Moon Knight sorozatkritika

A Disney tavaly bebikázta a Marvel Filmes Univerzum sorozatos kiegészítését – igaz, voltaképpen már másodjára, csak a legutóbbi televíziós kitérők kudarcosnak bizonyultak. Nemcsak, hogy népszerűségben nem hozták mozis társaik sikereit, de a két világ közötti kapcsolódási pontok is satnyák voltak: abban az esetben, ha egyáltalán léteztek, csak egyirányú kacsintgatásokra futotta, a filmekben maximum annak örülhettünk, hogy egy félpillanat erejéig felbukkant James D’Arcy Jarvisa a Végjátékban.

De most itt van a Disney+, hogy annak segítségével egy sokkal szorosabban összefüggő világot hozzon létre a Marvel. Az első hullámban kijött sorozatok erősítik is ezt a képet, hiszen a mozifilmek hősei indulnak saját kalandokra, esetleg már bejáratott karakterek vezetnek fel újabbakat – még ha csak érintőlegesen is, mint mondjuk az várható a Ms. Marvelben. Sőt, a Doctor Strange az őrület multiverzumában még némileg vissza is csatornázta a mozikba a WandaVision eseményeit. És akkor erre itt van nekünk a Moon Knight!

Ez a sorozat – minimális spoiler következik – semmilyen formában nem kapcsolódik a felépített univerzumhoz vagy hősökhöz, sehol egy titkos cameo, egy sokatmondó utalás vagy stáblistás vendégszereplő. Ennek pozitív és negatív vonzatai is vannak. Ha megáll a lábán, azt önnön jogán teszi, nem azért, mert egy már megalapozott figura elveszi a rivaldafényt, viszont felveti annak a lehetőségét, hogy végül ez a sorozatozás is úgy jár, mint a legutóbbi próbálkozás. Hogy a filmek szempontjából teljesen lényegtelenné válik, láttunk-e bármit a Disney+-on.

Holdlovag először 1975-ben debütált egy zsoldosként, aki az életéért cserébe Honszu, az egyiptomi holdisten szolgálatába állt. Nem kifejezetten toplistás karakter, de a képregények oldalairól sosem kopott el. Sokan a Marvel Batmanjeként hivatkoznak rá, hiszen egy dúsgazdag, de többnyire különleges erők nélküli, éjszaka tevékenykedő figuráról van szó, aki félholdalakú bumerángokkal harcol és félholdalakú repülőt vezet.

A Moon Knightban nem ezzel az oldalával találkozunk először. Steven Grant egy, az átlagosnál is semmilyenebb, múzeumi ajándékboltos, aki él-hal ugyan az egyiptomi kultúráért, de az emberekkel nem tud kapcsolatot teremteni – inkább beszélget az aranyhalával vagy az édesanyja üzenetrögzítőjével. A folyton álmatag Steven emlékezetkiesésekkel küzd, ezért az ágyhoz kötözve alszik, a nappalokat pedig próbálja átvészelni, ahogy tudja. Ám amikor egyszer fegyveres emberek elől menekülve, kificamodott állkapoccsal tér magához a világ másik felén, egyértelművé válik, hogy nem egyszerű alvajárástól szenved.

Steven ugyanis „nincs egyedül” – ahogy idővel a képregényekben is bevezették, úgy itt is disszociatív személyiségzavara van. Az általunk megismert alteregón kívül van egy másik is: Marc Spector, aki Honszu avatárjaként hajtja végre az isten utasításait. A két személyiségnek hamar dűlőre kell jutnia, mert a világot hatalmas veszély fenyegeti, hiszen a holdisten előző szolgája, Arthur Harrow ki akarja szabadítani Ammitot, a lélekfalót.

A Moon Knight sok hasonlóságot mutat a Marvel Filmes Univerzum első fázisának darabjaival vagy a később érkezett, de karakterbevezető jellegű alkotásokkal. Ahogy azokban, úgy itt is adott egy főhős és annak az eddig nem ismert világa, mindkettőt az alapoktól kell felépíteni, illetve egy gonosztevő, aki a hős sötét tükörképe. Harrow célja hasonló Holdlovagéhoz, ám ő a világ bűnöseit még az előtt megbüntetné, hogy egyáltalán esélyük nyílna bármit is elkövetni – ám akármilyen izgalmas ez a filozófiai különbség, érdemben nem sok érvet ütköztetnek az epizódok alatt.

A főszereplő bemutatását szerencsére nem lébecolták el, és éltek is a sorozatformátum nyújtotta lehetőségekkel; elvégre hat epizód mégis csak több teret enged ennek, mint egy kétórás mozifilm. Habár a személyiségzavar ábrázolását nem nevezném különösebben érzékenynek, a készítők kerülték a sztereotipizálást vagy bármely személyiség antagonizálását. Ügyesen használták fel őket mind a komédia, mind a tragédia eszközeként – egy teljes epizódot is szenteltek annak, hogy a zavar eredetének mélyére ássanak. Oscar Isaac remekel a kettős, látványosan elváló szerepben (akcentust, testtartást és beszédmódot is vált), és nagyon szimpatikussá teszi ezt az őrlődő karaktert. A humor jelentős része abból ered, ahogy a két személyiség egymásra reagál és keresi a közös hangot.

Vele szemben Ethan Hawke kifejezetten sótlan a gonosz szektavezérként, annál sokkal izgalmasabb az alakítása, amikor az említett lélekbúvárkodó epizódban pszichiáterként jelenik meg Steve és Marc előtt. A Moon Knighttal a filmes univerzum részévé váló egyiptomi istenek közül Honszu és Tauret egészen szórakoztatóra sikeredett: az előbbi a rejtélyes magasztosságával és F. Murray Abraham szarkasztikus orgánumával telitalálat, míg az utolsó epizódokban felbukkanó, vízilófejű istennő egy addig hiányzó, pozitív és empatikus szemszöget hoz magával. Fontosabb mellékszerepben tűnik még fel May Calamawy, aki Marc feleségét, Layla El-Faoulyt alakítja, ám a karakter nem sok esélyt kap arra, hogy ragyogjon.

Némileg nem várt módon a sorozat elég sokáig rejtegeti a címszereplőjét: az első epizódnak csak a legvégén tűnik fel maga a szuperhős, és akkor is csak villanásnyi időre. Mivel egészen addig Steven szemszögéből követtük az eseményeket, a másik személyiség tetteit „kivágták”, ami segít abban, hogy az ajándékboltoshoz hasonlóan mi is elveszettek legyünk. Ahogy Steven és Marc megbékél, úgy Holdlovagot is egyre többet látjuk – akiből ráadásul szintén kétféle van, és ebből az alapfelállásból néhány kreatív akciójelenet is származik.

Ahogy a főszereplőjére, úgy a Moon Knightra is jellemző a kettősség. Hiába az egyiptomos körítés, a piramisokban való, kalandfilmeket idéző mászkálás és a jól megválasztott, egzotikus kísérődallamok, a sorozat nem tör ki a Marvel-átlagból. A hat epizód kihasználja az időt és sikeresen megalapozza, felépíti a karaktert, de a hős és a gonosz konfliktusa fapados, ami gyengíti a végeredményt. A vizuális trükkök néhol idejétmúltnak tűnnek (mint Harrow sakáldémonjainál), máshol pedig egészen gyönyörűek (mint az égbolt-visszaforgatós jelenetnél). A lélekbúvár epizód remek, de cserébe nagyon megakasztja a lendületet, hogy aztán az eseményein gyorsan tovább is lendüljünk a fináléra.

Érdemes adni neki egy esélyt, különösen, ha már unjuk kicsit az egyre csak épülő, „minden mindennel összefügg” univerzumot, ahol az utalások fontosabbak, mint a film, amit éppen nézünk. Ettől a szemlélettől teljesen elzárkózik, cserébe azonban mégiscsak egy ízig-vérig Marvel-alkotásról beszélhetünk, ami pontosan azt tudja, amit a rokonfilmek. Holdlovag érdekes karakter, és egyértelműen hagynak is helyet a folytatásnak, de már csak a sajátos elbeszélésmód miatt sem tudom elképzelni, hogyan épülne be a tágabb filmuniverzumba.

Gamekapocs értékelés: 7.0

Készítő: Jeremy Slater
Rendező: Mohamed Diab, Justin Benson, Aaron Moorhead
Szereplők: Oscar Isaac, Ethan Hawke, May Calamawy, F. Murray Abraham
Zene: Hesham Nazih
Évadok száma: 1
Epizódok száma: 6