Dead to Rights: Retribution

Jack Slate nem éppen átlagos rendőrtiszt Grant Cityben, lábát sem tenné ki a bűnözőkkel teli utcákra hű husky társa, Shadow nélkül. S ahogy Hank Kattsnek ott van Rin Tin Tin a némileg blőd kanadai TV-sorozatból, a Dead to Rights is a kutya-ember barátságra épít. Csak itt a lőporszag keveredik a négylábúnk állkapcsának csattogásával, a tajtékzó rosszarcúak ülőgumóinak kárára. A Volatile Games neve ha nem is garancia a sikerre, az előző generációban kellemes emlékeket keltett szériát azért sikerült egy -jó értelemben vett- nyers, és némileg ízetlen folytatással visszahozni.

Nem feltétlenül csapodár a Retribution, csak éppen erőteljes érzelmeket nem vált ki senkiből, végigjátszhatod anélkül, hogy maradandó többlettel szolgálna. Szintetikus cucc, gyorsan fel is szívódik a vékonybélben, nem ez a cím lesz az, ami majd a Namco-t visszahozza a populáris kiadók közé. Ha egyáltalán volt ott valaha. PC-n, PS2-n és Xbox-on két részt megélt Dead to Rights maga a főhős jellemfejlődése volt, egy hivatásának élő zsarut a közbiztonság, a magas szinten szervezkedő maffia és a korrupt rendőrség megtöri, keménykezű, önbíráskodó pisztolyhuszárt farag belőle, csak éppen John McLane-féle véres atlétatrikó nélkül. Aki inkább tüzel, mint kérdez, minden másra ott van gyors és szinte észrevehetetlen kutyánk – nem titok, hogy vele nyomulni még egy piperkőc humanoidnál is büntetősebb. A Volatile Games mindössze egyetlen közismertebb játékot tett le az asztalra eddig, a Reservoir Dogsot, mely máig tartja magát, mint egyetlen adoptált játék a Tarantino-mozikból – bár ne tette volna.


Kezdésnek mindjárt egy lehetséges végkifejlettel nyitunk: bizony Jack bekapta a legyet, legalábbis számos golyó ütötte seb éktelenkedik rajta, miközben egy ócska hajóval érkezik meg a kínai negyedbe. Már csak árnyéka néhai önmagának, ha nem jut sürgősen kórházi ellátáshoz, hamar a fűbe harap. Szerencsére Shadow elszántan védelmezi gazdiját a felocsúdó, kartetkós triádoktól, de a helyzet így is reménytelen. Majd hopp, visszaugrunk az időben egy túszmentő akció elejére. Egy felhőkarcolót foglaltak el fanatikus terroristák, néhány sikoltozó foglyot a tetőről átlibbentve bíznak a gravitáció törvényeire. Jack megelégeli a kollégái töketlenségét és saját kezébe (illetve huskyja tappancsába) veszi a helyzet irányítását. Ám a történet semmi meglepővel nem szolgáltat, az alvilág mételyének megtisztításának n+1-edik próbálkozása nem kecsegtet álleejtős fordulatokkal, a valódi irányítók mélyebben rejtőznek mint valaha, a rendőrség csupán álca, magunkra maradunk Grant Cityben, ami sötét koszos és szinte mindig esik az eső. Az összeesküvés felszámolása leírva ugyan változatos, ám hiába fordulunk meg ipari létesítményekben, kikötőkben, raktárakban, már az első pár óra után krónikus ásítozással nyugtázzuk a képernyőn látható, szeplőtelen akciót.


Olykor magasról kell tenni a diplomáciára, szükségtelen párbeszédek garmadájára és döntéseink nyomán változó történetfolyamra, a Dead to Rights: Retribution sem foglalkozik sallangokkal. Jacket irányítva például tömény akcióbomba a játék, kb. fél tucat eltérő külsejű bűnözőt likvidálva halomra, újkeletűnek már egyáltalán nem mondható fedezékharcos szükségelemekkel megtámogatva. Hiszen már a Gears of War óta tudjuk, hogy egy kiégett autóroncs nemcsak a fémtolvajok számára nyújt biztos megélhetési forrást, hanem a három másodperces döntésekben bízó, ki-kisandítva puffogtató megtorlók számára is. Balszerencsénkre egyetlen gomb szolgál fedezékbe húzódásra és az akadály leküzdésére, éppen ezért a cover-action játékok minden hülyesége most is visszaköszön, mivel sokszor nem lebukunk a lövések előtt, hanem túlugorva azt, az ellenséget hívjuk meg testközelről egy táncpartira. Így aztán futunk, vetődünk és fejlövésekkel operálunk, s ha a sikeresen megejtett fejlövések után a Focus-méterünk feltöltődik, jó Max Paynes hagyományok szellemében lelassulhat az idő, hallatlan előnyt szolgáltatva ezzel a helységek gyors megtisztítására –az ellenségnek miért nincs ilyen erő a birtokában már évek óta? Az egyetlen sarkalatos pont az átlagnál kevesebb talált lőszer lehet. Mert nem a belemenős taktika vezet gyors halálhoz, hanem a pazarlás, ha nem használod a fedezéket és nem mész biztosra, s pluszban nem hagyatkozol a bullet time-ra, akkor nem sokáig húzod.


Máskülönben életbe lép az erős kéz politikája, azaz a pusztakezes harc, mely a fejlesztők szerint üt, ezért sokat kell erőltetni. Igazából elsőre tényleg eléggé brutálisan néz ki, amint lefegyverezzük a ránk rontó fegyvereseket, aztán egy könnyebb vagy egy hosszabb, de súlyosabb támadás segítségével pempőssé verjük a fejüket, majd jön egy blokk, amin át sem tudnának hatolni -minden fegyver így értelmét is veszti. Minekután a térdükre rogyva könyörögnek hitvány életükért, törvénytelen gyermekükért és rokkant bevándorló édesanyjukért. Nem vagyunk virágos réten, pitypangszöszt fújó jámbor lelkek, némi szemcsiklandozó képsort megtekintve Jackünk szépen ki is végzi a delikvens. Igazából túl sok kombó nincs kézitusában, hamar vége is lesz, hacsak nem oldanak kereket kiszemeltjeink, mivel a rendszer nem tökéletes: már éppen elég hajtépés kijelölni az ellenfelet, és mire öklünket ütésre emelnénk, a tisztelt zsoldos már a lábát a nyakába kapta. Ráadásul a néhol idióta kamerakezelésnek hála nem mindig az akció van a középpontban, lehet mögénk került, ott bujkál valahol a holttérben, majd fejbe kólint, mi meg forgolódunk ide-oda.


A lefegyverzéshez hasonló még a szintén reflexgombnyomást igénylő puskaelkapás, csakhogy megfelelő ütemben kivitelezve ennek a rosszfiú lábai, feje látják kárát. Hopp, puska elkap, fegyvert az ellenség felé fordít, durr. Még fegyvertelenül is büntetősek ezek a „takedown" mozdulatsorok, ilyenkor járdaszegélybe verdesett kobak, recsegő térdkalácsok hangja csalhat könnyeket az ínyencek szemébe. Látványosnak igen látványos, de hosszabb távon biztos a szunya-effektus.


A derék blöki csak arra vár, míg Jack kókadozva hozza rendbe magát, akkor indul a mandula négylábúnk számára, vagy csak akkor, ha túl macerásnak ítéljük meg az adott szituációt. Kezdve azzal, hogy a D-pad segedelmével mindenféle lőszert és fegyvert megkeres a számunkra (mint a Fable 2 Dogja), de a harcból is kiveszi a részét tisztességesen. Shadow nyakmániás, torkot marcangol önfeledten, persze csak ha egy delejesebb bandita le nem rugdossa magáról. Az a rossz az ilyen kétszereplős cuccokban, hogy nem elég a saját bőrödre vigyázni, hanem a husky is rövid úton az ibolya alsó felére kerülhet, bár előtte még lehúz egy haláltusát, ami alatt újraéleszthetjük, vállalva azt, hogy a röpködő golyók között mi is bekapunk párat. Vagy a gyógyítás előtt lezúzzuk az egybegyűlteket, kockáztatva azt, hogy elvérzik az eb.


Persze ebben nem merül ki Shadow szerepe a játékban, néhol őt saját magát irányítva kell érvényesülnünk, elsősorban lopakodva, a fejlett szaglásunkra és látásunkra koncentrálva. Nyíltan szembeállva az ellenséggel hamar a kedvencek temetője lehet a következő megálló, így aztán sunnyogva, árnyékba maradva ronthatunk rá hirtelen a rosszfiúkra, s olyan kesze-kusza helyeken férhetünk át, ahová Jacknek esélye sem lenne bemenni, megszerezve például a továbbjutást jelentő kulcskártyát. A szívdobogást érzékelve a falakon keresztül is láthatjuk az őrjáratok vonulási irányát, várhatunk a megfelelő alkalomra, amikor némán vetődhetünk és csendben átharaphatjuk a kiszemelt torkát, mint egy tuti stealth-action játékban. Filmes szaknyelven szólva huskynk még Jacket is lejátssza a színről, kétségtelen, hogy a kutyás szakaszok a játék legjobbjai.


Dacára az ismétlődő elemeknek és a teljesen lineáris előrehaladásnak, a Dead to Rights hullámokban brillíroz, bár ez még mindig kevés az üdvösséghez. Grafikai szempontból sem kiemelkedő semmi az ember-főhős megvalósításán kívül, Shadow például a darwinizmus megcsúfítója, ronda és egyáltalán nem illik bele az egészbe, lába nem éri a talajt, a véres marcangolások is abban merülnek ki, hogy valaki lenn a földön gurgulázva hörög egy tátogó blöki előtt. Maguk a külső és belső helyszínek az Unreal Engine 3.0-nak köszönhetően hozzák a kötelezőt, de egyáltalán nem a maximalizmus határát súrolva. Az átvezetők pocsék szövegeléseitől eltekintve – részletgazdagabbak a tényleges játékénál, legalábbis nekem úgy tűnt. Bár a bevilágítással meggyűlt a bajuk a Volatile csapatának, a játék túl sötét és minden fényforrás irreálisnak tűnik. Kár, hogy olyan pocsék szövegkönyv szolgáltatta az alapanyagot, mert Jack szinkronhangja markáns, bár egyéb karakterek túljátsszák magukat.


A játékidő nem a leghosszabb, sima 6-7 hét órás végigszaladás a mérvadó, a rendőrjelvények után való kutakodás nem eléggé potenciális elfoglaltság, csakhogy a küldetések végén a statisztikánk jobban fessen, nincs elég sansza a játéknak ahhoz, hogy ne felejtsük el gyorsan. Pedig –ide a bökőt- egynéhány, végletekig lecsontozott ötletre rácáfolva képes volt egyedi motívumokat és kifejezetten büntetős részeket felvonultatni, csak nagy kár, hogy több leleményes mechanikai megoldás nem fért bele, így meg muszáj a Dead to Rights: Retributiont pellengérre állítani.