
A Warhorse Studios alkotása tehát nem próbálta meg megmásítani a történelmet és többé-kevésbé úgy mutatta be a 15. századbeli Közép-európai történéseket, ahogyan azok a valóságban is lezajlottak, leszámítva természetesen a kitalált főszereplőből fakadó, fikciós elemekkel gazdagon átitatott történetet. Henry bosszújának jóval földhözragadtabb ábrázolása, valamint az adott időszakra jellemző életminőségi normák könyörtelen megjelenítése valódi felüdülést jelentett a temérdek, egymástól alig különböző, mágiával, illetve egyéb kuruzslós humbuggal átitatott akció-RPGk között, így aztán egyáltalán nem meglepő, hogy a játék már jóval a megjelenése előtt kultstátuszba került. A hatalmas elvárások azonban nagy felelősséggel járnak, aminek, főleg az elmúlt években történt megannyi csalódás miatt, szinte lehetetlen megfelelni, ugyanakkor a Kingdom Come: Deliverance nagy ívben tett az egészre és ugyanolyan fényes páncélban ügetett be daliás lován a boltok polcaira, mint ahogyan azt korábban a Warhorse Studiosnál megígérték nekünk.
Némi lócitrom azért így is szorult a fiatal csikó patái közé az elsőre igencsak körülményes belső nézetes harcrendszer, a kényelmetlen állásmentés, illetve pár kisebb bug képében, de a rajongókat mindez nem zavarta, mert még ezekkel együtt is valósággal megrészegítette őket a középkori cseh vidék könyörtelen, mégis csodálatos miliője. A siker tehát nem maradt el, a fejlesztők azonban nem dőltek hátra kényelmesen a jól megérdemelt trónjukon, hanem inkább belevetették magukat a munkába és éjt nappallá téve azon dolgoztak, hogy Henry kalandja egyre tökéletesebb legyen. Ennek érdekében kezdetben a felmerülő problémák javítgatásával foglalatoskodtak, majd idővel áttértek a játékban fellelhető tartalom további bővítésére, ráadásul mindezt ingyenes és fizetős formában egyaránt. A rajongótábor viszont nem is sejtette, hogy mindeközben az addigra már igencsak felduzzasztott Warhorse Studios csapatánál valami más is zajlott a háttérben. Egészen konkrétan egy olyan folytatás képe rajzolódott ki a szemeik előtt, ami a Kickstarteres béklyókat lerázva magáról mindenféle kompromisszumok nélkül repíthet el minket abba az elképesztően részletes és lenyűgöző középkori világba, amit a fejlesztők annak idején eredetileg megálmodtak.
A hirtelen jött siker, pénz és csillogás tehát jó helyre lett csoportosítva, ami már a második részt felvezető rövidke bemutatókból kiérezhető volt, így hát joggal bízhattunk abban, hogy az előd összetettségét és aprólékosságát megtartva egy minden elemében szebb, jobb és tartalmasabb kalandban vehetünk majd részt, méghozzá ezúttal is Henryvel a főszerepben. Az egykori kovácsgyermek számtalan viszontagságon ment keresztül a Kingdom Come: Deliverance története alatt, az új közös kalandunk pedig egy foreshadowing szerepében tetszelgő várostromot követően (ahol rögtön kezünkbe vehetjük az újonnan megjelenő számszeríjat is), szinte percre pontosan onnan folytatódik, ahol korábban abbamaradt. Hősünk éppen nemes jóbarátjával, Hans Caponnal és pár társával együtt lovagol, hogy közösen kézbesítsenek egy igencsak fontos levelet Trosky urának, csakhogy egy táborozás alkalmával banditák ütnek rajtuk. Természetesen a haramiák – akik között feltűnik az első részben fontos szerephez jutó Istvan Toth is – a küldetésünk tárgyával együtt oldanak kereket, a problémát ráadásul tovább tetézi, hogy még minket is jól helybenhagynak. Az ebből fakadó sérülések lesznek egyébként azok, amikkel a fejlesztők megmagyarázzák, hogy miért is kell újra megtanulnunk majdhogynem mindent egy olyan főszereplővel, aki korábban már egyszer az ujjai közé csavarta a környező uradalmakat.
A röpke pár órás tutorial szekciót követően (ami alatt visszaemlékezésekkel mutatják be az első rész eseményeit az újoncoknak) tehát szinte teljesen ugyanott találjuk magunkat, ahol annak idején az első rész nyitányában, vagyis ezúttal is nincstelenül, letolt gatyával és szánni való mitugrászként kell visszaszereznünk a tőlünk eltulajdonított javakat, és visszaállítanunk a hírnevünkön esett csorbát. Korántsem egyszerű feladat, különösen azért nem, mert Hans romantikus lelke kissé nehezen viseli, hogy az éljenzett lovagszerepünkből egy pillanat alatt a tápláléklánc legalján találjuk magunkat, az ebből fakadó folyamatos picsogása pedig lépten-nyomon galibába kever majd minket. Ez egészen odáig fajul, mígnem egy kalodás megszégyenítést követően összeveszik velünk és nemes egyszerűséggel ott hagy minket a semmi közepén, hogy mártírt játszva saját maga próbálja megoldani mindazt, amit jóformán csakis neki köszönhetünk. Sajnos ismerjük már jó ideje, hogy tudjuk, ennek bizony nem lesz jó vége, szóval gyorsan lemossuk magunkról az út porát, valamint a hajunkba ragadt trágyát, felszerelkezünk és rögtön utánaeredünk, hátha így sikerül megakadályoznunk, hogy még ennél is nagyobb galibát okozzon.
És ez az a pont, ahol a játék végérvényesen elengedi a kezünket és kitár előttünk egy olyan aprólékosan megalkotott, mágia nélkül is varázslatos középkori világot, amilyenben korábban még sohasem kalandozhattunk. Igen, még a szintén nagyszerű első részben sem, sőt, a folytatás az ott megtapasztalt immerziót és csodálatos hangulatot itt szó szerint a négyzetre emelte. Ez egyébként annyira igaz, hogy ezúttal mindjárt nem egy, hanem rögtön kettő különálló, felfedezésre váró területet kapunk, melyek mérete egyenként is vetekszik a korábbi kalandunk helyszínével, nemhogy együttvéve. Természetesen mind Trosky, mind pedig a később megnyíló Kuttenberg környéke történészekkel, egyetemekkel és múzeumokkal együtt alkotta meg a csapat, aminek hála a bejárható tájak nemcsak elképesztően gyönyörűek, hanem még hitelesek is. Akármerre is lovagoljunk tehát, a cseh vidék csodaszép látványa valósággal letaglózza az egyszeri játékost, hiszen ahogy keresztül vágtatunk a virágos mezőkön, a sűrűn benőtt erdőségeken, vagy épp a sörtől bűzlő településeken, olyan valóságosnak hat minden, hogy közben mi magunk is szinte ott érezzük majd magunkat Henry mögött a nyeregben.
A fejlesztőknek ráadásul a kétszer akkora bejárható területet úgy sikerült feltölteniük tartalommal, hogy a végeredmény annak ellenére sem érződik túlzsúfolt ikonvadászatnak, hogy mindkét térkép telis-tele van érdekesebbnél-érdekesebb helyszínekkel, felfedezésre váró titkokkal és persze izgalmas életúttal rendelkező emberekkel, akik közül párral opcionálisan, nemtől függetlenül akár romantikus kapcsolatba is keveredhetünk. Akármerre is induljunk tehát, garantáltan találunk valami olyat, ami miatt megéri letérni a főküldetés által kikövezett útról, legyen az akár egy kapásokban gazdag horgászhely, szarvasokkal teli vadászterület, áruval megpakolt elhagyatott szekér, kifosztásra váró sírhalmok, esetleg egy pénznyelő kockabarlang. Mindezekről a mellékküldetésekkel egyetemben többnyire a közeli fogadókban szerezhetünk tudomást, ahová érdemes gyakran betérni, különösen akkor, ha egy olyan kommunába visz az utunk, ahol korábban még sosem jártunk. Áldom az eget, hogy a fejlesztők nem tették időkorlátossá Hans csetléseit és botlásait, mert így ráérősen, az élménynek teljesen átadva magunkat fedezhetjük fel a 15. század eleji Csehország minden gyönyörűségét és persze borzalmait.
Pontosan ezek miatt hanyagoltam általában a gyorsutazás használatát is, mert egyrészt a vadonban kóborolva valósággal a székbe szögez a CryEngine által meghajtott csodálatos látványvilág, másrészt pedig az utazásaink során elénk kerülő véletlenszerű szituációkra sokkal könnyebb valós időben reagálni, mint tehetetlenül belecsöppeni a közepükbe. Persze, gyakran így sem ússzuk meg konfrontáció nélkül, de legalább lehetőségünk nyílik arra, hogy a kirántott kardok elől nemes egyszerűséggel elvágtassunk a naplementébe. Ha ez mégsem sikerülne, akkor még mindig bízhatunk a beszélőkénkben, hátha meg tudjuk úszni a harcot, hiszen pár jókor bedobott szófordulat akár egy teljes csapatot is képes lefegyverezni. Akárhogyan is döntsünk, cselekedeteinknek híre megy, aminek nyomán a világ folyamatosan reagálni fog ránk. A játékba beépített hírnévrendszer egészen komplexre sikeredett, szó szerint minden egyes mozzanatunkat árgus szemekkel figyeli és nemcsak a küldetések alatt felmerülő választásokat jegyzi meg, hanem azt is, ha példának okáért matt részegen, egy szál alsónadrágban szidjuk Luxemburgi Zsigmond teljes családfáját. Ezeket ráadásul a környezetünkön keresztül folyamatosan tudtunkra is adja, ami általában mindenféle nyakatekert káromkodásban ölt majd testet, amikre egy gyorsmenünek hála természetesen akár rögtön vissza is kontrázhatunk.
Mondjuk ezzel csak óvatosan, mert szó szót követ, aztán fel sem ocsudtunk és máris az egész helyőrség a nyakunkat akarja szegni. Ilyenkor a „szégyen a futás, de hasznos” elvet követve jobban járunk, ha inkább lelépünk, vagy megpróbáljuk valahogyan kifizetni az idő közben ránk aggatott vérdíjat, mert bár az elődhöz képest sokat finomodott a harcrendszer, a hatalmas túlerővel szemben továbbra sem lesz sok esélyünk. Ettől függetlenül, akik az első részt pont emiatt tették le, azok fellélegezhetnek, mert a Warhorse Studios hallgatott a játékosok kívánalmaira és némileg újragondolta az ott látottakat, méghozzá oly módon, hogy mindeközben az összecsapások összetettsége ugyanúgy megmaradt. Ami szinte biztos, hogy mindenkinek elsőre fel fog tűnni, az a sokkal kevesebb iránytengely mentén zajló csapkodás, hiszen a Kingdom Come: Deliverance 5+1-es megoldásával ellentétben itt „csupán” a fel, le és jobbra, balra suhintgatásokra kell odafigyelnünk, sőt, akad pár olyan fegyvernem (immáron kapunk kezdetleges lőfegyvereket is), amiknél még ennél kevesebbel is beéri a játék.
Szintén nagy különbség, hogy Henry már a kezdetektől fogva képes lesz a tökéletes hárításra és az ebből fakadó ellentámadásra, ráadásul amellett, hogy valamivel nagyobb időablakot kapunk mindkettőre, előbbit konkrétan stamina vesztés nélkül tudjuk véghez vinni. Ebből fakadóan az itteni harcok jóval kezelhetőbbek lettek, azonban lomhaságuk és összetettségük semmit sem csökkent. A már-már madarak násztáncához hasonlatos összecsapások alatt ezúttal is temérdek opciónk nyílik majd tehát túljárni ellenfeleink eszén, ellenben érdemes tisztában lenni azzal, hogy kalandunk kezdeti szakaszában normális felszerelés, statisztikák, fegyverkombók és perkek hiányában jobban ki leszünk téve a játék által felsorakoztatott viszontagságoknak. Pontosan ezért ajánlott sűrűn letérni a főküldetés sugallta irányvonalról és alaposan belefolyni a helyiek mindennapjaiba, mert ily módon nemcsak rajtuk segítünk, hanem magunkon is, hiszen a jó ügyek érdekében bevetett képességeink csakis akkor fognak fejlődni, ha használjuk őket. Az elődben is helyet kapó rendszer tehát szinte változtatás nélkül tér vissza, aminek én különösen örültem, mivel ezt a megoldást már a The Elder Scrolls III: Morrowind óta imádom.
Amikbe viszont ezzel szemben jobban belenyúltak, azok az időszakos buffok és debuffok kezelése, valamint a megszerezhető perkek listája. Előbbin rengeteget finomhangoltak, ezáltal sokkal menedzselhetőbbek lettek (értsd, most már nem fogunk két kanál pörkölt után felpuffadva fetrengeni a kíntól), utóbbiakat pedig nemcsak kibővítették, hanem szilárd logika mentén újra is gondolták, ami miatt mindenhova jutott belőlük bőven. Ennek hála ezúttal már nem fogunk találkozni olyan, az első részben itt-ott azért fellelhető anomáliákkal, amikor egy-egy érdekesebbnek tűnő képesség teljeséggel kiaknázatlan maradt (íjászat), míg más, kevésbé fontosnak tűnő társa talán a kelleténél kicsit több törődést kapott (ivászat). Az új rendszer tehát remekül működik (akárcsak a némileg újraszabott menürendszer és HUD), ugyanakkor ajánlott már a játék elején eldöntenünk, hogy mihez is szeretnénk kezdeni Henryvel, mert bizony nem fogunk tudni minden egyes pozitív módosítót magunkra aggatni.
Felszerelésünk esetében ugyancsak ildomos a mértékletesség, itt azonban hatalmas könnyebbség a frissen bevezetett szettek lehetősége, amivel elmenthetjük az általunk beállított összeállításainkat, hogy aztán egyetlen gomb megnyomásával rögtön az aktuális helyzetünkhöz leginkább illő hacukában találjuk magunkat legyen szó akár éjszakai tolvajlásról, páncélinges hadakozásról, vagy netalántán egy nemesi gúnyát megkövetelő esküvőről. Mondjuk azzal nem árt tisztában lenni, hogy személyes tárgylistánk meglehetősen véges, szóval a felesleges cókmókot vagy belegyömöszöljük lovunk nyerge alá, vagy a pihenésre szolgáló ágyak melletti ládákba pakoljuk le, mert teletömött zsebekkel garantáltan nem fogunk messzire jutni a cseh vadonban. Arra azért figyeljünk oda, hogy pár adagnyi snapsz mindig legyen nálunk, mert bár a fejlesztők némileg finomítottak az előd igencsak furcsa mentési rendszerén, az ágyakon és a Save and Quit opción kívül továbbra is pálinkával tudjuk legkönnyebben biztonságba helyezni az addigi haladásunkat. Annyi könnyebbséget azért kapunk, hogy a küldetések alatt már jóval több checkpointtal hoz össze minket a sors, amiket ráadásul a játék teljesen külön kezel, azaz sokkal egyszerűbb lesz visszatölteni egy-egy korábbi állást, mint annak idején az első rész esetében volt.
Ennek köszönhetően jóval magabiztosabban vágtathatunk lóháton csatába, esetleg kovácsolhatunk felszerelést, vagy épp főzőcskézhetünk a lepárlóban, hiszen, ha nem tetszik a végeredmény, akkor bármikor újrapróbálkozhatunk. Ezt azért némileg árnyalhatja majd az ingyenesen érkező Hardcore mód, ahol már korántsem lesz ennyire egyszerű dolgunk, illetve arról sem szabad megfeledkezni, hogy kint, a szabadban kóborolva továbbra sincs automatikus mentés, vagyis simán eldobhatunk több órányi kalandozást amennyiben nem figyelünk oda a környezetünkre. Mondjuk erről a gyönyörűségről nehéz levenni a szemünket, hiszen ahogy fentebb már írtam, a cseh fejlesztők alaposan kihajtották a CryEngineben rejlő potenciált. Ennyire csodálatos, élő és lélegző középkori világgal még sosem találkoztam, plusz hatalmas fegyvertény, hogy mindezért cserébe a játék egyáltalán nem kér sokat, sőt, akár már egy jóval gyengébb masinán is stabilan, mindenféle probléma nélkül elfut.
Az én i7-10700-es processzorral, 32 GB RAM-mal és RTX 3060 TI videokártyával felszerelt masinámon is gond nélkül hozta a 60 fpst magas beállítások mellett 1080p-ben, méghozzá mindenféle felskálázás nélkül. Ami egyedül zavart, az a kizárólag csak a visszaemlékezéses, előre renderelt átvezetők esetében tapasztalható alacsonyabb képkocka szám, illetve az ebből fakadó szinkroncsúszás volt, amit egyáltalán nem tudtam mire vélni, mert se előttük, se utánuk nem fordult elő még csak hasonló sem. De ha már szóba került mindez, akkor ideje kitérni a játék hangszekciójára is, ami legalább olyan magas minőséget képvisel, mint a látvány. Jan Valta, az első rész komponistája ismét magára vállalta a zenei anyag létrehozását, az általa feljátszott dallamok pedig a lenyűgöző grafikával kiegészülve egy olyan tökéletes kompozíciót alkotnak, amely valósággal berántja az egyszeri játékost a 15. század véráztatta Csehországába. A beleélésünket ráadásul csak tovább növeli a kifogástalan szinkron (ismét hallhatunk szívünknek oly kedves magyar káromkodásokat), külön kiemelve a főszereplő Henryt alakító Tom McKayt és a Hans Capon szerepében tündöklő Luke Dalet, akik a hangjukon túl a fizimiskájukat is kölcsönadták virtuális önmaguknak.
Amikor egy játékhoz hónapokkal a hivatalos megjelenés előtt kiküldik a tesztkódokat az általában jót jelent, hiszen csak akkor szoktak ennyire magabiztosak lenni a kiadók és a fejlesztők, ha a produktumok minősége szerintük is megkérdőjelezhetetlen. Ez rendszerint egekig szokta srófolni az elvárásokat, aminek nem könnyű megfelelni és pont ezért féltettem kicsit a Warhorse Studios csapatát is, nehogy aztán a nagy akarásnak bélcsavarodás legyen a vége. Nos, nem az lett, méghozzá annyira nem, hogy a Kingdom Come: Deliverance II nemcsak szebb, jobb és tartalmasabb, mint elődje, hanem mindemellett még az egyik leggrandiózusabb és legélvezetesebb szerepjáték is, amivel valaha játszottam, szóval a csehek részemről már most, február elején bejelentkeztek vele az év játéka címre GTA VI ide, vagy oda. Egész egyszerűen lenyűgöző mindaz, amit letettek az asztalra és már most tűkön ülve várom, hogy milyen extra dolgokkal szeretnék tovább bővíteni Henry kalandját, mert hiába a több, mint 100 órányi masszív tartalom, ebből a középkori miliőből bizony sosem elég.
A Kingdom Come: Deliverance II február 4-től érhető el PlayStationre, Xboxra és PC-re. Mi utóbbival vágtattunk át a cseh vidéken.
Kapcsolódó cikk
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.