Afterparty teszt

Kemény hely a pokol, keményebb még a középiskola szociális útvesztőjénél is. Az örökkévaló szenvedésre ítélt emberek túlvilági életénél talán csak a démonok sorsa a rosszabb, hiszen ők minden reggel csak azért kelnek fel, hogy naphosszat szenet lapátoljanak a fortyogó kondérok alá. Nem csoda tehát, hogy a kemény munka után az elveszett lelkek és az alvilági szörnyek is szeretik kiengedni a gőzt, Lucifer házibulijainál pedig nincs ördögibb a vidéken. A mélység ura akkora partiarc, hogy egy évezredek óta álló fogadás keretei között még a kárhozatra ítéltektől is hajlandó megválni: második esélyt kaphat bárki, aki sikeresen az asztal alá issza őt. Nem lehetetlen a feladat, Buddhának egyszer sikerült így meglógnia… meg állítólag előtte egy velociraptornak is.

A felnőtté válás küszöbén álló Milo és Lola egy utolsó kínos házibulival int búcsút a középsuli borzalmainak, ekkor pedig még nem is sejtik, hogy hamarosan visszasírják majd a szájaló pózereket és a pszeudo-intellektuális seggfejeket. A gátlásos, félénk srác és az emberi hülyeségtől kiégett lány ugyanis egyik pillanatról a másikra az alvilág mélyén találja magát. A két gyerekkori jóbarát fekete öves a szarkasztikus szájkaratéban, de alapvetően mégis mindketten jólelkű, ártatlan tinédzserek – rejtély tehát, hogy miért és hogyan juthattak a pokolra. Mivel az itt lakók nem túl segítőkészek, hamar egyértelművé válik, hogy csak egy módon nyerhetnek egérutat: szerencsét kell próbálniuk a Sátán híres kihívásával.

Az Afterpartyt az a Night School Studios készítette, akiknek a 2016-os Oxenfree-t is köszönhetjük. A Telltale-ből kivált apró csapat tehát már bebizonyította, hogy értenek az érdekfeszítő narratíva szövéséhez, pláne ha coming-of-age sztorikról van szó. Ettől az örök értékű sémától pedig nem esik messzire az Afterparty sem. Persze az alkoholtól fűtött pokoli kaland semmiképp sem a Stand by Me vagy a The Breakfast Club hangulatát idézi, de Lola és Milo karakterei mégis egy olyan ívet járnak be, melynek végén jóval érettebben, tisztább rálátással léphetnek a felnőttkor félelmetes útjára.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy kétségek nélkül álltam neki a démoni kocsmatúrának. A Sátánnal való piálás mindenképp hatalmas poénnak hangzik, de úgy gondoltam, hogy erre felépíteni egy komplett játékot talán túlzás, vagy legalábbis bátor dolog – meg egyébként is, muszáj még nagyobb piedesztálra emelni az eszetlen alkoholizmust? Szerencsére a Night School csapata minden aggályomat szétfoszlatta. A humoros felütés mellett egy teljesen egyedi, érdekes világot hoztak létre, telis-tele fantasztikus karakterekkel, akik szájába olyan frappáns, de mégis életszerű sorokat adtak, hogy azt a legjobb szövegírók is megirigyelnék. A párbeszédek és a narratíva tekintetében sokszor úgy éreztem, hogy az Afterparty egy kiváló tévésorozat, vagy akár egy modern színházi darab formájában is tökéletesen helytállna. Éppen csak az interaktív, videojátékos elemek hagytak némi kívánnivalót maguk után.

A játékmenet terén könnyű párhuzamot húzni az Afterparty és az Oxenfree között, mondhatnám akár azt is, hogy a Night School csapata csupán egy lépéssel továbbgondolta azt, ami korábban már egyszer bejött nekik. Persze az Oxenfree-t sem a komplex mechanikái miatt szerettük, hiszen a párbeszédopciókat és az időhurkos paranormális jelenségeket leszámítva egy egyszerű 2D-s sétaszimulátorral volt dolgunk. Ennek értelmében az Afterpartytól sem érdemes megváltást várni, hiszen néhány faék egyszerűségű minijátékot leszámítva (piapong, táncverseny és hasonlók) a tartalom sava-borsa a szövegbuborékokban rejlik. Azt azonban nem tudom eléggé kihangsúlyozni, hogy milyen fantasztikusan megírt, szórakoztató és nem mellékesen nagyszerűen előadott párbeszédekről van szó – a két főszereplőt alakító Janina Gavankar (Star Wars: Battlefront II) és Khoi Dao szinkronmunkája egyszerűen fergeteges, de a Life is Strange első évadából ismerős Ashly Burch is hozta a formáját.

Rögös út vár Milóra és Lolára a nagy házibulihoz vezető úton, a hosszúra nyúló éjszaka során pedig rengeteg fura fazonnal találkoznak. Az alvilág bugyrainak nagydumás taxisa ugyan egészen segítőkész, de a pokolra jutott bűnösök és a démonok java elég simlis. Néhány rövid után azonban mindenkinek megered a nyelve, és még a főhőseink is ledobják a gátlásaikat egy erősebb koktél után. A neontól villódzó és hajnali hányástól bűzlő kocsmákban sokféle italt kevernek, a pohár aljára nézve pedig egyedi párbeszédopciókhoz juthatunk. Ha egy kis folyékony bátorságra, vagy flörtös smúzerőre van szükség, akkor érdemes körülnézni az itallapon, de a poén kedvéért lehúzhatunk egy rumos löttyöt is, már ha nem érezzük teljesen cikinek a részeges kalózbeszédet.

A szellemes szövegek mögött azonban rejtőzik egy éles ésszel megírt forgatókönyv is, amely rávilágít Lola és Milo karaktereinek összetettségére a gyengeségeikkel, félelmeikkel együtt. A két elválaszthatatlan barát ugyanis épp olyan valósnak ható, emberi belső démonokkal küzd, melyeket nem lehet alkoholba fojtani – még akkor sem, ha ezek a démonok valós szörnyetegekként öltenek testet. Az éjszaka során főhőseink szembenéznek a múlt lelki traumáival, a társadalmi szorongással és a jövőjükre árnyékot vető félelmeikkel. Egymás hiányosságait kiegészítve, de a másik fél árnyékából kilépve önálló emberekké válnak, mindez pedig nem egy hatalmas revelációval teljesedik be, hanem életszerű tempóban, az események folyamatos, lassú lefolyása alatt érik be.

Habár számomra nem ütött akkorát, mint az Oxenfree, mégis kellemes csalódásként ért az Afterparty. A beszámoló azonban nem lenne teljesen fair, ha nem térnék ki a játék egyértelmű hiányosságaira is. Nagyon tetszett a pokol belvárosias ábrázolása, de összességében a látványvilág mégis hagy némi kívánnivalót maga után. Meglehet persze, hogy ez csupán a művészi stílus sajátossága, ennek értelmében pedig teljesen szubjektív, de néhány karaktermodell és egy-két mellékes helyszín kifejezetten egyszerűnek, üresnek tűnt. Ugyanezt sokkal nagyobb határozottsággal állítom a játék zenéiről is. Ahhoz képest, hogy a kaland oroszlánrészét klubokban töltjük, kifejezetten silány a zenei felhozatal – többnyire csak néhány egyszerű ütemet hallhatunk a végtelenségig loopolva. Néhány apróbb buggal is találkoztam a 4-5 órás első végigjátszás alatt, ezek azonban sosem annyira zavarók vagy számottevők, hogy érdemes legyen megorrolni rájuk.

Bátran tudom ajánlani az Afterpartyt azoknak, akik a Life is Strange, az Oxenfree vagy a Firewatch után egy újabb remek narratív fókuszú játékot keresnek. Milo és Lola kalandjából talán hiányzik az az extra érzelmi löket, ami igazán maradandóvá tette az említett triót, és talán a kelleténél többször ütik fel a fejüket az unott sétával töltött üresjáratok, de a zseniálisan megírt szövegkönyv és a humor többnyire kárpótol ezért.

Az Afterparty PC-re, PlayStation 4-re és Xbox One-ra jelent meg, a közeljövőben pedig befut Nintendo Switchre is. Mi számítógépen teszteltük a játékot.