A legtöbb zsánerrel ellentétben a krimiben van egyfajta játékosság. Akár könyvben olvasod, akár a tévében nézed, magába foglal egy meghívást: gyere, és fejtsd meg, ki a tettes. A legjobb krimikben együtt nyomozol a nyomozókkal, és akár őket megelőzve göngyölíted fel a rejtvényeket – de persze az is előfordul, hogy olykor tévútra futsz, miközben a dörzsölt detektív pontosan látja már, mi történt. Ha tehát ilyen aktív szereped van egy krimiben, gondolj csak bele, mennyivel fokozza az izgalmakat, ha egy videójátékban a két szemszög eggyé válik: nemcsak utas vagy, hanem belőled válik nyomozó. A leginkább a Syberiáról ismert Microid két dolgot nagyon szeret, a krimijátékokat és az európai hősöket. Kiadóként imádja felkarolni a vén kontinens híres kitalált alakjait: Arséne Lupint, Tintint, Blacksadet és természetesen a belga nemzeti büszkeséget, Hercule Poirot-t is. (Bónusz fun fact, hogy Marosi Z. Tamás, azaz Pierrot rejtvényfejtős filmjátékait is gondozza a Microid.)
A francia csapat több ízben is nekifutott már Poirot bűnügyeinek. Az ABC-gyilkosságok adaptálása után a Blazing Griffin fejlesztésében kiadott két eredeti Poirot-történetet, amik a point-n-clickesebb irányt követték, a saját fejlesztőstúdiójával pedig a Gyilkosság az Orient Expresszent adaptálta egy modern csavarral. A híres regényt napjainkba helyezte, illetve egy új karaktert is bevezetett a történetbe társnyomozóként.
Ugyanezt a receptet követték most is, amikor a Halál a Nílusont dolgozták fel. 2023 helyett ugyan 1970-et írunk, de Hercule Poirot karaktermodellje azért elég közel maradt az „előzményhez”, illetve most is köszönthetünk egy új nyomozót Jane Royce személyében. A két detektív két külön szálon indul el, az ügyeik azonban óhatatlanul összeérnek – és ezt megsejteni azért nem kellett mesterkopónak lenni.
A Halál a Níluson Agatha Christie egyik leghíresebb regénye, átdolgozták már színpadra, illetve többször filmre is – legutóbb Kenneth Branagh 2022-ben. Elég jó eséllyel láttad már valamelyik verziót. Ha ismered, netán a rajongója is vagy, az a játék esetében kétélű fegyver: vagy épp azért fogod imádni, vagy azért hagy teljesen hidegen. Hiába a ’70-es évek, hiába az új karakter, a Microid nem nyúlt hozzá különösebben a cselekményhez, annak minden fontos eleme pont ugyanúgy történik, mint a regényben. Sőt, Jane Royce is csak annyira új, hogy nagyjából Johnnie Race ezredes figuráját helyettesíti.
Ha tehát az érdekelne, hogy miként csavartak a klasszikus történeten, előre el kell keserítselek: semmit. Már a játék elindításának pillanatában tudod, hogy ki hal meg, ki a gyilkos, mi az indíték. Ha viszont egyszerűen csak nem tudsz betelni Poirot kalandjaival, vagy sosem vetted a fáradságot, hogy végigolvasd a regényt, akkor ez egy jó beugrópont lehet Christie munkásságába, ugyanis hűen dolgozza fel a sztorit és ügyesen építi bele a fejtörőket.
A történet a következő: Hercule Poirot egyiptomi nyaralását tölti, amely során az abu-szimbeli Ramszesz-templom évezredes titkát szeretné megfejteni, ám véletlenül belekeveredik egy nászútba. Linnet és Simon Doyle friss házasok, akiknek a boldogságát beárnyékolja Simon ex-menyasszonya, aki mindenhová követi a párt. A nílusi kirándulás hamarosan balszerencsés események és tragédiák egész sorának tanújává válik. A másik szálon Jane Royce pedig a barátnője gyilkosát keresi, a nyomok pedig idővel egy titkos társaság és Egyiptom felé mutatnak.
A Death on the Nile egy prológuson, kilenc fejezeten és egy epilóguson át tart, ezek felét Poirot-val, a másik felét Royce-szal játszod végig. A két karakter között érdemi különbség nincsen, nem tér el a nyomozási stílusuk, a játékmenet megegyezik mind a két szálon. Egy fejezet általában egyetlen nagy ügyből áll, amit úgy derítesz fel, hogy beszélgetsz a jelen lévő szereplőkkel és feltárod az összes nyomot. A játék jegyzetet készít mindenről, amit találsz, és elrendezi őket az „elmetérképen” a különböző fontos kérdések köré.
Ha a legkönnyebb, narratív nehézségen játszol, akkor a következő lépéseket is megjelöli neked a játék, illetve csak a legfontosabb infókat jegyzi le, míg a normális és a herkulesi nehézségen minden ismeretet, hogy egy kicsit megpróbáljon belekavarni a logikádba. A megszerzett infókból időnként következtetéseket kell levonnod, hogy új tényekhez juss, itt zavarhatnak be ezek a vörös heringként tálalt, extra infók. A tévedéseknek egyébként nincs büntetése, legfeljebb majd a fejezet értékelésénél szembesít vele a játék.
A nyomozást rengeteg minijáték szakítja meg, kisebb-nagyobb fejtörők, amik a fontosabb nyomokat és megfejtéseket rejtik. A Microid igyekezett nagyon változatos rejtvényekkel megszórni a játékot, és ez sikerült is neki – a legtöbb természetesen simul a sztoriba, nem lóg ki a környezetéből. Az igazán sokszínű, hagyományos puzzle-öktől kezdve fogsz hajót is vezetni, kockázni, játékgépezni… illetve Royce-exkluzív fejtörőknek minősülnek a zártörések. A leglátványosabb megfejtések azok, amikor a megismert információk alapján össze kell állítanod az események láncolatát, elhelyezve a különböző szereplők cselekedeteit az egyes időpontokban. Nagyon kielégítő tud lenni, amikor egy hosszasabb nyomozás végére érsz és összeáll a kép.
És hogy milyenek ezek a fejtörők? Rendben vannak. Nem nevezném őket különösen zseniálisnak vagy agyégetőnek, a legtöbb esetén elég csak alaposnak lenned és odafigyelned, úgy mindig eljutsz a megoldáshoz. Ugyanez igaz a kihallgatásokra és a nyomozásokra: néha ugyan konfrontálódnod kell egy-egy karakterrel, amikor hazudik neked, de ezt majd úgyis csak akkor engedi meg a játék, ha a birtokodban van már az a tudás, amivel cáfolhatod a szavait.
Még a legnehezebb fokozaton is azt mondanám, hogy inkább kellemes sétahajókázás a játék, mintsem szenvedős fejtörés. Van benne egy profilozó mellékjáték is, amivel magad rakhatod össze, mit tudsz meg a szereplőkről, ami elsőre klassz funkciónak tűnt, de sajnos semmire nincs hatása. Ha maximalista vagy, akkor leginkább az aranybajuszkák összegyűjtése izzaszthat meg, amelyek minden fejezetben el vannak rejtve, és a játék galériájában oldhatsz fel velük karaktermodelleket, vázlatokat.
Viszont, rímelve a saját történetére, a játék hetedik fejezete az, ahol igazán félresiklik minden – és egy minimális spoiler következik. Ez a főattrakció, itt történik meg a regény legfontosabb gyilkossága, aminek a játék is a megfelelő figyelmet szenteli. Csak sajnos túlságosan is. Ez a leghosszabb fejezet, és nem a megoldandó ügy összetettsége miatt, hanem mert olyan szinten agyon van szórva a ritmust megtörő minijátékokkal. Van egy tucat szereplő Poirot-n kívül, és míg a regényben vagy a filmekben ez az a tetőpont, ahol mindenki titkaira fény derül, addig játékosként át kell rágnod magad a tucatnyi fejtörőn. Nem opcionálisak, teljesítened kell mindet, hogy haladhass a fejezettel.
Itt ér össze egyébként Poirot és Royce szála is, amivel ketté osztják a feladataidat: a belga nyomozó kikérdez, az angol magándetektív pedig szobákat kutat át. Alapvetően ez egy szuper ötlet, hogy mindkét karaktert jelentőségteljesen vonják be a cselekménybe, de a kettejük közötti váltogatás csak még tovább nyújtja az amúgy is aránytalanul túlhúzott fejezetet. És talán ez a Death on the Nile legnagyobb problémája: épp, ahol a csúcspont lenne, ott esik szét legjobban a játék.
Alapvetően egy tisztességesen elkészített alkotás lenne, de a végére mégis visszaél a játékosa idejével, és így az apróbb hiányosságait is nehéz elnézni. A kissé szögletes vizuális stílusa jól áll neki, az animáció azonban már nem, különösen, ami az arcokat illeti – a szinkronszínészek sokkal többet tesznek a szereplőkért, mint a karaktermodellek. Legalábbis, ami a főszereplőket illeti. Hercule Poirot kellemesen önelégült, ahogy az a világ legjobb nyomozójához illik, míg Jane Royce egy fiatalosabb, lendületesebb, hűbelebalázsabb hőst jelenít meg.
A történet áthelyezték ugyan a ’70-es évekbe, de ennek értelmét nem sokat látni, a cselekményen vagy a világon nem változtat semmit, legfeljebb arra jó, hogy jazzes alapzenék szóljanak a játék során – ezeket pedig olykor szintén nagyon túlhasználják. Mivel Poirot a regény bűneseteit követi, a történetvezetésre azon a szálon nem lehet panaszunk, ellenben Royce szála a titkos globális szervezetekkel inkább James Bond-os, ami jobban kilóg a közegből. Kettejük nyomozása sokkal simábban ér össze, mint azt elsőre gondolná az ember, és a Royce-szal hozandó, Telltale-szerű döntések is meglepően remek módon alapozzák meg a befejezést. Végeredményben a Death on the Nile billegve ugyan, de megállja a helyét, ám mégis bajban vagyok azzal, hogy kinek tudnám ajánlani. Talán van, amit a kis szürke agysejtek sem tudnak kibogozni.
Az Agatha Christie: Death on the Nile szeptember 25-én jelent meg PC-re, Xbox Series S/X-re, PlayStation 5-re és Nintendo Switchre. Mi PC-n teszteltük.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.