Blasphemous teszt

  • Írta: szlav
  • 2019. október 11.
Készen álltok egy kis kellemes önsanyargatásra? A Blasphemous a klasszikus metroidvaniák és a Souls-like akció-szerepjátékok szerelemgyermeke - csak éppen töviskoszorút adtak a fejére, és vérben keresztelték szegényt.

A Kickstarteren felkapaszkodó indie játékok sorsa gyakran mindössze egy-két koncepciórajzon, esetleg egy rövid előzetesen áll vagy bukik. Az angol azt mondaná, hogy ez egy digitális elevator pitch - csak éppen független fejlesztőként egyből a nagyközönségnek kell eladni a játékot, nem pedig a jól kitömött befektetőknek. A The Game Kitchen csapata viszont valószínűleg nem sokat stresszelt ezen, hiszen a Blasphemous letaglózó pixelgrafikás látványvilága pillanatokon belül elcsavarta az érdeklődők fejét, a közösségi finanszírozás sikerei mellett pedig hamar beállt mögéjük kiadóként a Team17 is. Lássuk, hogy érdemes volt-e rá várni!

Egyesek szerint isteni csoda, mások szerint viszont kegyetlen átok szállt le Cvstodia földjére. Bárhogy is legyen, az ország istenfélő lakói teljesen átalakultak, mindnyájan olyan mértékben, amilyen bűnös életet éltek. Az igazán vétkes lelkek hitvány szörnyetegekké, a jámbor, istenfélők pedig szentséges, de mégis hasonlóan groteszk lényekké változtak. Csak az éhező nincstelenek és az önkorbácsolók kerülhették el az átalakulást, hiszen az ő életük már így is valóságos rémálom. Erre az eltorzult vidékre érkezik a szótlan Bűnbánó is, aki tövismarkolatú kardjával és varázserővel bíró imáival vet véget az elkorcsosult emberek szenvedésének.

Már első ránézésre is egyértelművé válik, hogy a Blasphemous rengeteget merít a középkori kereszténység legsötétebb hagyatékából. Épp annyi ihletet vesz Dante Isteni színjátékából, mint a gótikus festők és kódexmásolók sápadt esztétikájából, csak éppen a kín és fájdalom potméterét feltekeri a maximumra. Ezen a hulláktól bűzlő, vérben úszó földön egy lélek sincs, akit ne érne valamiféle gyötrelem. Még a környék legjózanabb emberét, a csúcsos vasálarcban szaladgáló Bűnbánót is csak az deríti jókedvre, ha megmártózhat egy nagyobb vödörnyi vérben.

Ebből a mérhetetlen szenvedésből és flagellációból pedig költői módon mi, játékosok is kapunk egy falatnyit. A Blasphemous ugyanis valahol félúton helyezkedik el az old-school Castlevania-széria és a mostanában oly sokat emlegetett Dark Souls között, tehát mondanom sem kell, hogy rendesen megropogtattam néhányszor a kontrollert. A klasszikus metroidvaniákra jellemzően itt is egy jókora labirintust, egy több irányból bejárható világot kapunk, a checkpoint-rendszer, a hangulat, és a kemény, de fair nehézségi görbe viszont egyértelműen a FromSoftware sajátja. A legközelebbi párhuzamot talán a Hollow Knighttal lehetne vonni, így ha ti is várjátok már a Silksongot, akkor bemelegítésnek ez a játék tökéletes választás!

Ahhoz viszont, hogy jól működjön egy ilyesféle, kemény kihívást állító játék, szükség van egy jól működő, precíz harcrendszerre. A spanyol fejlesztőcsapat egyáltalán nem bonyolította túl a dolgot, hiszen a csapás, kitérés, hárítás és az egyszer-egyszer ellőtt varázslat kvartettje után többnyire ki is fúj főhősünk arzenálja, de ennél többre igazából nincs is szükségünk. Karakterünket fejlesztve megtanulhatunk néhány egyszerűbb kombót, de az időnk legnagyobb részét mégis ugrálással, jól időzített hárítással és a kardunkkal való óvatos bökdöséssel fogjuk tölteni. Hiába áll rendelkezésünkre néhány egészen hasznos varázsima, nincs idő arra, hogy térdre boruljunk, hiszen egy-két védtelen pillanat, és máris gurul a kúpsüveg.

A játék jelmondata a trial and error, azaz számtalanszor elbukunk, majd újra próbálkozunk, hogy egyre jobban kiismerjük az ellenfeleinket. A karakterünk sosem lesz látványosan erősebb, csak mi leszünk tapasztaltabbak, így idővel csak kacagunk majd azokon a csúfságokon, akik kezdetben néhány csapással a földre küldtek bennünket. Ez a harc szempontjából remekül működik, hiszen egy jól összerakott, gyors és könnyed irányítást kapunk, de ugyanez nem teljesen mondható el a platformingról, ami legalább annyira gyilkos szerepet kap, mint a hadakozás. Időnként szinte teljesen kiszámíthatatlan, hogy hősünk melyik platform szélébe kapaszkodhat bele, illetve az is, hogy melyik talajon „eshetünk át”, egy alsóbb szintre kerülve. Az ugrási távolságok helyenként teljesen következetlenek, a kamera pedig sok esetben ellenünk dolgozik - nevezzetek régimódinak, de én csípem, ha láthatom azt a platformot, amire ugranom kell.

Hasonló címek esetében néha gondot szokott okozni a parallax dizájn, vagyis amikor az előtér és a háttér több rétegben, eltérő sebességgel mozog, ezzel látványos térhatást kölcsönözve. A játék szerencsére módjával, kizárólag a kinti területeken alkalmazza ezt a trükköt, a díszletek pedig egy pillanatig sem zavarnak bele az előtérbe – mindig egyértelmű, hogy mi tartozik a játéktérhez. A vizuális dizájnerek tehát maradéktalanul kitettek magukért, csupán a pályaszerkesztők nyúltak mellé itt-ott. Ez pedig azért is fájó néha, mivel egy helyszínt többször is meglátogatunk majd, lévén vérbeli metroidvaniáról van szó. Bizonyos „kulcsokkal” teljesen új pályaszakaszok nyílnak meg a korábban már bejárt helyszíneken. Ezen némileg segít a gyorsutazás, de ezeket a csomópontokat is elég szűkmarkúan szórja a játék.

Mégsem éreztem sosem úgy, hogy frusztráló lenne a már ismert terep újrajárása, hiszen a hangulat mindvégig teljesen magával ragadott. A látvány mellett ezt Carlos Viola zenéinek is köszönhetjük, amelyek trillázó zongorajátékkal, vagy síri kórusokkal mindig tökéletes alaphangot biztosítanak, a kegyetlen bossharcok során pedig epikus szimfóniákba vágnak át. Bárcsak ennyire komolyan vették volna a dolgukat a játék szinkronszínészei is! Dicséretes, hogy minden dialógus egyedi felvételekkel szólal meg, de ezek minősége nagyon hullámzó – a nehezen kibogozható, néha latinnal átszőtt szövegek írásban jól festenek, de az összhatás nem az igazi, ha egy utcáról besétált idegen szájába adjuk a sorokat.

Mindent egybevetve a Blasphemous egy remek, de közel sem tökéletes játék. Ha összetett harcrendszerre, vagy kifogástalanul feszes platformingra vágytok, akkor okozhat némi csalódást, a páratlan látványvilág és a síri, nyomasztó hangulat viszont könnyen kárpótol mindezért. Kell persze némi perverzió ahhoz, hogy az ember élvezze az ilyesmit, de ha nem taszít benneteket a keresztény ikonográfia morbid kifacsarása, akkor mindenképp tegyetek vele egy próbát!

A Blasphemous PC-n, PlayStation 4-en, Xbox One-ra és Nintendo Switchen jelent meg. Mi a PS4-es verziót teszteltük.

9.
Gorrister
A Salt and Sanctuary zseniális játék, nagyon imádtam. De ez a játék meg annak ellenére hogy a világa bejön, valahogy mégsem nyerte el a tetszésemet.
8.
kryszisz
#5: Salt and Sanctuary-t kipróbáltam anno havernál, az tényleg zseni.
7.
Nyarlako
#6: https://pm1.narvii.com/6676/54e95eaa35920210494c830a40eef1204d73b7a1_hq.jpg
6.
godach
#5: Nekem valami olyasmit ajánljint ez. Ez még a varázslatos realitás határain belül fekszik nekem. Belenéztem a hollowba is de az már mehhh
5.
Nyarlako
#4: Én legjobban amit ajánlanék az a Salt and Sanctuary , az ez mestermű. Aztán ott a Momodora: reverie under the moonligt, Hollow Knight, Rabi-ribi, és esetleg a Bloodstained.
Shantae: Risky’s revenge is jó cucc.
4.
Ramirezx
#3: Engem is érdekelne, hogy mivel érdemes még játszani a műfajban.
3.
Nyarlako
#2: Akkor majd ajánlok a műfajban sokkal jobbakat is ha szeretnéd.
2.
godach
Kegyetlen rákattantam én is, részben az alattam hozzászóló élménybeszámolója miatt, ami egyébként a blogszekcióban megtalálható.
Az egészben az a hihetetlen, hogy a régi oldalnézetes ugrabugra után most szembesültem azzal, mennyit fejlődött itt is a tech oldala a játékoknak. Nagyon nem bántam meg a vételt.
1.
Nyarlako
Ilyen egy príma teszt.
Mondjuk a keresztény ikonografiat nagyon ki se kellett facsarni elég morbid az alapból.
Amúgy én is kicsit többet vártam játékmenet terén.
Instant klasszikus lehetett volna, így csak jó lett.
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...