó a történetnek keretet szolgáltató, a skandináv mondakörre építő sztoriról vagy Senua bomlott elméjének tévképzeteiről, amelyek nem csak tudományos alapokon nyugszanak. A csapat ugyanis annyira komolyan vette a mentális problémáktól szenvedő betegek megismerését, hogy elmesélt élményeik komoly inspirációként szolgáltak a törékeny, de nagyon is szívós Senua jellemábrázolásában és képzelt, sokszor darabjaira hulló világának megvalósításában. A Ninja Theory nagyon jól ragadta meg a hasonló betegséggel küzdők élményeit, amelyek között bizony nemcsak a gyötrelmes, reményvesztett képek, hanem boldog, örömteli pillanatok is kirajzolódnak.

És ez ad minden egyes bekapott, már-már halálosnak vélt, lelki és fizikai ütés után erőt a kelta harcosnak. Senua a betegségéből eredő sebezhetősége ellenére egy nagyon erős, kitartó karakter, aki nem tudna ennyire jól működni, ha az őt alakító Melina Juergens nem szellemült volna át teljesen a vele készített felvételek során. Annak ellenére, hogy Senua nem egy tipizált főhős, a mentális problémái miatt magába forduló, csendes, de célja elérése érdekében maximálisan eltökélt lányt nagyon gyorsan megkedveltem, és szerettem volna jobban megismerni. Fájdalmát, motivációját és persze azokat a boldog pillanatait, emlékeit, amelyek ha csak ideig-óráig, de képesek voltak egyben tartani darabjaira hasadt elméjét. A Ninja Theory pedig nemcsak arról gondoskodott, hogy részletes képet kapjunk a hősnőről, annak múltjáról és jelenéről, de arra is nagyon odafigyeltek, hogy az egész cselekménynek keretet adó északi mitológiát is részletesebben megismerhessük. Ugyan a játék során teljesen opcionális lehetőség, a néha kicsit jobban elrejtett, de így is könnyen megtalálható rúnákat "aktiválva" a narrátor részletesen mesél az ismert és kevésbé ismert északi istenekről, a különböző természetfeletti lényekről vagy éppen a kilenc világról és azok születéséről.

És akkor ezt az egészet egy piszkosul erős audiovizuálitással sikerült megtámogatni. És itt nem csak arról van szó, hogy a Hellblade az Unreal Engine 4 jóvoltából egészen elképesztően néz ki, és hogy mennyire ötletesen, a fejtörőkbe belefűzve alkották meg a fejlesztők a Senua pszichózisából fakadó, darabjaira hulló és egyik pillanatról a másikra megváltozó világot. Hanem arról is, hogy a játék audiorészlege tényleg az elmúlt esztendők egyik legkomolyabb munkája. Elég, ha csak a különböző, felcsendülő témákat említem, amelyek hátborzongató hangulatot kölcsönöztek egy-egy bossfightnak. De kiemelhetném a Dillion és Druth hozzánk szóló, tanácsokkal ellátó monológjait, vagy éppen az élcelődő, máskor pedig minket segítő fúriákat is. Utóbbiak egyébként a történet egészén végigkísérnek minket, suttogásaik csak elsőre tűnnek értelmetlenségnek, valójában rengeteg információ nyerhető ki, ha odafigyelünk, arra, amit mondanak. Például a HUD hiányában a harcok során ők figyelmeztetnek, hogy van valami a hátunk mögött, egy-egy feladványnál pedig olyan plusz információkat hintenek el, ami a továbbjutásunkat is segítheti.

A kapott élmény persze önmagában még nem elég ahhoz, hogy teljes egészében részesei legyünk a pokoljárásnak, így a készítők csak részben szakadtak el a játékfejlesztés megszokott paneljeitől, vagyis a tradicionális elemekből is bőven jutott. A kétpilléres játékmenetben már nem igazán érhetőek tetten a Ninja Theory kreativitásra irányuló törekvései. Ez nem feltétlenül gond, hiszen a csapat a több mint 3 éves fejlesztés során tudatosan választotta azt az irányt, hogy játéka inkább hangulatában és az élményt kiszolgáló más elemeiben lesz erős, míg a játékmenet terén megelégszenek a már ismert alapokkal. Ez persze nem azt jelenti, hogy például a fejtörők nem lennének ötletesek vagy akár változatosak, de a különböző kapukról leolvasható szimbólumok környezetében található elemekből kirakott sziluettjeinek keresése, illetve a környezet különböző kapuk segítségével történő módosítása egy idő után már nem tud megújulni és önismétlővé válik. Ez sajnos arra a harcrendszerre is igaz, ami egyébként nem a játék gerince, a Hellblade-ben ugyanis nem a mitológiai szörnyek, vikingek és egyéb árnyék harcosok lemészárlása a fő cél.

A nyugalmasabb szakaszokat azonban rendre, hihetetlen hangorkánnal berobbanó összecsapások törik meg, így néha még azt is hajlandó voltam megbocsátani a játéknak, hogy a harcrendszer tényleg nagyon egyszerű. Kicsit hiányzott belőle a változatosság, a mélység, a kombók egymásba fűzése. Pedig az alapok remekek, még akkor is, ha a HUD hiányában és a kissé suta kameranézetnek köszönhetően a kiszolgáltatottság érzését szerették volna megteremteni. Nem vitatom, sikerült, de a ránk támadó nagyobb létszámú ellenfél esetében nem mindig okozott örömöt és sikert. A csavart egyébként a Druth-tól kapott mágikus tükör biztosítja, amit bizonyos időközönként bevetve lelassíthatjuk az időt. A vizualitásban fantasztikusan megkomponált szekvencia viszont akkor válik igazán hasznunkra, amikor árnyékharcosok ellen kell helytállnunk.

És akkor még nem is esett szó a számát tekintve kevés, de nagyon változatos és egyedi bossfightokról és azok hangulatáról. Ezt a felfedezést viszont már meghagyom Nektek. El ne mulasszátok ezt az elsőre fura, de zsigerig hatoló élményt! Ha tehetitek, Senuával karöltve bátran merüljetek alá Helheim pokoli világába, ahol nemcsak arra eszmélsz rá, mennyire vékony a határvonal fantázia és őrült tévképzetek között, de arra is, hogy ez a történet igazából csak másodlagosan szól Senua borult elméjéről. Az csak egy eszköz egy olyan világ sötét bugyrainak hitelesebb ábrázolásához, amit épp ésszel valószínűleg nem szívesen ismernél meg. Ez az élmény viszont így teljes és kerek, és bizony kétségtelenül az év egyik legemlékezetesebbje.

A Hellblade: Senua's Sacrifice PC-re és PlayStation 4-re jelent meg. Mi az utóbbi Pro-változatán teszteltük.

Kapcsolódó cikk

• Hellblade: Senuas Sacrifice előzetes