Bodycount teszt

Sokan úgy gondolják, hogy a Call of Duty a legjobban finomhangolt, legpontosabb recept alapján felépített FPS. Ebben a tekintetben olyan tehát, mint egy Gordon Ramsay-étel. Az évek során addig-addig csiszolták, amíg közel tökéletessé nem vált. Évekkel ezelőtt, még az előző generációs konzolok életének végéhez közeledve azonban megjelent a Black, ami ennek a szöges ellentéte volt: egyszerű, pusztán a fegyverekre és a lövés élményére építő játékmenetével tűnt inkább hozzávalónak, mint sem egy teljes ételnek. Ha így nézzük, akkor a Black volt a Dorset Naga. A világ legerősebb chillipaprikája, ami a Scoville-értéke alapján közelíti az amerikai hadsereg által használt könnygázt. Megeszed, és két napig nem érzel más ízt utána.


Ennek megfelelően persze a Black nem is vált olyan népszerűvé, mint mondjuk a Call of Duty, vagy a Battlefield, de utóbbi kettő sokat merített belőle, átvett egy kis csípősséget, ha úgy tetszik. A Black mögött pedig egy játéktervező-zseni, az ironikus módon Stuart Black néven futó úriember állt, aki úgy gondolta, továbbmegy a megkezdett úton, s az újgenerációs konzolok lehetőségeit kihasználva elkészíti a Black szellemi örökösét, a Bodycountot. Stuart a fejlesztés közben végig lelkesen beszélt a produktumról: soha nem látott tűzharcokat, szanaszét rombolható környezet, és mindent felülmúló mesterséges intelligenciát ígért. Azt mondta, a Bodycount olyan lesz, amilyeneknek az FPS-eknek lenniük kellene manapság.


Aztán egyszer csak, minden számunkra látható előjel nélkül Stuart elhagyta  a Codemasters csapatát, aztán hónapokig egy mukkot sem hallottunk a játék felől. Leállították a fejlesztést? Átcsoportosították a csapatot? Mi lesz ennek a vége? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések merültek fel akkor mindannyiunkban. Aztán egyszerre két-három hónappal a megjelenés előtt elkezdtek újra megjelenni trailerek, screenshotok, de a játék valahogy nem tűnt ígéretesnek többé. Úgy látszott, a Bulletstorm után, és a Modern Warfare 3 / Battlefield 3 páros közvetlen megjelenése előtt ez már egyszerűen kevés. A gyanúnk pedig most végleg beigazolódott: ez bizony tényleg kevés.


A Black a maga idejében hírhedt volt arról, hogy abszolút semmit történettel nem rendelkezett. Odamentél valahova, szétlőttél mindenkit, jött a következő pálya. Ahelyett, hogy ezt orvosolták volna a Bodycountban, úgy gondolták, hogy 2011-ben ez még mindig megállja a helyét, ennek megfelelően a játék sztorija körülbelül annyira érdekes, mint a sósperec csomagolásának hátulján a kalóriatáblázat. Te alakítod a fantáziadús The Network néven futó ügynökség HMCS-jét (helyi menő csávóját), s mint ilyen, arra specializálódtál, hogy különböző konfliktusokat oldj meg világszerte. Nos, szerencsénkre éppen akad egy konfliktus: afrikai népek öldösik egymást, mert éppen nincs jobb dolguk.


Erre a szótlan, arctalan HMCS-t elviszik a helyszínre, hogy oldja meg az öldöklést azzal, hogy megöldös mindenkit, akit csak ér. Közben kiderül, hogy egy másik fantáziadús névvel megáldott szervezet is van ám a képben, a The Target. Úgyhogy a biztonság kedvéért őket is meg kell ölni. A küldetések felépítése is ennek megfelelően alakult ki: menni kell előre a pályán, és lőni mindenkit, aki feltűnik a színen. Néha a játék megpróbál átverni olyanokkal, hogy valakivel csak beszélni kell, netán el kell kapni, de ezeknek nem szabad hinni, mert a végén úgyis kiderül, hogy csak továbbra is ólommal kell telíteni mindenkit. Más játék esetében kissé rövidnek tartanám a négy óra alatt (öt óra nagypapás tempóban) végigtolható kampányt, de ebben a formában örülök, hogy nem tart tovább a szenvedés.


Ez egyébként még megbocsátható lenne, ha az alap lövöldözést eltalálták volna a fejlesztők. Nos, maga fegyverhasználat és az érzés ugyan nem rossz, de az egészet tönkrevágja az újfajta célzási mechanizmus. A Codemasters biztos megnézte a Call of Dutyt, s arra gondolt: „Ahhá, ebben nem lehet kihajolni a fal mögül, szóval ha a mi játékunkban ki lehet majd, akkor biztos jobb lesz.” – úgyhogy fogták magukat, és egy kettős célzási szisztémát építettek be. Ha ugyanis benyomod a bal ravaszt, akkor minden más játékhoz hasonlóan emberünk belenéz az irányzékba, azonban minden más játékhoz nem hasonlóan ekkor abban a meglepetésben lesz részünk, hogy nem tudunk mozogni, a bal analóg kar ugyanis ilyenkor kihajolgatásra szolgál.


Éppen ezért a fejlesztők úgy oldották meg a problémát, ami más, sokkal profibb játékokban nem is létezik, hogy ha a bal ravaszt csak félig húzzuk be, akkor katonánk ugyanúgy belenéz az irányzékba, csak éppen mozogni lehet a kihajolás helyett. Ezzel a rendszerrel egyetlen probléma akad csupán: egyáltalán nem működik. A harc hevében egyszerűen lehetetlen figyelni arra, hogy finoman húzogasd a ravaszt, így az első másfél-két óra azzal telik, hogy a harctér közepén egy helyben állva hajolgatsz, mintha egy Republic koncerten lennél. Akárki is gondolta ki ezt a rendszert, nem szabad a jövőben játéktervezés közelébe engedni.


Aztán ott van a környezet rombolhatósága, amiről Stuart Black annak idején kizárólag szuperlatívuszokban beszélt. Nos, néhány dolog tényleg ripityára törhető, s át lehet lőni az arra megfelelő falakon, s a berendezés is szépen pattogzik szét, de az egész közelében sincs a Bad Companynek, s akkor még a Red Faction: Armageddon szóba sem került. De ennek ellenére azért élvezetes dolog látni, ahogy a kitartó géppuskatűz nyomán röpködnek és szakadnak a dolgok, a probléma csak annyi, hogy a játékmechanika éppen ez ellen lép fel. A Bodycountba ugyanis beépítettek egy skillshot-rendszert, ami némileg hasonlít a Bulletstorm hasonló szisztémájához, csak éppen minden fantáziát nélkülöz.


Arról van szó, hogy ha megfelelő módon tesszük el láb alól az ellenségeket, akkor extra szorzókat és pontokat kaphatunk. A baj, hogy ezek a megfelelő módok leredukálódnak körülbelül a fejlövésre, gránátra, meg a hordófelrobbantás által okozott halálra, szóval senki ne várjon Bulletstorm-szintű lehetőségeket. S ez persze mire sarkall? Igen, arra, hogy megfontoltan, lassan, leginkább fejlövésekre játszva nyomd végig a sztorit, s így pont nem tudod megtapasztalni a szabadon engedett őrület által okozott pusztítást, ami talán a Bodycount egyetlen látványos és hangulatos eleme. Mintha két külön ember gondolta volna ki a designt, ami egyébként Stuart Black távozásával egyáltalán nincs kizárva.


Nem unod még? Remélem, mert tennem kell egy kört a mesterséges intelligenciával is. Stuart annak idején összedolgozó ellenfeleket, gondolkodó alakulatokat, bekerítéseket ígért. Én nem vagyok az az ember, aki harmadfokú egyenletek megoldását várja el az M.I-től, elvégre csak azért vannak ott, hogy lövöldözzenek rád, és megpróbáljanak feltartóztatni egy rövid ideig. De a Bodycount katonái csak megjelennek, elindulnak a nekik előre kijelölt irányba, közben nem igazán érdekli őket, hogy ott vagy-e vagy sem, rommá lőtted-e őket, vagy sem. Ha megérkeztek a helyre, ami szerintük jó, akkor pedig néha elkezdenek tűzharcba keveredni veled, de inkább csak megállnak háttal és néznek a semmibe. A csapatmunka pedig kimerül annyiban, hogy az ellenfél medikusa néha feltámasztja az elhullott bajtársát.


Ezek után gondolom nem várjátok, hogy a multiplayer majd megmenti az anyagot. Van kemény két játékmód, a Deathmatch és a Team Deathmatch, amivel a világon összesen játszik egyszerre akár öt-hat ember is, valamint van egy Horda-mód szerű, körökre épülő kooperatív mód, ami ugyanúgy teljesen átlagos – semmit nem tudok elmondani róla, mert egyszerűen nincs mit. Ahogy a grafikáról, meg a hangokról sem, mert mindkettő teljesen átlagos.

A Bodycount tehát egy hatalmas kihagyott lehetőség. A Blackhez hasonlóan egy olyan FPS-nek kellett volna lennie, ami megmutatja a piac többi szereplőjének, hogy mire kellene épülnie manapság egy ilyen játéknak. Másnak, nyersnek, egyszerűnek kellett volna lennie, de nem úgy, hogy szinte mindent kihagynak belőle, amit az összes konkurens már évek óta tud. A Bodycount tehát Gordon Ramsay akart lenni, de még a tojásrántottát is teljesen elrontotta.

Kapcsolódó cikk

• Bodycount