A tavaly nyáron debütált mozi megosztotta a közönséget, amin nincs mit csodálni: még a Mátrix és az Equilibrium után is nehéz volt megemésztenie az egyszeri nézőnek az ívesen kilőtt golyók látványát. Pedig a film nem sikerült rosszul, a képregény izgalmaiból jutott bőven a vászonra is, ráadásként olyan sztárok tűntek fel a másfél óra alatt, mint Angelina Jolie (aki még egy mezítelen hátsófelet is villantott), vagy Morgan Freeman. Nem kis meglepetésünkre a főszereplő James McAvoy sem játszott rosszul, az aktakukac bérgyilkos-jelölt szerepét akár egyenesen róla is formázhatták volna. Valószínűleg kitaláltátok már, hogy nekem tetszett a film, így hamar le is csaptam az előzményeket és a történet folytatását egyaránt feldolgozó adaptációra. Mivel a mesedélután elkerülhetetlen, a cikk nyomokban spoilert tartalmazhat; ha nem láttad volna a filmet (és lusta vagy átnyálazni a képregényeket), irány a legközelebbi kölcsönző! Ha megnézted, ülj vissza és olvass tovább.
A Weapons of Fate története két szálon halad majd: a fő csapásvonal Wesley Gibson újabb kalandjait követi, míg a másik az előzményeket tárja fel. Miután Wes otthagyta unalmas irodai munkáját, csatlakozott a látszólag textilgyárként működő, egyébként pedig bérgyilkosokat foglalkoztató Testvériséghez. A szervezetnél Sloan, Fox és többi társuk hősünk kiképzésébe kezdenek, aki felismeri képességeit és a kötelező célpontok likvidálása mellett apja halálának megbosszulására készül: a gyilkossággal egy bizonyos Cross-t gyanúsít, aki a film végén elsüti a klasszikus „Én vagyok az apád!” mondatot, majd megölik - innentől pedig tiszta Wesley számára is, hogy összeesküvés áldozata lett, az egyetlen ellensége mostantól a Testvériség. Mondanom sem kell, a kolléga tisztességesen leszámol velük, majd Sloan-nal is végez. A játék a történtek után öt órával veszi kezdetét, Wes ezúttal az anyja gyilkosának nyomába ered, a Testvériség maradék része pedig ezt igyekszik megakadályozni. Nem túl eredeti, de legalább annyira személyes, mint a film törénete, amolyan ráadásként pedig Cross szerepében is tetszeleghetünk, ahogyan ő próbálja megtalálni a gyilkost. A fordulatok természetesen most sem maradnak el, de még így is keserű szájízzel fogjuk konstatálni, hogy a Weapons of Fate sztorija határozottan gyengébb, mint a filmé – és már attól sem vágtuk hanyatt magunkat.
Maga a játékmenet nincs túlbonyolítva, ám mégis meglepően jól sikerült, működik a gyakorlatban és élvezetes! Alapvetően a lövöldözős részek a Gears of War által bevezett játékmeneti mechanizmusra alapoznak: fedezéktől fedezékig szaladunk, vetődünk, közben azok mögül kikacsingatva ritkítjuk az ellenség sorait. Eddig semmi különös, azonban jó észben tartani, hogy nem árt minimálisan ésszel játszani, azaz használni a fedezékeket, különben hamar elpatkolunk. Az igazi színt Wesley különleges képességei viszik a játékmenetbe, melyeket folyamatosan kapunk meg a játék során. Használatukhoz adrenalin szükségeltetik, amit a lelőtt ellenfelek után kap a játékos – az adrenalint a képernyőn bogyóban mérik, a feltölthető bogyók száma folyamatosan növekszik, a mozdulatok pedig egy, vagy kettő ilyen bogyót emészthetnek fel. A különleges képességek közé tartozik természetesen a golyó útvonalának meghajlítása, melynek kivitelezése – csakúgy, mint a többi mozdulaté – gyerekjáték, gyakorlatilag egy gomb lenyomását és az ív gyors meghatározását igényli. Másik érdekesség az időlassítás, amelyet a fedezékek mögül kiugorva tehetünk meg. Rendkívül látványos és hatásos: egy-egy ilyen akció során három-négy ellenféllel is végezhetünk, míg a legközelebbi fal vagy doboz mögött landolunk. Végül, ha úgy adódik, a túlságosan közel merészkedő ellenfeleket egy jól irányzott késdöféssel is kivégezhetjük, amit olykor a szükséges gomb egyszeri megnyomásával, máskor az izületgyulladást okozó nyomkodással tehetünk meg. Késünk egyébként alkalmas arra is, hogy ellenfelünket élő pajzsként használjuk, noha a többi rosszfiút többnyire hidegen hagyja az, hogy társuk bajban van.
Mikor épp monotonná válna a játékmenet, a fejlesztők mindig bedobnak egy extra jelenetet, amellyel felébresztik a nagyokat pislogó, elaludni készülő játékost. Kétségtelenül a leglátványosabbak közé tartoznak azok a pillanatok, mikor gyakorlatilag egy kész animáció áll meg egy-egy pillanatra, hogy lelőhessük az ellenfeleket, illetve a felénk repülő golyókat. Úgy kell ezt elképzelni, mint anno a Strangleholdban, csak hatványozottan látványosabb kivitelben. Ezek a jelenetek már-már filmszerűvé teszik a játék hangulatát, s felidézik a mozi pillanatait. Külön extrának számítanak azok a percek, mikor a mesterlövészpuskát megkaparintva, egy helyből lövöldözünk a távolban szaladgáló ellenfelekre. A játék során ugyanis alapvetően mindössze két különböző fegyverünk lesz: két pisztoly, illetve két gépfegyver, mellettük pedig csak ritkán nyílik alkalom a mesterlövészpuska használatára. Egyéb fegyver nem is fordul elő a játékban, de igazság szerint abszolút feleslegesek is lennének, én sosem éreztem a hiányát egy rakétavetőnek vagy kézigránátnak. A harmadik érdekesség pedig a telepített gépágyú mögül való lövöldözés: ilyenkor csirkevadászatot indítunk, s aki a célkeresztünk elé kerül, nagy valószínűséggel nem fog többet visszalőni. A legtöbb játékban az ehhez hasonló jelenetek során nem izzadunk meg különösebben, ellenben itt frusztrálóan nehézre sikerültek ezek a részek. A legnagyobb probléma viszont inkább az, hogy addig és azután a játék nevetségesen könnyű tud lenni még nehezebb szinteken is, így a nehézség rossz belövése miatt jár a mínuszpont – és ha még csak ennyi baj lenne a játékkal...
A Wanted: Weapons of Fate ugyanis számos egyéb problémával is küszködik. Mindenekelőtt a játék nagyon rövid. Ez részben köszönhető annak, hogy nem okoz különösebb fejfájást végigrohanni az elérhető kilenc – egyébként változatos - pályán, megküzdeni azzal a három-négy, minimális gondolkodást igénylő főgonosszal, egyedül a már említett gépágyús részeknél fogunk majd megizzadni. A játék suli vagy munka után kényelmesen végigtolható még a Barátok közt kezdete előtt. Vannak ugyan feloldható extrák (ezeket a film DVD-jén található illetve a játékhoz csomagolt kulcsok segítségével nyithatjuk ki), mint például az új játszható karakterek vagy a fejlövésekre illetve közelharci jelenetekre kihegyezett játékmódok, de sok újat ők sem tesznek majd hozzá az élményhez.
Végül grafikailag sem tökéletes a program: maga a főhős, az irányítható karakter szépen kidolgozott, a mozgásával sincs probléma, viszont minden más meglehetősen csúnya. Ha fél pillanatra le tudjuk venni a szemünket a célkeresztről, s abbahagyjuk a lövöldözést, már láthatjuk a baromi ronda, kisfelbontású textúrákat, a szembejövő három-négy különböző ellenfél pedig szintén nincsen túl szépen megrajzolva. Maguk az átvezetők is rusnyák, s ugyan a cinematic filmekkel még nem is lenne különösebb probléma, a SD felbontású jelenetek már levágták a biztosítékot. Mindemellett a játék sokszor beszaggat, rengetegszer áll le tölteni, amely nem csupán kérdő tekinteteket von majd maga után, de még a játékmenet egyébként igen jó dinamizmusát is megtöri. Hiába, a Ghost Recon: Advanced Warfighter játékokat fejlesztő GRIN-től sokkal többet vártunk, ha már a fadobozokat nem is viszi át a lövésünk a PhysX támogatás ellenére. A mesterséges intelligencia is hagy némi kivánnivalót maga után: ellenfeleink általában tudják, hogy érdemes fedezék mögött maradni, de az nem akar eszükbe jutni, hogy megkerülhetnének minket, mert ki sem merünk jönni a kis vackunkból a ránk zúduló golyózápor miatt. Ennek az oka lehet persze dizájneri döntés is, hiszen már a játék elején megtanítják nekünk, hogyan lehet hátulról meglepni a fedezékünkre lövöldöző ellenfelet, azonban mégis izgalmasabb lenne, ha ezt ők is végre tudnák hajtani.
A Wanted játék tehát csalódás. Játszható, de abszolút nem éri meg a pénzt, amit elkérnek érte. A játékmenet teljesen rendben van, az irányítás működik, a filmszerű jelenetek, az eredeti soundtrack pedig olykor még a mozi hangulatát is felidézhetik. Ennek ellenére nem véletlen, hogy az anyag alacsony pontszámot kapott: borzasztóan rövid, általában könnyű (leszámítva a frusztráló gépágyús részeket), a grafika és az átvezetők csúnyák, ráadásul maga a motor sem túl stabil. Azoknak tudom ajánlani a játékot, akik hozzám hasonlóan imádták a filmet, szeretik a képregényt, és minden alkalmat megragadnak, hogy kedvencükkel találkozzanak valamilyen formában. A többiek inkább vegyék elő újra a Max Payne-t vagy a Strangleholdot.
A Weapons of Fate története két szálon halad majd: a fő csapásvonal Wesley Gibson újabb kalandjait követi, míg a másik az előzményeket tárja fel. Miután Wes otthagyta unalmas irodai munkáját, csatlakozott a látszólag textilgyárként működő, egyébként pedig bérgyilkosokat foglalkoztató Testvériséghez. A szervezetnél Sloan, Fox és többi társuk hősünk kiképzésébe kezdenek, aki felismeri képességeit és a kötelező célpontok likvidálása mellett apja halálának megbosszulására készül: a gyilkossággal egy bizonyos Cross-t gyanúsít, aki a film végén elsüti a klasszikus „Én vagyok az apád!” mondatot, majd megölik - innentől pedig tiszta Wesley számára is, hogy összeesküvés áldozata lett, az egyetlen ellensége mostantól a Testvériség. Mondanom sem kell, a kolléga tisztességesen leszámol velük, majd Sloan-nal is végez. A játék a történtek után öt órával veszi kezdetét, Wes ezúttal az anyja gyilkosának nyomába ered, a Testvériség maradék része pedig ezt igyekszik megakadályozni. Nem túl eredeti, de legalább annyira személyes, mint a film törénete, amolyan ráadásként pedig Cross szerepében is tetszeleghetünk, ahogyan ő próbálja megtalálni a gyilkost. A fordulatok természetesen most sem maradnak el, de még így is keserű szájízzel fogjuk konstatálni, hogy a Weapons of Fate sztorija határozottan gyengébb, mint a filmé – és már attól sem vágtuk hanyatt magunkat.
Maga a játékmenet nincs túlbonyolítva, ám mégis meglepően jól sikerült, működik a gyakorlatban és élvezetes! Alapvetően a lövöldözős részek a Gears of War által bevezett játékmeneti mechanizmusra alapoznak: fedezéktől fedezékig szaladunk, vetődünk, közben azok mögül kikacsingatva ritkítjuk az ellenség sorait. Eddig semmi különös, azonban jó észben tartani, hogy nem árt minimálisan ésszel játszani, azaz használni a fedezékeket, különben hamar elpatkolunk. Az igazi színt Wesley különleges képességei viszik a játékmenetbe, melyeket folyamatosan kapunk meg a játék során. Használatukhoz adrenalin szükségeltetik, amit a lelőtt ellenfelek után kap a játékos – az adrenalint a képernyőn bogyóban mérik, a feltölthető bogyók száma folyamatosan növekszik, a mozdulatok pedig egy, vagy kettő ilyen bogyót emészthetnek fel. A különleges képességek közé tartozik természetesen a golyó útvonalának meghajlítása, melynek kivitelezése – csakúgy, mint a többi mozdulaté – gyerekjáték, gyakorlatilag egy gomb lenyomását és az ív gyors meghatározását igényli. Másik érdekesség az időlassítás, amelyet a fedezékek mögül kiugorva tehetünk meg. Rendkívül látványos és hatásos: egy-egy ilyen akció során három-négy ellenféllel is végezhetünk, míg a legközelebbi fal vagy doboz mögött landolunk. Végül, ha úgy adódik, a túlságosan közel merészkedő ellenfeleket egy jól irányzott késdöféssel is kivégezhetjük, amit olykor a szükséges gomb egyszeri megnyomásával, máskor az izületgyulladást okozó nyomkodással tehetünk meg. Késünk egyébként alkalmas arra is, hogy ellenfelünket élő pajzsként használjuk, noha a többi rosszfiút többnyire hidegen hagyja az, hogy társuk bajban van.
Mikor épp monotonná válna a játékmenet, a fejlesztők mindig bedobnak egy extra jelenetet, amellyel felébresztik a nagyokat pislogó, elaludni készülő játékost. Kétségtelenül a leglátványosabbak közé tartoznak azok a pillanatok, mikor gyakorlatilag egy kész animáció áll meg egy-egy pillanatra, hogy lelőhessük az ellenfeleket, illetve a felénk repülő golyókat. Úgy kell ezt elképzelni, mint anno a Strangleholdban, csak hatványozottan látványosabb kivitelben. Ezek a jelenetek már-már filmszerűvé teszik a játék hangulatát, s felidézik a mozi pillanatait. Külön extrának számítanak azok a percek, mikor a mesterlövészpuskát megkaparintva, egy helyből lövöldözünk a távolban szaladgáló ellenfelekre. A játék során ugyanis alapvetően mindössze két különböző fegyverünk lesz: két pisztoly, illetve két gépfegyver, mellettük pedig csak ritkán nyílik alkalom a mesterlövészpuska használatára. Egyéb fegyver nem is fordul elő a játékban, de igazság szerint abszolút feleslegesek is lennének, én sosem éreztem a hiányát egy rakétavetőnek vagy kézigránátnak. A harmadik érdekesség pedig a telepített gépágyú mögül való lövöldözés: ilyenkor csirkevadászatot indítunk, s aki a célkeresztünk elé kerül, nagy valószínűséggel nem fog többet visszalőni. A legtöbb játékban az ehhez hasonló jelenetek során nem izzadunk meg különösebben, ellenben itt frusztrálóan nehézre sikerültek ezek a részek. A legnagyobb probléma viszont inkább az, hogy addig és azután a játék nevetségesen könnyű tud lenni még nehezebb szinteken is, így a nehézség rossz belövése miatt jár a mínuszpont – és ha még csak ennyi baj lenne a játékkal...
A Wanted: Weapons of Fate ugyanis számos egyéb problémával is küszködik. Mindenekelőtt a játék nagyon rövid. Ez részben köszönhető annak, hogy nem okoz különösebb fejfájást végigrohanni az elérhető kilenc – egyébként változatos - pályán, megküzdeni azzal a három-négy, minimális gondolkodást igénylő főgonosszal, egyedül a már említett gépágyús részeknél fogunk majd megizzadni. A játék suli vagy munka után kényelmesen végigtolható még a Barátok közt kezdete előtt. Vannak ugyan feloldható extrák (ezeket a film DVD-jén található illetve a játékhoz csomagolt kulcsok segítségével nyithatjuk ki), mint például az új játszható karakterek vagy a fejlövésekre illetve közelharci jelenetekre kihegyezett játékmódok, de sok újat ők sem tesznek majd hozzá az élményhez.
Végül grafikailag sem tökéletes a program: maga a főhős, az irányítható karakter szépen kidolgozott, a mozgásával sincs probléma, viszont minden más meglehetősen csúnya. Ha fél pillanatra le tudjuk venni a szemünket a célkeresztről, s abbahagyjuk a lövöldözést, már láthatjuk a baromi ronda, kisfelbontású textúrákat, a szembejövő három-négy különböző ellenfél pedig szintén nincsen túl szépen megrajzolva. Maguk az átvezetők is rusnyák, s ugyan a cinematic filmekkel még nem is lenne különösebb probléma, a SD felbontású jelenetek már levágták a biztosítékot. Mindemellett a játék sokszor beszaggat, rengetegszer áll le tölteni, amely nem csupán kérdő tekinteteket von majd maga után, de még a játékmenet egyébként igen jó dinamizmusát is megtöri. Hiába, a Ghost Recon: Advanced Warfighter játékokat fejlesztő GRIN-től sokkal többet vártunk, ha már a fadobozokat nem is viszi át a lövésünk a PhysX támogatás ellenére. A mesterséges intelligencia is hagy némi kivánnivalót maga után: ellenfeleink általában tudják, hogy érdemes fedezék mögött maradni, de az nem akar eszükbe jutni, hogy megkerülhetnének minket, mert ki sem merünk jönni a kis vackunkból a ránk zúduló golyózápor miatt. Ennek az oka lehet persze dizájneri döntés is, hiszen már a játék elején megtanítják nekünk, hogyan lehet hátulról meglepni a fedezékünkre lövöldöző ellenfelet, azonban mégis izgalmasabb lenne, ha ezt ők is végre tudnák hajtani.
A Wanted játék tehát csalódás. Játszható, de abszolút nem éri meg a pénzt, amit elkérnek érte. A játékmenet teljesen rendben van, az irányítás működik, a filmszerű jelenetek, az eredeti soundtrack pedig olykor még a mozi hangulatát is felidézhetik. Ennek ellenére nem véletlen, hogy az anyag alacsony pontszámot kapott: borzasztóan rövid, általában könnyű (leszámítva a frusztráló gépágyús részeket), a grafika és az átvezetők csúnyák, ráadásul maga a motor sem túl stabil. Azoknak tudom ajánlani a játékot, akik hozzám hasonlóan imádták a filmet, szeretik a képregényt, és minden alkalmat megragadnak, hogy kedvencükkel találkozzanak valamilyen formában. A többiek inkább vegyék elő újra a Max Payne-t vagy a Strangleholdot.