Hardcore Henry filmkritika

Ha Hollywood nem tud vagy nem akar megújulni, akkor jobb, ha a filmkészítést lelkes amatőrökre bízod. Persze ez így önmagában nem állja meg a helyét, de Ilya Naishuller bemutatkozó filmje, a Hardcore Henry ékes bizonyítéka annak, hogy kevésből is lehet valami nagyon kreatívat és újszerűt alkotni. A Biting Elbows nevű banda Bad Motherfucker című dalához készült őrületesen szórakoztató klipje volt a kezdőlökés, ami aztán azt a Timur Bekambetovot is elkápráztatta, akinek többek között a szintén egész jó akciójelenetekkel büszkélkedő Wantedet vagy a nagyon jó Éjszakai őrséget köszönhetjük. Egy ilyen hátszéllel pedig nem csak a stúdiók, de a rajongók is nagyobb lelkesedéssel nyúlnak a pénztárcájukhoz. Végül némi közösségi finanszírozással megtámogatva, de elkészülhetett a videoklip koncepciójára épülő Hardcore Henry, ami ugyan egyszer használatos ötletnek tűnik, megvalósítása, elképesztő rohanása, látványos, kreatívan megkoreografált akciói és szórakoztató poénjai miatt mégis remek élményt ígér.

Így nem meglepő módon a történet faék egyszerűségű. Egy laboratórium ágyán fekve térünk magunkhoz, ahol csinos feleségünk, Estelle (Haley Bennett) röviden elmagyarázza, hogy komoly sérüléseket szenvedtünk és csoda, hogy még élünk. Egy új kísérletnek köszönhetően azonban helyrehoztak minket, igaz, ennek komoly ára volt. Az amnéziában szenvedő Henry ugyanis úgy válik elképesztő gyilkológéppé, hogy különböző implantátumokat kap. De mielőtt feldolgoznánk a sok információt, egy szakasznyi kommandós rohamozza meg a labort. Vezetőjük, a telekinetikus képességekkel rendelkező Akan (Danila Kozlovsky) hamar a tudtunkra adja, hogy nem sok keresnivalónk van ebben a világban, és hiába húzzuk fel a nyúlcipőt, feleségünket elrabolják, mi pedig azt se tudjuk, hogyan tovább.

Vannak azok az esetek, amikor az ember azért ül le filmet nézni, mert szeretne másfél órára kikapcsolni és önfeledten szórakozni. A Hardcore Henry ennek jelentős részben eleget tesz, de amikor megpróbálja magát komolyan venni, és kicsit előtérbe helyezni az amúgy is teljesen blőd sztorit, akkor az picit kizökkenti a nézőt. Egyrészt rengeteg információt magától értetődőnek vesz - Akan hogy szerezte a képességét? -, amikor pedig szeretne megmagyarázni valamit, akkor azt vagy túlmagyarázza, vagy egész egyszerűen elvágja egy újabb akcióval, ezzel tovább töredezve az élményt - Jimmy (Sharlto Copley) állandó felbukkanása és elhalálozása pont ilyen. Szerencsére ez nem kíséri végig a filmet, így nem is lesz igazán zavaró. Ahogy az sem, hogy igazából karaktereivel se foglalkozik semmit. Egyedül Henry esetében fedezhetőek fel a fejlődés nyomai, de összességében egysíkú, a film világában viszont jól elhelyezett szereplőkről van szó.

De a hangsúly nem is ezen van, hanem az akción, az üldözésen, az eszeveszett tempón. Ebből pedig bőven kijut, hiszen a másfél órás mozi gyakorlatilag semmi másról nem szól, mint az állandó rohanásról, sok-sok, olykor már abszurdba áthajló gyilkolásról, látványos jelenetekről és kreativitásról. Ilya Naishuller filmje pont abban nyújt újszerűt, hogy főhőse fejére helyezett GoPro kamera segítségével FPS-nézetből mutatja be az eseményeket, annak minden előnyével és hátrányával. Az új perspektíva egyrészt sokkal közelebb hozza az akciót, a néző könnyebben is éli át a látottakat, arról nem beszélve, hogy nagyon ötletesen lettek megkomponálva az akciójelenetek, amelyekről sokszor tényleg nem mondaná meg az ember, hogy amatőrök keze munkáját dicséri.

De ennek az új nézőpontnak a hátránya is végigkíséri a filmet. Ha egy-egy akció nagyon bedurvul és begyorsul, akkor gyakorlatilag követhetetlenné válnak a történések, így jó pár alkalommal azon kapod magad, hogy a szemedet dörzsölgetve igyekszel egyrészt nem hányni, másrészt újra felvenni a fonalat. Mert amíg egy üldözéses, parkour-elemekkel színesített jelenet vagy egy látványosabb lövöldözés baromi jól mutat ebből a nézetből, addig egy sokemberes bunyó során egyszerűen képtelenség kivenni, éppen mi is zajlik a vásznon. Ilyenből pedig azért akad, és ezeken a jeleneteken sokszor még az is sokat ront, hogy sötét helyszíneken játszódnak. De szerencsére nem ez jellemzi a Hardcore Henryt, így inkább olyan beteg pillanatokkal lesz dolgunk, mint a nálunk is bemutatott autós üldözés.

A koncepció ennek ellenére egyszer használatosnak tűnik. Pont úgy, mint a videojátékok esetében, egy-egy jó ötlet ideig-óráig működképes tud lenni, de a kaland végére általában ezekből is kifogy a szufla, így az érdeklődést is nehezebb fenntartani. A Hardcore Henry esetében is érezhető ez, leginkább azért, mert a rohanáson és az állandó vérontáson kívül abszolút nem történik érdemi dolog, így pedig az újdonság varázsából felocsúdva elmúlik a varázs. Ezért is jó, hogy a másfél órás játékidő második felére új erőre kap a film, egyrészt az akciók is jobban követhetőek lesznek, másrészt a poénok is jobban ütnek, de ugyanezt ugyanebben a formában újra nemigen lehetne elsütni.

A Hardcore Henry képes volt a Crank tempóján is csavarni egyet, és mindezt olyan játékok legjobb pillanataival ötvözte, mint a Duke Nukem, a Mirror's Edge, a Call of Duty, a Battlefield vagy a Deus Ex. És működik! Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a játékidő szó szerint elrepül, a film az elejétől a végéig szórakoztat és kikapcsol, vagyis feladatát maradéktalanul betöltötte.

Gamekapocs értékelés: 7 

Hardcore Henry
Eredeti cím: Hardcore Henry
Rendezte: Ilya Naishuller
Írta: Ilya Naishuller
Szereplők: Ilya Naishuller, Haley Bennett, Tim Roth, Sharlto Copley, Darya Charusha, Will Stewart
Játékidő: 90 perc
Magyarországi premier: 2016. április 7.