The Cave teszt

Ron Gilbert a 2010-ben megjelent DeathSpank óta nem adta értékelhető játékhoz a nevét, de talán ez nem is baj. A pangó időszak egy régi kapcsolat felmelegítését hozta hősünk számunkra, átigazolt a Double Fine Productionshöz, így ismét azzal a Tim Schaferrel dolgozhat együtt, akivel megteremtették a Monkey Island-legendát. Nem csoda, hogy a Cave-et óriási várakozás előzte meg, és örömmel jelenthetem, hogy a játék a legfontosabb szempontokat nézve nem is okozott csalódást: a játékmenet kifejezetten ötletes, és a hangulattal sincsen probléma. Kár, hogy a koncepció egy része alaposan besült.

A történet egy barlangról szól, ami régóta szolgál turisztikai látványosságként, igaz, az utóbbi időben kissé megcsappant az érdeklődés iránta. Nem szokványos barlang ez, mágikus járatai és kamrái történeteket mesélnek el, amik remélhetőleg tanulsággal szolgálnak a jónép számára. Persze a mi hőseink nem egyszerű esetek: a lovag, a parasztlegény, az időutazó, az ikrek, a professzor, a pap és a kalandor is azért járul a barlang kapui elé, hogy megtudjon valamit magáról, az már más kérdés, hogy hiába a lecke és a lelki gyakorlat, ahova ők mennek, ott kő kövön nem marad, ráadásul tuti, hogy meghal valaki…

Ha szereted a Gilbert-játékok körítését - hogy messzebbre ne menjünk, vegyük példának a DeathSpanket -, a Cave-et is imádni fogod, az anyag egyik legnagyobb erőssége ugyanis éppen a szürreális háttértörténetben és a sajátos humorában rejlik. Én speciel nagyon szeretem, a Cave hangulata is azonnal elkapott. A megvalósítás Tim Burton műveire hajaz, a játék még a legvidámabb helyzetet is képes maximálisan depressziósan és morbid módon lefesteni, és ha az egyébként nem túl mélyenszántó történet úgy alakulna, hogy jóra fordul, akkor is garantáltan bedobnak a készítők valamit, ami a feje tetejére állít mindent. A játék folyamatosan kifiguráz, utal és reflektál, a szórakoztatásban pedig kiválóan közreműködik maga a barlang, ami gyakorlatilag egyedül beszéli és poénkodja végig a játékot narrátorként.

A Cave oldalnézetes játékmenete a platformer stílust vegyíti a kalandjátékokéval, azaz legalább annyira hangsúlyos szerepet kap a különböző tárgyak kombinálása és az egymást követő fejtörők megoldása, mint az ugrándozás. A platformrészek nem frusztrálnak, hiszen alapvetően csak a játék színesítése és a minimális nehezítése a céljuk, meg aztán a legtöbbjükön több alkalommal is át kell szaladnunk, ahogy a pálya mentén összegyűjtött kacatokat próbáljuk meg hasznosítani a kalandjátékokhoz hasonlóan. Mindehhez hozzátartozik, hogy a játékban nem lehet meghalni: ha lezuhansz vagy megöl valami, öt méterrel arrébb feltámadsz, és nem kell a betöltés gombot keresned. A fejlesztők rendkívül jól érzékkel emelték át a két stílus alapvető jegyeit, és bár nincs kétségem afelől, hogy a könnyed fogyaszthatóság játszotta a főszerepet a tervezéskor, az biztos, hogy a koktél valóban jó csúszik, és az alapanyagok sem zavarják egymás köreit.

A játékba azonban a karakterek visznek igazi színt. A hét játszható hős mindegyike önálló történettel rendelkezik, mindegyiküknek más-más képessége van. A lovag paladinos buborékot képes maga köré varázsolni, a parasztlegény nem fullad meg a vízben, a kalandor kampóval ugorhatja át a nagyobb szakadékokat, a pap tárgyakat mozgat az elméjével, a professzor a számítógépeket bütyköli, az időutazó teleportál, az ikrek pedig képesek kilépni a testükből. Ami viszont még fontosabb: hiába a hét karakter, a végigjátszás előtt csak hármat vihetünk magunkkal, ami több tekintetben is csavar egyet a koncepción.

Egyfelől a fejtörők maximálisan kihasználják a három karakterben rejlő lehetőségeket. A játékosnak folyamatosan váltogatni kell a különböző szereplők között, hiszen sokszor a rejtvények megoldását a pályán szétszórva találjuk csak meg, és gyakran van szükség kooperációra, például három indítókar egy idejű megrántására is. A Cave megköveteli, hogy felvedd a gondolatmenetét, és egy szereplő helyett mindig hárommal játsszál, így sok szituáció megfejtéséhez nem is elég a kalandjátékoknál általában tapasztalt megközelítés; a különböző használható tárgyak feltérképezése mellett kötelező megvizsgálni azt is, hogy hol és milyen módon lehet kihasználni a karakterek közötti interaktivitást. A példa kedvéért álljon egy komplexebb felállás mindjárt a játék elejéről: képzeld el, hogy a továbbjutást egy tüskés árok, mögötte pedig egy hatalmas szörny akadályozza. Az árkot átugorhatod, nem probléma, de a szörny meg fog enni, így őt mindenképpen el kell távolítani az útból.

Hogyan? Szükséged lesz egy virslire a pincében található hot-dog automatából (közvetlenül a Grog Machine mellől…), aminek a beindításához viszont akkumulátor kell. Ezt néhány platformmal feljebb találod, egy emelőgéphez használják, de víz csöpög rá – így nem egészséges hozzányúlni. Nosza, keresd meg a kutat a környéken, emeld ki belőle a vödröt, majd tedd rá a masinára, hogy begyűjtse a folyadékot. Az akkuval szerezz egy virslit, dobd rá a tüskékre, az akkut pedig tedd vissza az emelőbe. Most jön a kooperáció: csald oda a szörnyet, majd míg az falatozik, gyorsan válts szereplőt, és emeld fel az emelőgéppel. Szabad az út! A Cave alapötlet remek, működik is, talán egyedül az irányítás terén bosszulja meg magát: az éppen nem használt karakterek csak nagyobb távolság esetén jönnek maguktól utánunk, egyébként sajnos nekünk kell egyesével utolérnünk magunkat, ami alapvetően rendkívül felesleges és zavaró időtöltés. (Nyilván ez a probléma kooperatív módnál kiküszöbölhető.)

A nem hétköznapi karakterhasználatnak azonban van még egy, talán még izgalmasabb hozadéka: a Cave végigjátszásról végigjátszásra változik attól függően, hogy melyik szereplőket választjuk a játék elején. Fix pontok vannak természetesen, ezek alkotják a végigjátszás vázát, viszont három pálya egy-egy adott karakterhez lesz igazítva, ami nem csak tematikájában igazodik hozzá (a lovag klasszikus sárkányölős sztoriba bonyolódik, a professzor pedig egy nukleáris rakétát indíthat útjára például), de a játékmenet is az ő különleges képességei szerint alakul. Ha gyorsan utánaszámolunk, a játék így legalább három végigjátszást tartogat magában, ha meg akarjuk ismerni mind a hét főszereplőt.

És akarjuk? Nos, pontosan ezért írtam azt, hogy a Cave koncepciója besült. A játék ugyanis többszöri végigjátszásra már közel sem olyan nagy élmény; én háromszor átszaladtam rajta, hogy megnézzek magamnak mindent, és a lelkesedésem rohamosan csökkent. Eleve, a játék fejtörői nem túl megerőltetőek, tapasztaltabb játékosoknak nem okozhatnak gondot, ráadásul folyton ismétlődnek, így legtöbbször adja magát a megoldás. Ráadásul a sokadik végigjátszáskor újra és újra át kell rágnunk magunkat a már említett vázpontokon, ahova legalább annyi változatosságot lehetett volna csempészni, hogy a karakterek speciális képességeit itt is lehessen használni. De nem: a karakterek többnyire csak a saját pályáikon tudnak érvényesülni, ami különösen kiábrándító. Mindehhez meg kell, jegyezzem, hogy a Cave nagyon rövid játék, egy délután alatt kényelmesen be lehet fejezni, így különösen sajnálom, hogy éppen a szavatosság kitolását célzó ötletek kivitelezése nem sikerült tökéletesen.

Mindettől függetlenül ajánlom a beszerzését, igaz, mindenképpen várnék vele, míg leakciózzák valamelyik online platformon, mert 15 dollár sok érte. Alapvetően viszont rendkívül szórakoztató játékot tett le Ron Gilbert az asztalra, ami ha nem is hoz forradalmat, és a klasszikusaira sem emlékeztet annyira, mégis kiváló időtöltést biztosít, és a kikapcsolódáshoz is minden adott: remek játékmenet, kiváló hangulat, és egy beszélő barlang. „Igen, egy beszélő barlang.”