Az előző rész bevezetőjéhez hasonlóan baljós mondatokkal fogad a Darkest Dungeon II nyitóképernyője is, amiből gyorsan világossá válik, hogy ezúttal a lovecrafti sötétség már nem csak a családi birtokunkat, hanem sokkal inkább az egész világot fenyegeti. A feladat nem lesz egyszerű, sőt, talán nehezebb, mint valaha, de vannak még emberek, akik megértik, hogy a megpróbáltatások és a létezés egy és ugyanaz.
A kinyílt világból adódóan ezúttal nem csillagtúrázni fogunk az ősünk kúriája körül, hanem lovaskocsira pattanunk, és a háttérben rémisztően tornyosuló hegyek irányába vágtatunk, vagyis megpróbálunk, hiszen ez a kísérlet jó sokszor meg fog hiúsulni. Egy ismerős hangot idézve viszont: ezt a veszteséget el kell viselni, és tanulni fogunk belőle. Kacskaringós útjainkon ugyanis sokszor kerülünk nehéz döntések elé, és bárhogyan végződjön az adott kaland mindig kicsivel több reménnyel - ami a helyi próbálkozásokon átívelő “fizetőeszköz" megfelelője - vágunk bele a következőbe.
Ebből is látszik, hogy a Darkest Dungeon II elődjéhez képest még inkább a rougelike irányba kacsingat, és ő is alkalmazza a zsánerre jellemző “kezd a legelejéről, csak mindig egy picit erősebben” játékmechanikai spirált. Ezzel a döntéssel a készítők egyébként kimiskárolták az első rész egyik legzsigeribb élményét, vagyis, hogy mennyire aggódtunk egy-egy zsoldosunkért a bevetések alatt. Itt amikor fűbe harapnak, akkor a következő kocsmában újak csatlakoznak a helyükre, vagy éppenséggel az egész csapatot azzal lendülettel utolérte a biztos halál, és indulhatunk elölről.
Az ikonikus hősökből egyébként tizenkettő köszön vissza (köztük egy vadonatúj arccal), akikből ismét egy négyesfogatot állíthatunk össze a próbálkozások legelején. Fejlesztésük ezúttal az említett reménygyertyákhoz van kötve, illetve a képességeiket a pályákon fellelhető oltároknál tudjuk felnyitni. Érdemes ezeket minél hamarabb felkeresni, hiszen ezek a skillek nem csak permanensen velünk maradnak, de néhol hangulatos - és általában szomorú - villámküldetésekkel megfűszerezett előzmény sztorikat is átélhetünk.
A csapat életben tartása ezúttal szigorúbb lett, ugyanis az életerő és stresszjavító képességeket nem lehet a végtelenségig abuzálni, de az útközbeni falatozásról és fáklyagyújtásról is lemondhatunk. Ezúttal ezek a cselekedetek eseményekhez kötöttek, és csak a trinketjeinket cserélgethetjük bármikor szabadon. Cserébe ugyanakkor a lovaskocsink pimpelhető, de az is csak pihenők alatt, és nem árt karbantartani ilyenkor, mert ha útközben robban le, akkor megjavítása meglehetősen nehézkes - és könnyen halálos is - tud lenni.
Újdonság még, hogy a hosszú utakon kalandoraink között kapcsolatok szövődhetnek, amiket nem árt ápolnunk - ami nem mindig lesz lehetséges -, hiszen így annak megfelelően, hogy mennyire utálják, vagy éppenséggel imádják egymást, különböző bónuszokat kapnak majd az egyes akcióikra. Ezúttal egyébként, ha embereink tudata már nem bírja tovább a kozmikus horrort feldolgozni, akkor nem szívinfarktust kapnak, hanem összeomlanak, ami nem csak az életerejükre, de a csapatközti dinamikára is erősen rányomja a negatív pecsétjét.
A körökre osztott harcok fele ismét próbára teszik az embereink - de a saját - elménket is, ugyanis a bevált alapokon csak egy picit csavarva, most már egyes szörnyek is élhetnek a Death’s Door opcióval, amit gondolom mondanom sem kell mennyire idegesítő, ha az RNG-istenek éppen nem a mi oldalunkat fogják. A mesterséges nehezítést természetesen az első tízen órákig lesz nagyon érezhető, amíg nem erősödik meg kellőképpen bennünk a “remény”, de utána se lesz a játék sétagalopp. A bossok közti nehézségi tüske azért jelentős, és még 30 óra után is csak a harmadik fejezetig sikerült eljutnom, így aki szereti az egészséges önkínzást, annak bőven kínál tartalmat a Darkest Dungeon II.
Már az Early Access rajtja óta nem titok, hogy a Darkest Dungeon II grafikai megvalósítása kapott egy újabb dimenziót, aminek hála parádésan mutatnak a szörnyek és hősök egyaránt, valamint az új animációik nem csak jól néznek ki, de még jobban elmélyítik a karakterek személyiségét is. A művészeti dizájn továbbra is zseniális, amit ismét Stuart Chatwood muzsikája kísér. Ez utóbbi sajnos az elődhöz képest kevésbé gyúr rá az atmoszférára, helyette sokkal inkább fülbemászó szeretne lenni, ami nem akkora probléma, de így nem is lett olyan különleges, mint korábban.
Sokkal jobban vérzik a szívem viszont a narrátor miatt, akit ismét Wayne June szólaltat meg, és fenomenálisan játszik a hangjával itt is, de sajnos a felolvasott szövegek minősége elképesztően gyengék lettek az Ancestor mondataihoz képest. Érthető, hogy most más karaktert alakít, de sajnos sokkal kevesebbet kommentál a játék során, ami szomorú, mert az első részben rengeteget hozzátettek a mondatai a hangulathoz és az atmoszférához.
A mondatok mellett kicsit vérszegénynek érződik a megnyirbált karakterszám, illetve az öt bejárható helyszín is, hiszen az alap Darkest Dungeonben sem volt ennél sokkal több, de az erőszakosabban ismételgetős roguelike mechanika miatt feltűnőbb a jelenség. Feltételezhetően ez a jövőben bővülni fog, de reménykedjünk, hogy nem csak fizetős tartalmak formájában, illetve, hogy jobb DLC-ket kapunk, mint az első rész esetében, hiszen se a The Crimson Court, se a The Color of Madness nem tudta megismételni anno az alapjáték bravúrját.
A negatívumok ellenére mindenesetre díjazandó, hogy a Red Hook Studios nem szerette volna ugyanazt letenni még egyszer az asztalra - így a Darkest Dungeon I és II teljesen jól megfér egymás mellet mint két hasonló, de mégis eltérő élmény. Ha viszont kötelezően választani kell, akkor egy leheletnyivel én mégis az előző részt preferálom jobban. Ettől függetlenül a második legsötétebb kazamatába is érdemes alámerülni, csak készüljetek fel, hogy nem teljesen a megszokott élmény vár majd titeket, ami pedig akár a játékban fellelhető tárgyak allegóriája is lehetne: egyszerre jó érzés, de lesznek negatív vonzatai is.
A Darkest Dungeon II egyelőre kizárólag PC-re jelent meg.
Kapcsolódó cikkek
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.