Jumanji - The Video Game teszt

Jó oka van annak, hogy a mozis blockbusterek hátszelében érkező tie-inek mára szinte teljesen kihaltak. A videojátékfejlesztés ugyanis egyre csak dráguló mulatság, arról nem is beszélve, hogy aki értékelhető végeredményre számít, annak szüksége van egy olyan kompetens fejlesztőcsapatra, akik kellő odaadással tekintenek az alapműre. Erről azonban senki nem értesítette az Outright Gamest, akik könnyű pénzt láttak az idén megjelenő Jumanji-filmben. Úgy képzelem, hogy a shovelware-ben utazó kiadó felcsapta a LinkedInt, a lista élére vette azt a kezdő fejlesztőcsapatot, akik a legkevesebb mogyoróért is vállalták a fejlesztést, majd fittyet hányva a Funsolve üresen kongó rezüméjére, bármiféle irányadás vagy elképzelés nélkül hátra dőltek, várva az IP-ből szükségszerűen lecsöpögő lóvét.

Ha csak egyetlen jó ízlésű, akár minimális önbecsüléssel rendelkező ember is dolgozik a fejlesztőbrigádnál, akkor a produkciós folyamat során egy ponton biztosan tudatosodott bennük, hogy a Jumanji: The Video Game bizony nettó hulladék lett. Ez a személy azonban (már ha létezik ilyen), eléggé szelíd hangú lehetett, mert a kiadót láthatóan egy cseppet sem hatotta meg ez a feltételezett lamentáció. Ahelyett, hogy a forgalmazói meetingen a müzlisdobozok aljára pozicionálták volna a játékot, teljes önbizalommal rácsapták a tripla A-s címekkel rivalizáló 40 dolláros árcédulát, ami már önmagában is akkora bűn, amit az egzotikusabb országokban minimum vesszőzéssel büntetnének, a Wall Streeten meg díjat osztanának érte.

A Jumanji: The Video Game egy hagyományos third-person shooter, amit a négyfős kooperatív mód hivatott izgalmasabbá tenni. A kalandok során a 2017-es rebootfilmben már megismert, videojátékban ragadt főhősök egyikét játszhatjuk. A feladatunk minden misszió során az lesz, hogy összegyűjtsük az elveszett Jumanji-szobrocskákat, azokat pedig eljuttassuk a pályaszakasz végére, kicselezve a ránk váró ellenfeleket és csapdákat. Még ha a lövöldözés nem is passzol tökéletesen az alapkoncepcióhoz, az összkép papíron mégis remekül fest. Hogy lehet elrontani egy olyan kooperatív TPS-t, ami már önmagában is egy valóságos videojátéksztorira épül? Rá kellett jönnöm, hogy rendkívül sokféleképpen.

Első blikkre körülbelül egy órát töltöttem a Jumanjival, ami pontosan egy órával volt több a kelleténél. Nem lustaságból tettem le a kontrollert – egész egyszerűen a játék végére értem a kényelmes, nem túl sietős tempómban. Az alig működő, önmagába belegabalyodó oktatópálya rosszul megírt scripthalmaza után négy darab, történettől vagy cselekménytől teljesen megfosztott helyszín várt, melyek teljesítése egyenként maximum tíz percet vett igénybe. Kihangsúlyozom: a játékban összesen nagyjából negyvenpercnyi egyéni tartalom van! Ez azt jelenti, hogy az óvatlan vásárló percenként egy dollárt szurkolhat le ezért a siralmas élményért. Az pedig már csak hab a tortán, hogy az utolsó pálya valójában az első helyszín újrakevert, éjszakai változata.

De még ezzel a leírással is nagyon jószívű voltam, ezek a pályák és az itteni tennivalók ugyanis kivétel nélkül teljesen egyformák. A missziók során a mozivászonról ismerős hőseink egy kicicomázott csőpályán haladnak előre, összeszedve a teljesen útba eső Jumanji-szobrocskákat. Eközben százával érkeznek az ész nélkül szaladgáló, klónozott ellenfelek, akiket tucatszámra gyilkolhatunk. Ez a karakteridegen mészárlás azonban egy percig sem szórakoztató, hiszen még a lövöldözés legegyszerűbb alapmechanikái is fájdalmasan bénák. Itt nem csak olyasmiről beszélek, hogy a fegyverek félrehordanak a célkeresztből, nincs súlya a lövéseknek, vagy hogy az egész irányítás olyan merev, mintha egy korai Wii-shooter elfuserált portjával lenne dolgunk – ezeken már meg sem lepődtem. Akkor viszont kész voltam kivágni az ablakon a kontrollert, amikor célzás közben a kamera nem a karakter válla fölé közelített be, hanem rázoomolt tarkójára, hogy még véletlenül se láthassam, hogy mi áll előttem. Nem telt el olyan perc, amikor ne futottam volna bele ehhez hasonló okosságokba.

A pályaszakaszokat néhol felváltja egy csapdákkal teli szekció: pár üres, egyenes folyosót kell elképzelnünk, benne pedig ingázó fejszéket, tüskés padlót, a szokásos Prince of Persiás dolgokat. Ezeken a csapdákon azonban bármiféle időzítés vagy odafigyelés nélkül átsétálhatunk, hiszen azok normál fokozaton sem sebeznek annyit, hogy az életcsíkunk számottevőbb részét lenyessék, meg különben is, minden csapda után és minden sarkon találunk gyógyítócsomagot. Ezután rend szerint megnyílik egy aprócska aréna, a közepén egy obeliszkkel. A Jumanji-szobrokat cipelő játékos az obeliszk 3 négyzetméteres körzetében marad, amíg azt feltölti energiával, majd egyszer csak kinyílik egy ajtó. Ez a három rövid pályaszakasz egyszer-kétszer megismétli önmagát, aztán egy ponton a véget ér a küldetés - így fest kivétel nélkül mind a négy (három) pálya.

A végtelen önismétlés itt a legnagyobb probléma, ez pedig hatványozottan érvényes a pályadizájnra. A lineáris pályaszakasz, akadálypálya, aréna triója újra, újra és újra ismétli magát az összes helyszínen, ezek pedig önmagukban is totál ingerszegények. „De hát a gyerekek szeretik a repetitív lövöldözést, nem igaz? Láttuk, hogy a végtelenségig elvannak a Fortnite-tal is!” – szólalhatott fel az egyik demens játéktervező, aki úgy gondolta, hogy ezt a pocsék csomagot még fel lehetne dobni egy kis grindolással, meg mérhetetlenül silány kozmetikai jutalmakkal. Hál’ Istennek mikrotranzakciók nem kerültek a játékba (ennyi jót legalább elmondhatok róla), de egyébként sem tudnék elképzelni egy olyan világot, ahol valaki pénzt adna azért, hogy Kevin Hart egy barna géppisztolyt tartson a kezében a bézsszínű alapváltozat helyett.

Hiába gyűjthetjük a szinteket és az új színvariációkat a karaktereinkhez, azok funkciójukban mindvégig megegyeznek majd, sosem lesznek erősebbek és sosem kapnak új képességeket, a progresszió látszata tehát teljesen tartalommentes. A négy használhatatlan fegyvert sosem cserélhetjük le és az idegtépően irritáló különleges képességeket sem szabhatjuk testre. Ja igen, említettem, hogy a négy főhősünk egy-egy egyedi képességgel rendelkezik? Jack Black gyógyítja a körülötte lévő társait, Kevin Hart egy hasznavehetetlen makit küld a harctérre, Dwayne Johnson üt egy jókorát, Karen Gillan meg elővesz egy rádiómagnót, amiből olyan idegtépő dubstep szól, ami önmagában elég volt ahhoz, hogy utána eszem ágába se jusson megnyomni a speciális képességek gombját.

Igazán feldobhatta volna a játékot, ha a főhőseinknek lenne valamiféle személyisége. A silány látványvilág ellenére egészen rendben van a karakterek dizájnja, könnyen felismerhető bármelyik főszereplő – egészen addig, amíg ki nem nyitják a szájukat. Szerencsére a harc közben bebüfögött, végtelenül kellemetlen egysorosokon kívül nem sok szöveg van a játékban, de sajnos ezeket sem az eredeti színészek hangján hallhatjuk. Teljesen meg lettem volna elégedve akár azzal is, ha a filmekből kiollózott mondatokat illesztették volna a játékba, de ehelyett teljesen idegennek hangzó imitátorok olvasták fel a szövegeket.

Végül muszáj pár szót ejtenem a többjátékos módról, hiszen amit itt találtam, az több a hitványságnál. A PlayStation Store-ban, a játék Steam-oldalán, de még a fizikai változat dobozán is világosan olvasható, hogy a Jumanji: The Video Game tartalmaz online többjátékos módot. Ez egész egyszerűen hazugság! Botokkal vagy osztott képernyőn játszhatjuk a játékot, de az online multiplayer egyszerűen nem létezik – higgyétek el, tűvé tettem mindent érte! Nem végeztem jogi egyetemet, de van egy olyan sejtésem, hogy valószínűleg nem kéne olyan funkciókkal reklámozni egy terméket, amelynek írmagja sem található meg benne. Ha tehát véletlenül hozzátok kallódna a játék, ne keressétek ezt az opciót... bár, ha rám hallgattok, akkor jobb, ha messziről elkerülitek az egészet!

Rengeteg játékkal játszottam idén, volt köztük néhány kifejezetten rossz darab is, de a Jumanji: The Video Game simán viszi az Arany Málnát. Szeretnék egy jót nevetni a bénaságán, de egyszerűen nem vagyok képes rá, mert frusztrál, hogy ilyen vállalhatatlan adaptációt kapott az a film, ami mindent tálcán kínált egy tökéletes videojátékhoz. A legdühítőbb pedig az az egészben, hogy sem a minőség, sem pedig a mennyiség nem ad okot arra, hogy ezért bárki elkérjen 40 dollárt – még ingyen sem tudnám ajánlani. Aki tehát az új Jumanji-film után kedvet kapna a játékhoz, az tegyen meg önmagának egy szívességet, és inkább messziről kerülje el ezt a borzalmat!

A Jumanji: The Video Game PC-re, PlayStation 4-re, Xbox One-ra és Nintendo Switchre jelent meg. Mi a PS4-es verziót teszteltük.