The Forgotten City teszt

  • Írta: gorien
  • 2021. szeptember 5.
A The Forgotten City egy Skyrim-modként kezdte meg történetét, most pedig önálló játékként zárja. Ebben a múltba visszautazva kell felderítenünk egy bűntényt, ami egy elszigetelt, ókori római város minden lakójának végzetéhez vezet.

A The Forgotten City cím bizonyára ismerős lehet a The Elder Scrolls V: Skyrim modhuszárjainak, hiszen a játék egyik legnépszerűbb rajongói kiegészítéséről van szó. 2015-ös megjelenése óta hárommillió letöltést tudhat magáénak, sőt az első videojátékmod volt, ami a forgatókönyvéért az ausztrál írószövetség díját is elnyerte. Az alkotó Nick Pearce azóta megalapította a Modern Storyteller stúdiót, maga mellé vett még két embert, és idén új köntösben, teljesen független alkotásként is elkészítette a The Forgotten Cityt.

Ezúttal nincsenek dwemerek és daedrák, helyette kétezer évet lépünk vissza az időben, egy hegymélyi, elszigetelt római településre, ahol kéttucatnyi ember éli zavartalan, bűnmentes életét. Ezt az utópiát nem a lakosok eredendő jólelkűsége tartja egyben, hanem egy kegyetlen égi átok, az Aranyszabály, amely szerint az egyén bűnéért mindenki bűnhődik. A fenyegetés azonban nem hat örökké, és amikor bizonyossá válik, hogy valaki hamarosan megszegi a törvényt, Sentius magisztrátus segítséget kér Proserpina istennőtől. Így lépünk mi a képbe.

Amnéziás karakterünk a jövőből származik. A karakterkészítés kimerül annyiban, hogy nevet és hátteret adunk neki (rendelkezhetünk régész vagy katonai múlttal például kisebb játékbéli bónuszokért), majd szembetaláljuk magunkat a települést fenyegető jövővel. Az épületek romokban állnak, a lakók pedig egytől egyig aranyszobrokká váltak. Barangolásunknak az vet véget, hogy belépünk az időkapuba, amit Sentius a saját élete árán nyitott, hogy valaki megoldja neki ezt a halálos végkimenetelű rejtélyt.

A The Forgotten City játékmenetének jelentős részét a felfedezés és a lakosokkal való beszélgetés teszi ki. A Skyrim-játékosok számára sok minden ismerős lehet, de a készítők vették a fáradságot, hogy felrázzák a már ismert történetet, így nemcsak a környezet változott meg, hanem számíthatnak új szereplőkre, új csavarokra is. A magisztrátus kérésére elkezdjük hát a nyomozást, de az időnk szűkre szabott, a nap végére ugyanis elkövetik a bűntényt, a település pedig a lakói ellen fordul. Ez azonban nem az utazásunk vége, hiszen az időkapuhoz visszaérve újra visszautazhatunk a nap elejére, hogy elölről, de a már megszerzett tudással felvértezve folytassuk tevékenységünket.

A hegymélyi városban bőven akad felfedeznivaló, és ha alaposak akarunk lenni, nem is fér bele minden egyetlen napba. Bejárhatjuk az árusokkal teli fórumot, a magisztrátus és a politikai ellenfele házát, a nyomortanyát, de titkos alagutakon keresztül egy még mélyebben lévő helyszínre is eljuthatunk. A második időhuroktól kezdve egy ügyes kis szerkezettel utazhatunk a keresztbe-kasul kifeszített kötélpályákon is, ezzel meggyorsítva a közlekedésünket.

A lakosokat hasonlóan érdemes megismerni, hiszen kifejezetten változatosak is: akad köztük rabszolga, papnő, boltos, „őrült” vénasszony és titokban keresztények is. Mindegyiküknek sajátos élettörténete van, és a kiváló szinkronnak hála élvezet trécselni velük – ahogy haladunk előre, az újabb és újabb információk birtokában úgy tudjuk egyre inkább összerakni, kinek mi a szerepe ebben az ókori tragédiában. A játék egyetlen gyenge pontját is a karakterek szolgáltatják, ugyanis a merev, halott szemű modellek minősége jóval elmarad minden másétól. De ezen kívül tényleg kevés szó érheti a ház elejét.

A nyomozásunk nem lineáris, a fő küldetés mellett (azaz hogy találjuk meg a törvényszegőt, ezzel időparadoxont létrehozva, ami hazajuttat minket) számtalan mellékszál is helyet kapott a játékban, és a saját jogán mindegyik érdekes. A magisztrátus egyik lánya eltűnt, egy fiú öngyilkos lesz, egy másik fiatal mérgezésbe hal bele, de még egy bérgyilkos is feltűnik, aki Róma felgyújtóját keresi. Ezek a szálak össze- és összefonódnak, ám ezek teljesítése vezet minket a végső megoldáshoz is. Ha segítünk valakinek, az egy másik küldetés során viszonozhatja azt, így arra kell rájönnünk, hogy mi a legoptimálisabb cselekedetsor, ami belefér egyetlen napba.

A mi aduászunk, hogy mindentudó időutazók vagyunk, és az időhurkot a javunkra tudjuk fordítani. Ha bárki megszegi az Aranyszabályt (akár mi magunk), a várost őrző aranyszobrok rátámadnak a lakókra, a mi dolgunk pedig visszajutni ahhoz a templomhoz, ahová érkeztünk, ezzel újrakezdve a hurkot. Mi azonban megtartunk mindent (infót és eszközt), míg a világ körülöttünk visszaáll. Ha valamit egyszer megszereztünk, az a miénk marad, legyen szó kulcsokról vagy levelekről, ezeket pedig felhasználhatjuk az előrejutáshoz – például megtehetjük, hogy addig lopunk aranyat újra és újra, amíg össze nem szedjük azt a mennyiséget, amit a kapzsi kereskedő kér tőlünk.

A The Forgotten City egyáltalán nem fogja a kezünket, ugyanakkor nem is hagynak magunkra minket a fejlesztők: ha kell, tudunk tippeket kérni az aktuális küldetéseinkhez. Ha eltévednénk, egy fénysáv elvezethet minket ahhoz, akit meg kell keresnünk, de a város minden zegzugából is titokzatos suttogások érkeznek, amelyekre érdemes odafigyelni – ha nem is a megoldást, de néhány fontos lépést felfednek nekünk ezek a földöntúli hangok. Ezen túl persze teljesen ránk marad, hogy milyen eszközökkel, mennyi időt igénybe véve oldjuk meg a feladatokat. A játék 6-8 óra alatt végigjátszható, de négy különböző befejezés csábítja a játékost az újrázásra.

No, nem mintha túl sok noszogatás kellene, hiszen a hegymélyi világ kialakítása önmagában izgalmasra sikeredett, amit öröm bejárni. A gyengécske karaktermodelleket leszámítva a környezet nagyon jól néz ki, és még történelmileg is hiteles a legtöbb dolog, amit megtalálunk – az alkotók szakértőkkel konzultálva igyekeztek mindent a lehető legautentikusabban elkészíteni. Az ókori Rómáról így sok érdekességet is tanulhatunk, ha érdekel minket az ilyesmi. Az eseményeket nem kiemelkedő, de hozzájuk teljes mértékben illeszkedő zenék kísérik.

A The Forgotten City egyik legjobb vonása, hogy semmi sem érződik kényszeredettnek benne, pedig papíron ugyanazt kell újra és újra megcsinálnunk, amíg nem járunk sikerrel. Az előrehaladás során felismerünk kisebb-nagyobb útlevágásokat, amelyekkel felgyorsíthatjuk a dolgunkat, ez a tanulás pedig az élmény egyik legizgalmasabb része.

Az időhurok révén lépésről lépésre válunk azzá a megmentővé, akit a magisztrátus remél, a fejlesztők pedig nagyszerűen adják át azt a mindentudásérzetet, ami egyébként a legtöbb videojátékban a játékos sajátja, csak itt a nyomozás során ténylegesen ki is érdemeljük. Mivel a hurok bármikor újrakezdhető, a kísérletezés is nagy teret kap, nyugodtan próbálkozhatunk, hogy hová vezet, ha szándékosan szegjük meg az Aranyszabályt.

Ezt az önálló játékká felnőtt modot mindenkinek érdemes kipróbálnia – ha már játszott az eredetivel, akkor azért, ha meg még nem, akkor azért. Néhány mechanikai megoldás (mint a karakter- vagy eszközinterakció) látványosan a Skyrimból maradt vissza, de ez nem von le semmit a játék értékéből. Ezek többnyire inkább csak megmosolyogtató apróságnak tűnnek – amikor nem egy ügyetlen ugrás miatt lapulsz ki a szakadék mélyén.

Aki szereti az alaposabb, felfedezős alkotásokat, amelyek az akció helyett a karakterekre helyezik a hangsúlyt, annak tökéletes választás lehet, mert egy átgondolt világot és számos összefonódó történetszálat tartalmaz. A végső megoldás nem jön egycsapásra, de ez épp így jó, és néhány Aha!-pillanat is szórakoztat minket a magával ragadó rejtély felfejtése közben. A The Forgotten Cityben alaposan el lehet veszni, és meg is éri.

A The Forgotten City játéktesztje a PC-s változat alapján készült, de a játék megjelent PlayStation 4-re és PlayStation 5-re, Xbox One-ra és Series X/S-re, illetve Nintendo Switchre is.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...