A brit The Chinese Room hiába merészkedik ismeretlen vizekre az Apple Arcade-ra már megjelent Little Orpheusszal, valójában pontosan ugyanazt a receptet követi, mint a Dear Esther és az Everybody’s Gone to the Rapture esetében. Mert hiába más a körítés, ezúttal is egy játékmechanikailag lecsupaszított, kilúgozott élményt kapunk. A hangsúly ezúttal is a történeten, illetve annak fantaszikus elbeszélésmódján van. Igen, papíron a Little Orpheus egy oldalra scrollozós, fejtörőkkel színezett, klasszikus platformer, de Ivan Ivanovich hihetetlen kalandjának megismeréséhez ez csak egy keret, ami ugyan elhiteti a játékossal, hogy aktív résztvevője a szovjet kozmonauta kalandjának, igazából a beleélést nem az interakció adja.
A történet szerint 1962-ben járunk, és amíg a NASA azzal van elfoglalva, hogy embert küldjön a Holdra, addig a szovjeteknek egészen más terveik vannak. Szibéria egy távoli szegletében egy szovjet kozmonauta ugyanis épp a másik irányba tart. Ivan Ivanovich elvtárs a Föld középpontját célozza meg, de a felfedező kapszulájával, a Little Orpheusszal történik valami. A szovjet vezetés eltűntnek nyilvánítja a bátor űrhajóst, aki három év távollét után bukkan fel váratlanul.
Ivanovich állítása szerint nem telt eseménytelenül a kiesett idő, ő ugyanis a távollétében nem kisebb tettet hajtott végre, mint hogy megmentette a világot a végső pusztulástól. Közben viszont elvesztette azt az atombombát, amit a Little Orpheusszal együtt vitt az utazása során, a szovjetek pedig ezt nyilván nem hagyhatják annyiban, így szeretnék megtudni, pontosan mi is történt. Ivanovichot az Urál alatt található szupertitkos bunkerbe viszik, ahol a rettegett Yurkovoi tábornok lesz a kihallgatótisztje. Az acélos tekintetű Yurkovoi azonban nem számít rá, hogy olyan színes mesét kap, amit egy meseíró is megirigyelne: az űrhajósnak mindenre van válasza és mindenből kivágja magát. Hiába van tele a története hézagokkal és következetlenségekkel, lehetetlenség nem inni a szavait, pedig nem éppen ő a történet legmegbízhatóbb narrátora.
De a Föld középpontja pont az a hely, ami nem szab határt az ember képzeletének. Ivanovich pedig nem szégyenlős, amikor hihetetlenebbnél hihetetlenebb kalandjainak felidézésével próbálja meg kivágni magát a szorult helyzetekből. Elveszett civilizációkat, tenger alatti királyságokat, történelem előtti, dinókkal tarkított esőerdőket, de még egy bálna gyomrát is megjárjuk majd.
Mindezt pedig a legjobb, 80-as éveket jellemző tévéfilmes körítésben kapjuk meg. A The Chinese Room olyan referenciákhoz nyúlt, mint a Flash Gordon, az Indiana Jones-sorozat, a Doc Savage vagy a Münchausen báró kalandjai. Főhősünk éppen ezért minden egyes elképzelhetetlennek hitt helyzetből kivágja magát, a legtöbb esetben pedig pont ezeknél a csavaroknál vágják el az alkotók a történetmesélés fonalát. Merthogy a Little Orpheus nagyjából 3-4 órás kalandja nyolc különböző epizódra lett szétszabdalva - illetve a PC-re és konzolokra készült átirat tulajdonosai alapból megkapják a bónusz, kilencedik epizódot is, ami független az alapsztoritól.
Nagy kár, hogy a játékmechanikai megoldások már nemigen képesek plusz réteget adni az élménynek, így ha alapvetően nem vagy vevő Yurkovoi és Ivanovich parázs párbeszédeire és elképesztő csipkelődéseire - soha nem volt még dolgom ilyen minőségi orosz akcentust imitáló szinkronnal -, akkor igazából számodra nem sok izgalmat nyújt majd a Little Orpheus. Merthogy itt tényleg csak egy irányba közlekedve tudunk előrehaladni, néha kapunk egy-egy végtelenül egyszerű fejtörőt, néha pedig ugrálnunk is kell a platformok között. Vagyis ahogy azt a bevezetőben is felvezettem, a nagybetűs felfedezős kalandot nem azzal kapod meg, hogy a fejlesztők aktív részesévé tesznek a történetnek, hanem azzal, ahogy a főhős, a botcsinálta kozmonauta elmeséli azt. A Little Oprheus így olyan, mintha egy interaktív mesekönyv lenne, amely koncepció az Apple Arcade-on kifejezetten működőképes és könnyen fogyasztható volt.
Természetesen PC-n és konzolokon is képes behúzni a játékost, de el kell fogadni, hogy nem a játékmenetével próbál meg az ujja köré csavarni minket. Ezek után ha figyelembe vesszük, hogy milyen mennyiségű és minőségű indie játékot zúdítanak ránk hétről hétre a fejlesztők, könnyű elsiklani a Little Orpheus felett, pedig a maga nemében kifejezetten szórakoztató, lazulós élménnyel kecsegtet Ivanovich meséje.
Ami talán nagyobb probléma, hogy a The Chinese Room nem igazán vette a fáradtságot, hogy az Apple Arcade-on bemutatott játék PC-n és konzolokon azért többet mutasson magából. Ígéretet kaptunk arra, hogy javított animációkat és feljavított textúrákat kapunk, ehhez képest én a felbontást képtelen voltam magasabbra állítani, mint amit alapjáraton engedett a játék - ez 720p környékén mozgott. Emellett folyamatosan darabos volt az animáció, sokszor pedig a képfrissítés sem volt a helyzet magaslatán. Az élményt ezek nem befolyásolják, de csak azért, mert a Little Orpheus egyszer sem követeli meg tőlünk a platformokra alapjáraton jellemző precizitást.
De ha bejöttek a brit The Chinese Room korábbi játékai, akkor most is bátran bizalmat szavazhatsz nekik, mert a Little Orpheus laza, könnyed kikapcsolódást ígér. Főhőse, Ivan Ivanovich ugyan lehet, hogy minden idők legnagyobb szélhámosa, de akár az is lehet, hogy ő a világ megmentője. Rajtad áll, mit hiszel el neki. Egy biztos, hihetetlenül szerethető karakter, ahogy a morgó medve Yurkovoi tábornok is. Ők ketten pedig simán elviszik a hátukon a játékot, amit alapvetően kis dózisban érdemes fogyasztani, mert akkor nemigen tűnnek fel a hiányosságai.
A Little Orpheus Apple Arcade-ra, Nintendo Switchre, PC-re, PS4-re, PS5-re, Xbox One-ra és Xbox Series X/S-re jelent meg. Mi PC-n teszteltük.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.