Serious Sam: Siberian Mayhem teszt

A franchise legjobb modderreiből verbuvált Timelock Studio és a Croteam csapatának fejlesztői ígéretük szerint egy olyan alkotást tettek le az asztalra a Serious Sam: Siberian Mayhem személyében, amely nem csak a sztori szempontjából lép túl a Serious Sam 4-en, hanem a grafikusmotor fejlesztésével, a játékmeneti mechanizmusok finomhangolásával és az ellenségek, illetve a fegyverek újradolgozásával mind a technológia, mind pedig a játékélmény tekintetében egy új szintre léptek. Noha érezni, hogy a frissen verbuvált modderek közt tényleg olyan ősi rajongók kaptak helyet, akiknek szívügye a széria sorsa, olyan komoly szintugrásról még sem beszélhetünk.

A történet az előző felvonás utolsó pályája elé ékelődik be, amolyan fanfiction kiegészítésként, szóval ezúttal is ugyanolyan abszurd karakterekre és a korai kamaszkor humorszintjét nem megugró „poénokra” érdemes számítani. Emellett visszatérnek a régi fegyverek, és a már több mint egy évtizede velünk élő régi ellenségek, amelyek a nosztalgiázáshoz tökéletesek, ám könnyen támadhat az az érzésünk, mintha a játék identitása nagyjából ennyiben ki is merülne.

Merthogy mi is pontosan a Serious Sam: Siberian Mayhem? Az agyatlan akció, a szórakoztató arénaküzdelmek, a nagyjából fluid gunplay és a szörnyek kinézete miatt mondhatnánk, hogy egy „B” kategóriás Doom. A környezet hangulata miatt a Metro-széria is eszünkbe juthatna, mint ahogyan a karakterek és a beszólogatások miatt a Duke Nukem ugorhatna be. A grandiózus kültéri összecsapások, a megvadult bikaként rohamozó egyszemű varangymutánsok ellen pedig néha az Earth Defense Force hangulatát idézik meg. És a sort még tovább folytathatnánk; mintha csak számtalan híres-neves franchise egy-egy részletét kiszakítanák, és egy középkategóriás masszába olvasztanák be, amit aztán Serious Samnek neveznek el. Abszurd módon a játék gyakorlatilag abban találja meg a saját identitását, hogy nincs saját identitása.

Viszont valamilyen nehezen megmagyarázható oknál fogva mégis szórakoztató. Ahogyan egy számszeríjat és egy rakétavetőt felkapunk, hogy cikk-cakk futásban lemészároljunk több száz lefejezett bombakezű kamikázét, hogy rögtön utána egy láncfűrésszel felerősített lépegetőbe bújva feldaraboljunk pár repülő agyat… annak meg van a maga bája. Ez a báj pedig még tökéletesebb lesz a remekül eltalált nehézségi szint miatt, a játék ugyanis bőven tartogat kihívást a legnagyobb veteránok számára is. Az újonnan érkezőknek jó hír, hogy az egyszerű irányítást és harcrendszert pillanatok alatt el lehet sajátítani, szóval ha az első pályán még pár ellenféllel is alaposan meggyűlik a bajunk, 1-2 órával később már a százasával rohamozó démonoktól sem jövünk zavarba.

Az új, önálló lábakon álló fejezete a Serius Sam-sorozatnak ezúttal az orosz pusztaságba kalauzol el bennünket, ahol a mindig egy lépéssel előttünk járó General Brand orra alá törhetünk némi borsot. Az 5-6 órás játékmenet során felfedezhetünk egy hatalmas olajfinomítót, motorosszánnal szabadon bejárhatjuk Szibéria kietlen tájait, de később egy panelházaktól hemzsegő lepusztult városkánál is harcolhatunk. A változatossággal nincs is égbekiáltó probléma, a folyosószerűen felépített szűk pályákat általában szabadon bejárható helyszínek követik, a folyamatos akció közé pedig néhány fejtörőt is sikerült beékelni, illetve csak úgy hemzsegnek az alaposan elrejtett jutalmak, legyen szó akár némi lőszerről, pár új fegyverről, vagy perkről.

Viszont mindennek ellenére valami hiányzik az egész alkotásból. Ez a bizonyos valami lenne az, ami mindenféle kreatív módszerrel, vagy más videojátékfejlesztői boszorkányságokkal feledteti el velünk, hogy egy kis költségvetésű projektről van szó, ahol minden sarkon csak a hiányosságokat látjuk. A fejlesztőknek erre tökéletesen meg lett volna az esélyük, hiszen az ember nem hatalmas elvárásokkal ül le a Serious Sam elé, nincsenek a lore miatt szigorúan megszabott keretek és nem okoz a rajongók közt felháborodást semmilyen stílusidegen újítás. Az egyetlen fontos dolog a töménytelen akció szórakoztató tálalása.

Sajnos az újítás lehetőségével nem éltek eléggé bátran a fejlesztők. Tucatjával vannak szórakoztató kütyük az alkotásban, amik jópofa csavart visznek a játékmenetbe – például az időlassító gránát vagy a lézerágyúval felszerelt lebegő roller – ám ezek ritkaságszámba mennek, és nem adják eléggé szerves részét a címnek. Az újítások és az érdekesebb pillanatok közt túlságosan is sok a klasszikus harc, ahol ugyanazon az elavult szabályok mentén kell ugyanazokat a rosszfiúkat szitává lőnünk ugyanazokkal a fegyverekkel, mint évtizedekkel korábban. De komolyan, az egésznek sokszor olyan hatása van, mintha a különböző animációkon, találati effekteken és hangokon se végeztek volna semmilyen módosítást az elmúlt 10-15 évben.

Ez a fajta akció pedig szórakoztató volt két évtizeddel korábban, és igazából még ma is az, viszont vannak hibái, amelyek fölött régen könnyebb volt szemet hunyni, mint 2022-ben. Ilyenek például az olykor már nyomasztóan kietlen pályák, a borzalmasan működő AI, vagy az, ahogy egy zsúfolt arénaküzdelem végén szinte mindig akad egy-egy ellenfél akik valahol a távolban bóklásznak, és a továbbjutás előtt egyesével kell levadászni őket. Utóbbi egy nagyobb zúzás után például kifejezetten hangulatgyilkos dolog tud lenni. A legnagyobb probléma viszont az optimalizáció.

A Serius Sam 4 eléggé hadilábon állt az optimalizációval, bőven volt még rajta javítani való, és amúgy sem szokott sok jót jelenteni, ha a készítők inkább belevágnak egy fizetős kiegészítő hegesztésébe, mintsem, hogy rendbe tennék az alapokat. A gépigény ezúttal már a hivatalos leírás alapján sem tűnt barátinak, az legalábbis mindenképpen rémisztő, hogy egy GeForce GTX 1050-re van szükségünk ahhoz, hogy 720p-ben egyáltalán megmozduljon a játék. A helyzet pedig a valóságban sem kedvezőbb, a töltési idők hosszúak, a nagyobb csaták egy i7 9700K-t is két vállra fektetnek, maximális részletesség mellett pedig egy RTX 2060 társaságában sem garantált a 60fps. Pedig, ha van műfaj, ahol jól esne a magas fps-szám, az ez.

Mondhatnánk, hogy természetes, hogy vacakul fut, hiszen egyszerre több száz ellenséget kell kezelnie a programnak, csakhogy a valóságban akkor is droppol a teljesítmény, ha egyedül vagyunk és semmi különösen grafikaigényesebb dolog nem történik. Ezt összevetve a 2016-os Doom, illetve a Doom Eternal gyönyörű grafikájával és tökéletesen fluid, baráti gépigénnyel megáldott játékmenetével, akkor költségvetési különbség ide vagy oda, teljesen jogos lehet a felháborodásunk.

Ha ezektől a hibáktól eltekintünk, és nyitottan állunk hozzá egy régimotoros, old-school aréna shooterhez, akkor viszont kellemesen el lehet ütni az időt a Siberian Mayhemmel. Az előző epizódokhoz képest ezúttal tényleg minden pillanatán érezni, hogy olyanok dolgoztak rajta, akik nagy rajongói a szériának, és mintha csak a kedvenc pályáikat és jeleneteiket próbálták volna egy sztoriba összegyúrni, mindenféle felesleges sallangtól mentesen. Az 5-6 órás játékidő alatt bőven akad tennivaló, a mellékküldetésekkel kiegészített sztori passzol a játék atmoszférájához, a coop képes az egészet még inkább feldobni, és a perkekre építkező fejlődés is rendben van - ugyan nem egy RPG, de jól átadja az érzést, ahogy egy pisztollyal rohangászó emberből brutális szörnyirtó terminátorrá válunk.

Mindezeken túl a játéknak megvannak a saját nagy pillanatai is. Az egyik mellékküldetésnél például egy befagyott tó közepéről kell összegyűjtenünk pár dolgot, és amint elkezdünk a part felé futni, hirtelen mindenfelől füst szál fel, melyben elkezdenek az ellenségek lespawnolni. Lövések, tűzgolyók és rohangászó csontvázak száguldanak felénk, körbe vagyunk kerítve menekülőút nélkül, és ráadásként még a lábunk alatt a jég is csúszós, és az egész kezd úgy kinézni, mintha csak valami félresikerült korcsolyaverseny koreográfiájába csöppentünk volna. Összességében már szükség lenne valami nagyobb előrelépésre a franchise életében, és lenne is hova fejlődni, ám ha nem túl nagyok az elvárásaink, akkor ez is tökéletes alkalom lehet arra, hogy mi magunk is megfejtsük, miként élt túl két évtizedet is a széria.

A Serious Sam: Siberian Mayhem jelenleg kizárólag PC-n érhető el.