Assassin’s Creed: Jelenések - könyvajánló

A Fumax kiadó közbenjárásával lezárul Ezio története, s kiderül, miért volt olyan fontos számunkra, hogy megismerjük Altairt krónikáját a Titkos keresztes háborúban. A szálak összefutnak, s határozottan élvezetes cselekményben elevenednek meg az Assassin’s Creed: Jelenések című kötetben. A Reneszánszban megismert főhős többé már nem ugyanaz a lázadó ifjú, mint korábban. Egy negyvenes éveit taposó, orgyilkos mesterré érett, testén számos sebhely tanúskodik a sokszor hálátlanul veszélyes életvitelről, ám a vágások megedzették lelkét: bölcsessége igazi legendává tette a Krédó kötelékében. Oliver Bowden mintha magára talált volna: nem követi bigottan a Relevations történetét, előtérbe került az író saját írói vénája is, olykor elrugaszkodik az alapoktól és magasabb szintre emeli a mű élvezeti értékét. Talán többet ne is várjuk egy videojáték alapján készült kötettől. 


A külsőségek ugyanazok, amit a kiadótól megszokhattunk. Nyilvánvaló, hogy olcsó minőséggel nem lehet eladni egy olyan könyvet, amely előkelő helyen áll a honi bestseller listákon. A rajongók meghálálták a törődést, a kiadványt jó kézbe venni: Ezio alakja fényes borítást kapott a címlapon, a papír alapanyaga pedig sokáig hófehér marad. Illatra ugyan a képregényekre emlékeztet, de az élményen nem eshet csorba.  Továbbra sem repülünk olümposzi magasságokba Bowden stílusát illetően, a fogalmazás érthető és határozott, nem a metaforák egymásra hajigálásával próbál shakespeare-i magasságokba törni. A letisztult fogalmazás főleg azoknál lehet hasznos, akik csak egy hasonszőrű kötet miatt állnak fel a monitorok elől némi olvasásra. A kultúra ellentétes oldalán való kalandozás már önmagában is siker, hovatovább a feltörekvő generáció nem menthetetlen. Reméljük, az elmúlt hónapok termését látva, már mindenki tűkön ülve várta a történet folytatását – számukra jó hír, hogy a fejlődés íve felfelé mutat: a Jelenések összetettsége, értéke minden korábbi próbálkozáson túltesz.


Ezio már megette a kenyere javát, de az igazi veszedelem csak most veszi kezdetét. Az itáliai orgyilkos elődje, Altair nyomában járva ismét a templomosokkal akasztja össze a bajuszt. Sorsa az Oszmán Birodalomban teljesedhet ki, hiszen Altair elveszett könyvtárát keresi, s a titkok megfejtéséhez öt kulcsra lesz szüksége. A titok pedig minden képzeletet felülmúl: a rejtett tudáson felül az egész emberiség sorsára kiterjedő rejtély várja. Naná, hogy a templomosok is erre fenik a fogukat. Ha sikerrel járnak, akkor a világ irányítása is az ő kezükben összpontosul. Hősünk tehát Konstantinápolyba utazik, ahol nem várt intrikákkal és felbolydult hangulattal találja szembe magát. Öregember, nem vénember – Ezio bölcsebb, mint valaha, meggondolatlanul soha nem cselekszik. Harci stílusa finomodott, az ész diktál az erő felett, s bár vét hibákat, ellenségein átgázolva halad a történet elképesztő lezárása felé. Nyugodtan állíthatjuk, hogy ha átrágjuk magunkat a 462 oldalra hízott eposzon, elégedetten csettintünk az ujjainkkal. Minden korábban keltezett szál egy helyen összpontosul, a korábbi Altair-kitérőnek is hallatlan súlya lesz, s hiányérzet nélkül, gondolatainkba mélyedve az élmény napokig elkísér. 


Ha játszottál a Relevationsszel, duplán jól jársz, mert a bonyodalom teljes ismeretén felül Bowdennek sikerül beépítenie az Embers alcímen futó animációs film sztoriját is. A „double feature” pedig egy komplett, szövevényes útmutatásként szolgál minden rajongó számára. A cselekmény sodrása tényleg magával ragad, szinte nincs is üresjárat, a belső monológok ezúttal is egyedi ízt varázsolnak a kötetnek. Érzelmileg is képesek vagyunk kötődni Ezio-hoz, talán jobban, mint valaha. Ahogy a küzdelem tétje nagyobb lesz, úgy erősödik szorongásunk is. Nyoma sincs a logikátlanságoknak, hősünk korántsem olyan lázadó személyiség, mint korábban. Néhányszor még így is csapdákba fut – mondanunk sem kell, hogy szorítunk érte, tenyerünk izzad, egy percig sem jósolható meg a végkifejlet. Az előző regényekben megismert embert az élet edzette sziklaszilárd férfivá, de számos kiontott élet árán sem feledkezhetünk meg arról, hogy esendőek vagyunk. Pláne egy olyan ellenféllel szemben, aki szintén nem egyik napról a másikra tört a csúcs felé. Óriások párharca ez, Dávid a Góliátok ellen. 


Megérte végigülni a sorozat korábbi darabjait, a Jelenések képzi az összefogó tetőt a támfalakon. Habár az Oszmán Birodalom homlokegyenest eltérő hangulattal bír, mint Itália és a Szentföld, legalább olyan markáns atmoszférával rendelkezik. A korhű ábrázolásnak hála – még akkor is, ha írott formában elevenedik meg – sikerül a beleélést maximális fordulaton tartani. Ehhez pedig szükség volt Bowden tudására is: a sztori sallangmentes visszaadása nem vezetne jóra. Az író pont akkor és ott kalandozott el a külsőségek ismertetésével, ahol erre felétlenül szükség volt. A korábbi részekre való utalásokat jóleső érzéssel fedeztük fel. Habár a szerkezet adott, a regény viszont egy szabadabb műfaj Bowden szemszögéből nézve, s ennek velejárója az is, hogy a játék repetitív részeinek nyoma sincs. Habár Ezio teendői sokszor ismétlik magukat, ez a könyvben csak minimálisan köszön vissza. 


Altair és Ezio krónikájának méltó lezárásával van dolgunk a Jelenéseket olvasva, a legtöbb kérdés megválaszolásra kerül. Hasonló ütemben fejlődött a regényfolyam irodalmi jelentősége, bár biztosan nem kerül bele a nemzeti alaptantervbe, magasan kiemelkedik a tucat számra érkező ponyvák sorából. Ha az első darabok nem tetszettek, mondván túlságosan is száraznak tűntek, itt az idő, hogy még egy esélyt adj neki – a minőség pár oldal elolvasása után nyilvánvaló. Vagy csak nekem tűnt úgy és a történet elhomályosított előttem mindent? A magyar kiadás viszont vitathatatlan érdemekkel bír: Bayer Antal fordítása szinte hibamentes, a szövegben előforduló idegen kifejezéseket a könyv végén található függelékben részletezik, bár egy idő után profivá válunk a szitkok jelentését illetően. Hiányozni fog az olasz csődőr, de vár minket az új világ, egy olyan főhőssel, akit Connor néven ismernek… 

„Amikor fiatal voltam, kezemben volt a szabadság, de nem vettem észre, kezemben volt az idő, de nem vettem tudomást róla, kezemben volt a szerelem, de nem éreztem. Hosszú évtizedek teltek el, mire megértettem mindhárom értelmét. És most, életem alkonyán, az a megértés elégedettséggé változott…”