Shaun White Snowboarding

Amped és SSX. Nemrég még ők uralták a snowboard játékok piacát, ám immáron évek óta egyikből sem kaptunk folytatást. A UbiSoft szerencsére észrevette a játékipar eme kicsiny szegletén tátongó űrt, és tavaly év végén elhozta számunkra a Shaun White Showboardingot.

Tökéletesebb címszereplőt nem is találhattak volna a játékhoz, az olimpiai aranyérmes Shaun White ugyanis nem kisebb rangot visel, mint napjaink legjobb snowboardosáét. A szemem viszont akkor csillant csak fel igazán, mikor megláttam, hogy a fejlesztést a Splinter Cell, a Rainbow Six és a Prince of Persia sorozatokért felelős Montreal Studio végezte, a játék alatt pedig az Assassins Creedet is mozgató Scimitar Engine dolgozik. Ez hibátlan lesz – gondoltam – aztán minden összedőlt, mikor felpörgött a lemez, és elém tárultak Park City lankái.


Átgondolatlan játékmenet, nulla kampány, semmi kihívás, buta mesterséges intelligencia, rengeteg bug, és hogy teljes legyen a kör, még az irányítás is pocsék. Hirtelen fel is soroltam a játék minden hibáját, de még ezen felül is azt mondom, hogy klassz lett a Shaun White Snowboarding. Hát hülye vagyok? Nem, csak imádom a snowboardot, a játék pedig olyan fantasztikusan vissza tudja adni a lesiklás élményét, hogy elfeledteti velünk az összes egyéb bosszúságot.


Az indítás után egy pár másodperces tutorial fogad minket, ami elárulja számunkra az alap gombkiosztást, aztán a játék hirtelen elengedi a kezünket, és bedob mindennek a sűrűjébe. Egy síparadicsomban találjuk magunkat, hónunk alatt az előbb kiválasztott snowboarddal, előttünk a pálya, mögöttünk pedig valami megközelíthetetlen szellemétterem, és egy kihalt szálloda magasodik. Hogy innen mit kezdjünk? Az ránk van bízva, a játékmenet teljesen nyitott, oda megyünk, ahova akarunk, és azt csinálunk, amihez csak kedvünk tartja.


Ez baba, meg minden, mindezért cserébe viszont nincs semmi kampány. A single player mód egy nagy nulla, nagyjából annyi az egész, hogy sífelvonóval, vagy helikopterrel felmegyünk a hegy tetejére, lecsúszunk, aztán addig ismételgetjük ezt, míg meg nem unjuk. Persze azért vannak kisebb feladatok, lehet érméket gyűjtögetni, meg benevezhetünk bajnokságokra is, de azok többnyire csak olyanok, hogy érjünk el X pontot trükközésekkel, legyünk elsők valami versenyen, vagy megadott időn belül gyűjtsük össze a pályán elszórt tárgyakat. Nem rossz egyik sem, kihívás azonban nincs, a minimumot 20 másodperc alatt el lehet érni, utána pedig kipipálhatjuk a feladatot. Hab a tortán, hogy akad pár olyan küldetés is, amit csak multiplayerben lehet megcsinálni – nehogy véletlen azt higgyük, igazi single kampánnyal van dolgunk.


Összesen négy helyszín van, melyek mindegyike már az első perctől elérhető. Snowboardozhatunk Európában, Japánban, az amerikai Park City síparadicsomban, de még a zord Alaszkában is. Nagyjából mindegyik ugyanabból a három szintből épül fel. Alul egy profin berendezett turistapálya csalogatja a siklásra éhes boardosokat, míg középen egy szűz hó borította vadon található, erdős és falvas részekkel, valamint néhány, elhagyatottabb pályával. A harmadik szint a csúcs, ahova csak a legprofibbak merészkedhetnek fel, itt hatalmas, éles sziklák, veszélyes gleccserek, sötét szakadékok, lavinák, és egyéb finomságok várnak ránk.


A pályák felépítése nagyon jó, én lecsúsztam többször is mindegyikről, és bizony igen élvezetes volt, tele újabbnál-újabb meglepetésekkel. Vannak azonban hibák, ha nekiütközünk egy sziklafalnak, akkor beakad a játékos, vagy kiesik a végtelen űrbe, és az se ritkaság, hogy ilyenkor a gép által irányított sportolók is követnek minket. Ezek egyébként ritka bénák lettek, többnyire csak csúsznak párat, aztán elszaladnak a szálloda irányába (néha libasorban teszik ezt, ugyanolyan mozgással), majd egy láthatatlan pontot átlépve egyszerűen eltűnnek a szemünk elől. Volt már olyan, hogy álltam egy helyben, nekem rohant valaki, elesett, felkelt, és ezt megismételte még háromszor. Botrányos. De legalább jól meg lehet őket dobálni hógolyóval!


Bug van tehát bőven, a YouTube-on rákeresve ezer ilyen videót találni. Az egyik személyes kedvencem az, mikor a japán pálya tetején lévő pihenőnél a csávó felugrik a korlátra, mire a gép két achievementet ad neki, a pénzszámláló pedig kiakad, és ezek után bármit megvehet a boltban.


Pénzt legális úton versenyekkel szerezhetünk, a felhalmozott zöldhasúakat pedig felszerelésre és mindenféle ruhára költhetjük el. A megfelelő váltóért cserébe deszkához, kötéshez, kabáthoz, nadrághoz, cipőhöz, kesztyűhöz, sapkához, szemüveghez és hátizsákhoz juthatunk, ezek közül azonban csak az első lesz hatással a játékosunkra, a többi csak a kinézet miatt fontos.


Az irányítás borzalmas, hosszú órákig kell gyakorolni, mire beleszokik az ember. A gyakorlatban úgy néz ki az egész, hogy lesiklás közben a bal kart folyamatosan előre tolva kell tartani, majd egy ugratóhoz érve meg kell nyomni az elrugaszkodást biztosító jobb ravaszt, és gyorsan elengedni az előzőt. Ha nem így tesszük, akkor emberünk csinál egy gyönyörű előre szaltót, ami ugye egy kisebb dűne esetében garantált fejes. Trükközni a jobb karral lehet, egyszerűen csak mind a négy irányhoz hozzá van rendelve egy-egy mutatvány – nem nagy ördöngösség.


A grafika pazar, ezt nagyon eltalálták a készítők, a lesiklás közbeni nézelődés valódi élmény tud lenni. A nextgen verzió vizualitás terén odacsap keményen, hasonlóan a PC-shez, ám itt az átírás miatt sajnos csak 16:9-es arány van, és a felbontás se a legnagyobb. A zene viszont egyértelműen megérdemel egy mackópecsétet, a tracklisthez olyan előadók slágereit szerezték meg ugyanis, mint Heart, Faithless, Bob Dylan, Audioslave, Run DMC, Social Distortion, Sweet, vagy éppen Overseer. Ha ez nem lenne, akkor oda lenne az egész hangulat.


Hiába a fent felsorolt sok negatívum, a játékot én mégis nagyon megszerettem, baromi jó élmény tud lenni ugyanis, mikor a The Ballroom Blitz-et üvöltetve száguldunk lefelé a hegyről, kerülgetjük a fákat, és látjuk, ahogy kabátunk hátulját csapdossák a lavina hódarabkái. Kár a sok hibáért és a kihívás nélküli, nulla kampánymódért, de hát valamit a második részre is hagyni kell, nem így van? Addig is vigasztalódhatunk a január végén érkező Stokeddel – hátha überelni tudja Ubiék féllábú balett-táncosát.