Ennek egyik legfőbb oka, hogy a korai hozzáféréses démonirtásban nem lesz elég a képességeinkkel felvértezve össze-vissza rohangálnunk a hordák sűrűjében, hanem bizony itt aktívan is be kell majd szállnunk az öldöklésbe, mert máskülönben hősnőnk pillanatok alatt a felénk özönlő rémségek martalékává válik. A passzív örömök ideje tehát lejárt, szóval üthetjük-vághatjuk az ellent, ahol csak érjük őket, mindeközben azonban nem szabad megfeledkeznünk a kitérésről, az ugrással egybekötött támadásokról, valamint a hárításról sem. Ez utóbbi különösen hatásos, főleg, mivel a felénk érkező csapások már jó előre jelezve vannak, onnantól kezdve pedig nincs is más dolgunk, mint folyamatosan püffölni az E gombot, majd ezt követően visszatámadni, ami amellett, hogy piszok látványos, területi sebzése okán még elképesztően halálos is.
Ezeknek a trükköknek hála szerencsére akkor sem leszünk teljesen elveszve a csatamezőkön, ha képességek terén éppen rosszabb leosztást kapnánk a pakliból. A fejlődési rendszer egyébként a szokásos keretek között mozog, azaz egy adott helyszínre belépve mindig nulláról fogunk indulni, hogy aztán az elhullott ellenfelek által hátrahagyott tapasztalati pontokat összegyűjtve növeljük a szintünket. Ezt követően három felkínált erősítő közül választhatunk egyet, majd ugrás vissza a csatába, és ez mindaddig folytatódik, amíg meg nem öljük a pálya főellenfelét, meg nem halunk, vagy két küldetés között vissza nem vonulunk a központi hubként funkcionáló Sanctuary-be. Itt aztán beszédbe elegyedhetünk a megmentett karakterekkel, kovácsolhatunk fegyvereket és választhatunk aktív képességet (egyelőre mindegyikből 4 darab érhető el), esetleg elkölthetjük az időközben szerzett tollainkat különféle passzív perkekre, amik jócskán megnövelik a túlélési esélyeinket.
Kifejezetten tetszett az a megoldás, miszerint a pályák egyikén sem vagyunk rákényszerítve arra, hogy egy ültő helyünkben végigrongyoljunk rajtuk, aminek hála bármikor, akár szabadidőszűkéjben is beugorhatunk egy kis haddelhaddra. A játék ezen a téren egészen baráti, hiszen ahogy fentebb már említettem, pár küldetésenként felajánlja a bázisra való visszatérést, aminek előnye, hogy az addig megszerzett javaink maradéktalanul megmaradnak, hátránya viszont, hogy legközelebb újból kezdhetünk mindent a legelejéről. Elsőre csábító lehet a megfutamodás lehetősége, de nem kell megijedni, „legyetek bátorak”, mert egyrészt a parry rendszernek köszönhetően szinte halhatatlanok vagyunk, másrészt pedig a felkínált képességek nemcsak egytől-egyig használhatóak, de még a számuk sincsen korlátozva, azaz bármennyit magunkra aggathatunk a kalandozásaink során.
Emiatt aztán a Hordes of Hungerben korántsem egyszerű feladat elpatkolni, hiszen akárhogyan is sakkozunk a lehetőségeinkkel, pár szintlépést követően mindenképpen egy olyan, két lábon járó halálosztóvá avanzsálunk, akinek puszta aurájától megfagy a levegő. Vagy elég. Esetleg elfertőződik. Merthogy a játékban fontos szerephez jutnak a különféle elementális sebzésformák is, amikkel csak tovább növelhetjük az amúgy sem csekély pusztításunk mértékét. Mondjuk mindez látványban sem lesz gyenge, köszönhetően a váll feletti nézetnek, valamint a túltolt brutalitásnak. Egyetlen szépséghiba ezen a téren, hogy a kamera gyakran hátráltat minket, különösképpen akkor, ha egy nagyobb csapatnyi szörny elől bemenekülünk egy szűkebb sikátorba. Ilyenkor ugyanis minden egyes fal, homlokzat, stukkó és egyéb tereptárgy a látómezőnk kellős közepébe kerül majd, ami miatt valódi művészet lesz nagyobb sebzés elszenvedése nélkül kimenekülni ezekből az izzasztó szituációkból.
A látványvilág egyébként hozza a kötelezőt, semmi igazán emlékezetes, de a célnak tökéletesen megfelel, feltéve, ha sikerül szemet hunynunk az elnagyolt pályaelemeken, illetve a kissé életlen textúrákon. Na meg persze a kliséken, merthogy azokból is jutott szép számmal, főleg, ha a helyszínekre tekintünk, amiket bebarangolva számtalanszor lehet majd olyan érzésünk, hogy itt bizony már jártunk valamikor. Ahol viszont maximális dicséret illeti a fejlesztőcsapatot, azok a játékban szereplő förmedvények, amikből rengetegféle van, ráadásul kellően változatosak is, szóval egyhamar nem fogunk rájuk unni a mészárlásuk során.
Azt hiszem már ennyiből is kitűnik, hogy a Hordes of Hungerben bőven benne van a potenciál ahhoz, hogy a meglehetősen fiatal survivorslike műfaj legújabb etalonja legyen. Persze, van még mit csiszolni rajta és egyelőre tartalom terén sem kényezteti el az egyszeri démonvadászt, de ha a fejlesztők okosan bővítik tovább a meglévő alapokat, akkor a hivatalos megjelenést követően könnyedén lehet, hogy elsőként már nem a Vampire Survivors fog az eszünkbe jutni a zsáner kapcsán, hanem sokkal inkább a Hyperstrange-féle, jóval látványosabb szörnygyilok.
A Hordes of Hunger május 6-tól érhető el, kizárólag PC-n, korai hozzáférésben.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.