Tomas Sala neve ismerős lehet azok számára, akik szeretik a Skyrim rajongók által felturbózott világát: ő készítette a viszonylag elismert, Moonpath to Elsweyr elnevezésű modot, amelyben a khajitok otthonát látogathatták meg a játékosok. Sala ezután fordult még komolyabban a játékkészítés felé, igyekezetét pedig a Wired Productions is felkarolta, ennek az eredménye lett a The Falconeer.
A The Falconeer igazi egyemberes alkotás, annak minden előnyével és hátrányával, és akármilyen is legyen a végeredmény, jó látni, hogy ilyenek is utat találtak az Xbox Series X/S nyitócímei közé. Épp olyan, amilyennek a teremtője megálmodta, egy csodás, szemet gyönyörködtető világ egy kifejezetten sajátos játékélménnyel, ugyanakkor nem minden aspektusa van a játékosra hangolva – ez egy nagyobb stúdió vagy egy keményebb kezű kiadó esetén feltehetően másként sült volna el. A játék viszont tagadhatatlanul Sala valóra vált álma, és hatalmas teljesítmény, ezt ne felejtsük el akkor sem, amikor negatívumokkal találkozunk.
Ez az álom egy fantasy világban játszódik, amit a Nagy Ursee nevezetű őstenger borít – ebből sziklák és szigetek merednek elő, középtájt pedig a Bendő nevezetű árok vágja ketté, ahol a víz a semmibe hullik alá. A pusztulás kézzel fogható, az elszórt városok épp csak eléldegélnek, a különböző frakciók folyamatosan kést tartanak egymás torkának. Az egyensúly törékeny. Neked sólyomlovasként ebben a világban kell boldogulnod.
Az eléd táruló tér gyönyörű – ha valamihez, hát az atmoszférához igazán ért Sala. Míg alattad mindent az Ursee ural, addig te a sólyom szárnyán szabad vagy, a prológusküldetések után arra repülsz, amerre szeretnél. Bőven lesz mit felfedezned: városok, titkos szentélyek várják, hogy rájuk találj és a narrátor újabb darabot mondhasson el neked a világ történetéből.
Annak ellenére is szuper a látvány, hogy kissé szögletes, mert az ennek az univerzumnak pont jól áll. Alattad az óceán folyamatosan háborog, fölötted az ég csillagoktól ragyog, időnként viharfelhőket szelsz át, vagy egy tomboló vulkán közelében siklasz. Megint máskor sűrű köd rejt el előled mindent, olykor egy óriás bálna tör elő a habok közül, vagy épp a Bendő végtelen feketeségébe bámulsz. A napszakok folyamatosan váltakoznak, úgyhogy az Ursee mindenféle színekben pompázik. Mindig találhatsz olyan pillanatot, amit szívesen megőriznél – ehhez biztosítottak egy beépített fotómódot is.
A gond az, hogy hiába csodálatos a térkép minden szeglete, iszonyatosan üres is. A The Falconeer beleesik a nyílt világú játékok csapdájába: túl kevés a tényleg érdekes vagy hasznos helyszín, ezért általában csak repkedsz a semmiben. Ami azért igazán kár, mert a játék akkor ragyog leginkább, amikor a sólyomlovasok szabad életét élheted, amikor az óriásmadarad hátán kalandozol, és hagyod magad elmerülni a hangulatban. Ha azonban a sztorival haladnál, vagy mellékküldetéseket csinálnál, akkor hatalmas távolságokat kell átszelned úgy, hogy nem látsz mást, csak vizet. A gyorsutazás gomb ezt kompenzálja némileg, de inkább lett volna szűkebb a világ, minthogy folyton át kelljen ugrálnom az egyes részeit.
A sólyom irányítása rendben van. Habár kontrollerre vagy flightstickre van optimalizálva, egérrel is boldogulsz, talán csak a kizárólag billentyűzetre állított irányítás válik frusztrálóan nehézzé. Persze a The Falconeerben nem csak repkedni fogunk. Harcok is várnak ránk dögivel, hol más sólyomlovasokkal kell összecsapnunk, hol hajókkal (őket a vízből felkapott aknákkal is bombázhatjuk), esetleg léghajókkal – sőt, egyes frakciók még a sólyomnál cifrább lényeken is lovagolnak.
Amint megkezdődik az égi háború, megszólalnak a dobok a füledben, jelezvén, hogy eljött az izgalom ideje. Ahogy a játék többi része, a küzdelmek is tudnak iszonyatosan látványosak lenni – színes lövedékek szállnak jobbra-balra, óriásmadarak cikáznak, és kerülgetik egymást. A jelölőrendszernek hála a legnagyobb káoszban is tudsz az ellenfelek között váltogatni, nyomon követni azt, akit leginkább le szeretnél robbantani az égről. Sajnos azonban a kergetőzés sokszor szédítő forgolódássá silányul, egy-egy párharc eléggé el tud húzódni. Többféle lőszer is van a játékban (ezeket a viharfelhőkben tudod újratölteni alapvetően), azok között váltani azonban nem tudsz, így hiába van gyújtólövedék, ami a hajók ellen a legjobb, előbb ki kell ürítened a hagyományos tárakat.
A játék cselekménye több fejezetre van osztva, mindegyikben egy másik frakció sólyomlovasa leszel – az átívelő történetet egy sámánszerű nő köti össze, aki mindig monologizál neked, ha meghalsz, mielőtt engedne újjászületni. És feltehetően bőven fogsz találkozni vele. A küldetések nagyon kiegyenlítetlenek: simán előfordul, hogy egy kisebb harcba belepusztulsz, míg egy sokkal nagyobb csatát túlélsz – a fejezetekben bármikor belefuthatsz olyanba, amibe beletörik a fogad. A küldetésláncolatokban nincs köztes mentési pont, ha elbuktál, kezdheted elölről az egészet, ami különösen izgalmas, ha a harcot mondjuk egy hosszas hajókísérgetés előzi meg.
A történet önmagában kellően érdekes egyébként, bár munka nyomon követni. A különböző frakciók bonyolult sakkjátszmát játszanak, amibe a játékosnak beleszólása nincs, viszont igazán többrétű cselszövésekre akadhatunk. Mivel maga a sztori fragmentált, így kicsit belekóstolunk mindenfélébe, mire elkezd összeállni a kép, de a cél vélhetően ez is volt. A sztoriküldetéseket a különböző városok prominens szereplőitől kapjuk meg – a szinkronjuk azonban néha fülbántóan amatőr.
A The Falconeer rossz abban, hogy az alapvető információkon kívül elmondjon neked bármit. A térkép jeleit ki kell ismerned, értelmezni nem tudod az ikonokat. Ahhoz, hogy jobb sólymokhoz juss egyes városokban, teljesítened kell egy versenypályát – de egyszer sem mutatnak rá, pontosan hol is van a pálya. A legtöbb, a boltban vásárolható eszköz elbírna egy kicsit bővebb magyarázatot: a sólymokat mutagénekkel lehet turbózni, az ránézésre oké, de a különböző fegyverek előnyei-hátrányai már nem olyan tiszták. Tudsz például halakat fogni a tengerből, hogy azokat elfogyasztva visszatöltsd a sérült madarad életét, de közvetlenül erről sem értesülsz.
A The Falconeert az atmoszférája viszi el a hátán. Nem minden nap repkedsz óriásszárnyasokon, és ez már önmagában képes kiemelni más dogfightra koncentráló játékok közül. A Nagy Ursee világa azonban sokszor kellemetlenül üresnek bizonyul, a küldetések nehézsége látszólag logikátlanul ingadozik, és a harcok is sokszor lesznek inkább frusztrálóak, mint izgalmasak. Még így is van azonban annyira egyedi és gyönyörű, hogy ha felkelti az érdeklődésed, akkor érdemes tenni vele egy próbát.
A The Falconeer Xbox One-ra, Xbox Series X/S-re és PC-re jelent meg, a teszt az utóbbin készült.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.