Stray Gods: The Roleplaying Musical teszt

Egy narratív vezérelt játék kiváló élmény lehet. Különböző mélységű interaktivitás segítségével átélhetünk egy felemelő vagy lehangoló történetet, esetleg valamit a kettő között. Még nagyszerűbb a kaland, ha azt egy szerepjáték immerzív eszközein keresztül tapasztaljuk, formáljuk, hiszen így még személyesebb lesz minden, amit átélünk. De mi születik abból, ha mindezekhez hozzáadjuk a zene magával ragadó, lehengerlő erejét? Akkor létrejön a Stray Gods: The Roleplaying Musical, mi pedig örülhetünk, hogy többé nem kell találgatnunk.

Az ausztráliai Summerfall Studio játéka egy halálesettel kezdődik. Főszereplőnk, Grace karjai közt meghal az utolsó múzsa, ő pedig akaratlanul is megörökli az áldozat isteni hatalmát. Egész pontosan a képességet, hogy bárkit inspirálhasson arra, hogy dalban megossza a világgal mindazt, ami a lelkét nyomja. Az istenek azonban nem tétlenkednek, azonnal megjelenik Hermész, hogy az istenek tanácsa, a Kórus elé vigye Grace-t, hiszen ő a gyilkosság első számú gyanúsítottja. A kegyetlen ítélet elől pedig csak úgy szabadul meg, hogy meggyőzi Athénét és társait, hogy egy hét alatt megtalálja a valódi gyilkost. Ebben a lehetetlennek tűnő feladatban pedig mi, a játékosok fogjuk végigkísérni őt, miközben olyan döntéseket hozunk amik meghatározzák a dalokat, amik végig mellettünk, értünk, vagy értük fognak szólni.

A Stray Gods alapvetően egy dinamikusan változó állóképekkel operáló interaktív kaland. Azért is kerülöm a „visual novel” kifejezést, mert annál sokkal, de sokkal többről van szó. A történetet az a David Gaider írta, aki a BioWare-nél már megmutatta nekünk, hogyan is néz ki egy jó szerepjáték. Ezúttal is tudása legjavát vetette be a kanadai úriember: a sztori, a karakterek, a dialógusok és a döntések hálója egy remekül megírt élménnyé állnak össze. A szereplők mind különlegesek, múltjuk, szövegeik és így a hozzájuk tartozó hangulat eltér egymástól. Élmény velük beszélni, akár a történet fő eseményeiről, akár a szerepjátékos társalgásról van szó. A párbeszédek lényegre törőek, informatívak, de a „csevegések” is lendületesek, jól megírtak. Egy igazi RPG-hez méltón összetett és bonyolult belső világok nyílnak ki előttünk.

Ott van a Troy Baker által megszólaltatott Apolló, akinek kockás hasánál csak melankóliája - és talán depressziója - nagyobb. Vagy Perszephoné szerepében Mary Elizabeth McGlynn, akinek fagyos tekintetű karaktere valódi tragédiát rejt magában. De találkozunk még Pánnal is - Khary Payton által eljátszva -, akinek excentrikus karakterét nem lehet nem pofán vágni üdítően szokatlannak találni. És persze nem hiányozhat a gyerekkori jóbarát, aki velünk tart jóban és rosszban, a Janina Gavankar által eljátszott Freddie képében. Rajtuk kívül még bőven akad összetett karakter, de őket emelném ki elsősorban, hisz egyikükkel mélyebb kapcsolatot is kialakíthatunk a függöny legördüléséig. Ó igen, tessék csak csemegézni a görög istenek közül!

Emellett sajnos ki kell fejtenem, hogy a zenétől és karakterektől megfosztott cselekmény önmagában nem túl izgalmas. Persze a musicalek nem arról híresek, hogy összetett történettel rendelkeznek, és azért azt el kell ismernem, hogy ennek a nyomozásnak megvannak a maga fordulatai és meglepetései. Néha pedig meglepően komoly dolgokról esik szó hosszú, a jó értelemben fájdalmas beszélgetéseken keresztül. Akadnak pillanatok és döntések, amitől egy érzékenyebb lelkű játékosnak biztos görcsbe rándul a gyomra - itt konkrétan az öngyilkosság és annak reprezentációjára gondolok. Mindemellett sajnos a végső konklúzió se sikerült erőteljesre, és itt most a megváltoztathatatlan történeti eseményre gondolok. Ráadásul a már említett gyerekkori barát is néha túl lazán veszi a ránk leső veszedelmeket.

Szerencsére azok a történeti szálak, amikre hatásunk van, sokkal jobbak lettek. Sajnos a cikk megírásáig csak kétszer volt alkalmam végigjátszani a játékot, de már ennyiből is tapasztalhattam, hogy mennyire eltért a második nekifutásom az elsőtől, így bizton állíthatom, hogy a változatos RPG élményre vágyók egyáltalán nem fognak csalódni. Ráadásul a különböző mechanikák igazi élménnyé tették jelen esetben a szerepjátékozást. Ugyan a játék elején választanunk kell egy jellemet Grace-nek (Charming, Kickass, Clever), de ez csupán egy apróság a teljes képet nézve.

Így ugyan az egyszerű beszélgetések során lesz pár opció ami el lesz zárva, de ezek minimálisak és döntési helyzetben egyáltalán nem korlátoznak minket. A valóságban olyan személyiséget adunk hősnőnknek, amilyet csak szeretnénk. Ráadásul minden lényeges, időre menő döntést színkódok segítenek. Ezek a színkódok megegyeznek a játék elején választható tulajdonságokkal - a Charming zöld, a Kickass piros, a Clever pedig kék -, így téve még könnyebbé a választható döntéseink értelmezését, szóval ha valaki egy előre elképzelt Grace-t szeretne alakítani, akkor annak jóval könnyebb dolga lesz. De természetesen a játék ugyan úgy támogatja az impulzív játékosokat, a pillanattól függő döntéshozást. Bármelyik szerepjátszást is választjuk, garantáltan kielégítő élményben lesz részünk.

Most pedig ejtsünk pár szót a zenéről. Bárcsak hallanátok az állóképeket! Sokkal könnyebb dolgom lenne... A játék zenéje valami elképesztően működik. A dalok a mi döntéseinknek megfelelően változnak, amennyire csak lehet, egymásba simulnak. Grace dala a játékostól függően lassú és meghitt, dallamos és lendületes, vagy támadó és agresszív. Ráadásul ahogy már említettem, ezek keveredhetnek is egy számon belül, de a végső és fontos döntéseknél mindig egy kidolgozott témát kapunk, persze szintén a mi döntésünknek megfelelően. Az énekek pedig egytől egyig fantasztikusak. Természetesen kapónak kell lenni hozzá a musical jellegű számokhoz, de minden szám, minden téma egyenesen karon ragad és magával ránt. Ha hagyja a játékos, hogy elárassza, akkor minden döntéshozás százszor nagyobb súlyt fog kapni, és minden elmesélt történet, és minden megismert élet százszor többet fog jelenteni.

„Lendületes” és „magával ragad”. Talán ez a három szó írja le legjobban, hogy milyen is a Stray Gods: The Roleplaying Musical. Ez a kicsivel több mint hat órás élmény a tesztelés során valósággal elillant. Ez talán annak is köszönhető, hogy a történet apró darabokra van szedve, így két helyszín között van időnk szusszanni. Ugyanis ha egy helyszínen végeztünk, akkor kapunk egy térképet, ahol választhatunk, hogy hova akarunk tovább menni - így még a nyomozás menetén is változtathatunk. Tehát a kaland ritmusa is rendben van. Az egész élmény, ha a nyitottan áll hozzá, garantáltan a játékos mélyére hatol. Ez pedig egy olyan kaland, amit érdemes többször újrajátszani. A változatos daloknak köszönhetően, pedig meg is éri.

A Stray Gods: The Roleplaying Musical PC-re, Nintendo Switchre, PlayStation 4-re, PlayStation 5-re, Xbox One-ra és Xbox Series X/S-re jelent meg. Mi PC-n teszteltük.