Outlast teszt

Az agyevő szörnyek, a földönkívüli kreatúrák, és az unottan csoszogó zombik hiába is próbálnák próbára tenni az idegeinket, nem fog menni. Az igazi romlottság az emberekben rejtőzik, a homo sapiens egy halálra ítélt faj, zsarnokságunk és beteges hajlamunk minden élőlénynél ösztönösebb. Gerinctelen, élősködő állatok vagyunk, úgy, hogy talán nem vesszük észre. S mikor saját embertársunkat úgy látjuk, hogy saját fekáliájában fetrengve kaparja a falat, jobb esetben feltesszük maguknak a kérdést: mégis, hogy a fenébe jutottunk idáig? Rosszabb esetben elsétálunk mellette. A szélsőségesen őrült viselkedés talán a legmarkánsabb félelemforrás, s ebből bőven kijut nekünk az Outlastben, hiszen a biztonságos miliőnknek annyi. Olyan sérültekkel kerülünk szembe, akik a könyörület legcsekélyebb szikrája nélkül élve felfalnának, bestiális kegyetlenséggel vernének agyon. Betegek – mondhatnánk, de ha csapdába esnénk egy zárt intézetben, ahol nem éppen kitörő örömmel fogadnak minket, biztosan nem babusgatnánk és ápolnánk a szegény elesetteket. A játék vegytiszta horrorélményt kínál, se többet, se kevesebbet. Precíz műgonddal adagolt feszültség, hatásos ijesztgetés és groteszk képi hatások jellemzik. Régóta vártunk már rá, s sokáig emlékezni fogunk rá.


A patinás kiadók korszakalkotónak beígért játékait és japán sorozatok (Resident Evilt 6, Silent Hill: Downpour) modern darabjait úgy kényszeríti térdre az Outlast, hogy különösen nem is erőlteti meg magát. Furcsa ezt mondani, de olyan ötleteket sem tartalmaz, amit ne láttunk volna korábban. Csak a meglévő hozzávalókat kellett összegyúrni - nem kell ide kísérletezgetés, nem kell itt azt hangoztatni, hogy az én játékom mindenen túltesz, egyszerűen csak a játékosokat kell a bevált recepttel elhalmozni. Ha egyszer paprikás krumplit szeretnénk enni, nem kell bele tárkonyos bizbasz, meg cheddar sajt. Ha nekem erre az ételre fáj a fogam, akkor a megszokott ízeket szeretem, s abba adjon bele apait-anyait, aki készíti. Minden egyes kanál ugyanolyan ízletes legyen! A Red Barrels bár egy frissen alakult stúdió, mégis olyan veteránok alkotják, akik korábban a Splinter Celleken, a Prince of Persián, vagy éppen az Uncharteden dolgoztak. Szóval nem egy zöldfülű indie társaság, akik különféle kiállításokon pattanásos arccal és hipszter szemüveggel az orrukon nagyképűen azt nyilatkozzák, hogy ők majd megmutatják a műfaj jövőjét. A montreali csapat csak egy tökéletesre csiszolt túlélőhorrort szeretett volna leprogramozni, kötött narratívával, s egészen a végéig tetten érhető nyomasztó hangulattal.  Kisujjból kirázták.


A kezdésnél nincsenek felesleges sallangok: mélabúsan autózunk Colorado távoli hegyei közé a Mount Massive elmegyógyintézethez. Főhősünk Miles Upshur, foglalkozását tekintve újságíró, aki egy belső forrástól fülest kap, hogy az intézmény falai között különös dolgok történnek. Az épület sokáig elhagyatott volt, ám nemrég újranyílt kutatási céllal, a nemzetközi megavállalat, a Murkoff Corporation jóvoltából. Mikor a kapuhoz érünk még minden csendes, nincs térerő, ezért a tettek mezejére lépünk. Egy ponton a kerítés fel van szakítva, mi pedig némi kitérővel a falak között találjuk magunkat. Egy rossz döntés az életünket változtatja meg.


Az eseményeket belső nézetből követhetjük, ha lepillantunk a földre, láthatjuk a testünket, a sarkokba megkapaszkodunk, ahogy kitekintünk mögülük, a mozgás élethű. Egy riporter legnagyobb fegyvere a kamerája, amit az egér jobb gombjával hívhatunk elő, s van éjjellátó és zoom-funkciója is. Mindkettőt sűrűn bevetjük majd a játék során. A hangulat baljóslatú, minden kihalt, ám odabent nagy a felfordulás. A berendezéseket felfogatták, nagy a sötétség, mi pedig vérnyomokat követünk a padlón. Bevallom férfiasan, nem ma kezdtem a szakmát, de az első ijesztésnél akkorát ugrottam a székben, hogy az nem kerülte el oldalbordám figyelmét sem. A maximális beleélés véget célszerű egyedül, éjszaka nekivágni az Outlastnek, egy fülessel a buksin, garantált a szívritmuszavar.


Hamar rádöbbenünk, hogy mindenütt jó, de a legjobb máshol. Lemészárolt, fellógatott, lefejezett, kibelezett, vagy épp karóba húzott holtestek hevernek mindenfelé, a biztonsági szolgálat csődöt mondott, a betegek szabadon kóricálnak a folyosókon. Alapvetően kétféle páciens létezik: az egyik békés - nem bánt, ha elhaladsz mellette, vagy legalábbis nem elsőre, a második már bármikor agyonver egy doronggal, amint lehetősége adódik rá, s ennek hangot is ad: kéjes örömmel újságolja nekünk, hogy mi tenne velünk. Lassan ölne meg, kizsigerelne, majd a tetemedet használná aberrált vágyainak csillapítására. Bizony, az Outlast nem cicózik, ha obszcén ingerekről van szó: a kifordult belek csillognak, ha vértócsába lépünk sokáig láthatjuk nyomainkat a padlón, nem ritka egy-egy pénisz ábrázolása sem, de tanúi lehetünk egy nekrofil aktusnak is.


Mégsem a trancsírozós jelenetek miatt borzaszt el a játék, hanem annak, hogy tudjuk, milyen védtelenek is vagyunk egy csapat őrülttel bezárva. A velük való találkozást pedig egytől-egyig hidegrázós pillanatokkal kecsegtet. A történet saját naplónk bogarászásával, illetve a megtalált dokumentumokat olvasgatva kerekedik ki előttünk. Van itt titok bőven: főleg, hogy az itt folytatott kísérletek cseppet sem békés szándékúak, s nemigen szolgálják a betegek érdekeit, másrészt ennél sokkal nagyívűbb dolog lappang a háttérben. Van egy ütődött főmufti, aki egyfajta kultuszt teremtett az intézményen belül, ő a helyi kiskirály – náci orvos és pap is egyben -, akit még véletlenül sem lehet elkapni, hiszen kezdetben jól kupán vág, mielőtt egyáltalán felfognánk, hogy ott van. Bár egy nálánál is erősebb, természetfeletti hatalom is ott rejtőzik a folyosókon, lehet, hogy mégiscsak van valami a debil zsoltárokban?


A legnagyobb feszültséget a hirtelen ijesztgetéseken felül az jelenti, hogy soha nem tudhatjuk előre, hogy a bentlakók hogyan reagálnak a társaságunkra. Néhányan csak magukban motyognak összefüggéstelenül, mások a fejüket verik a falba, netán csak spontán őrjöngnek vagy meredten nézik az adás nélküli TV-t. A kísérletek nyomai azonban mindegyiküket elcsúfítja: múmiává aszott torzszülöttek, testükön ezernyi sebhely éktelenkedik, bőrüket mintha cipzárral foltozták volna össze, legtöbbjük mocskos alsónadrágban, vagy anélkül rohangál. Vannak persze higgadtabb lelkek is, akik egyfajta szerzetesfélék és sűrűn találkozunk nagydarab mészárosokkal is, akik egy kézzel kapják el a nyakunkat és hajítanak át a karzaton. Az Outlast igazi ízét a váratlan helyzetek adják, miközben a rideg hangulattal sem áll hadilábon. A zárt térből szinte mindent kihoztak amit lehetett: valaha szebb napokat látott kórtermek, sikolyokkal teli folyosók, felforgatott irodák, baljós pincék, börtönhöz hasonlító gumiszobák, és nagyobb kórtermek várnak ránk. A legtöbb ajtót zárva találjuk, sokszor kell falhoz simulva leküzdeni a beomlott padlójú pontokat, netán a szellőzőkben utat keresni.


Ha minden kötél szakad, akkor viszont menekülnünk kell. Le kell ráznunk az elmebetegeket, lehetőleg úgy, hogy egy asztal, vagy ágy alá, netán egy szekrényben kell elrejtőznünk, bár ez sem jelenti a garantált megmenekülést. Mivel fegyverünk nincs, így csak a lopakodás segít, és a sarkok mögül való kitekintés. Ez a kiszolgáltatott helyzet nagyban segíti a beleélést, főhősünk idegei nem a legjobbak: már a legapróbb vérfolttól is úgy zihál rémületében, mintha most futotta volna le a maratont. Az őrültek gyorsak, nehéz őket lerázni, jó pont viszont, hogy a futás és a kihajolás egyidejű lenyomásával hátrapillanthatunk az üldözőnk felé, így rögtön tudjuk, hogy mikor érdemes elbújnunk. Az Outlast nagy részében vaksötétben botorkálunk, a tájékozódást videokameránk éjjellátó funkciója segíti. Az akkumulátor viszont gyorsan lemerül, ezért nem használhatjuk pazarlóan, s folyton elemek után kell kutatnunk, amikből szerencsére akad elég. Nem egyszer megállt bennünk az ütő, amikor a korom sötétben kellett akksit cserélnünk, s mikor újra volt kép a kamerán, hirtelen egy izzó szempár meredt ránk fenyegetően. Mondanunk sem kell, rögtön összecsokiztuk magunkat.


Lassan haladunk előre, a kameránk telített, zöldes képet közvetít, lépteink visszhangoznak, minden zajtól meghűl az ereinkben a vér, idegességünknek a végletekig fokozódik, érezzük, hogy nem vagyunk egyedül. Vagy lehet, hogy csak képzelődünk? A játék szinte teljesen kötött és lineáris, s főként scriptelt jelenetekből áll, s így második nekifutásra már nem nyújtja ugyanazt az élményt, főleg úgy, hogy még nehézségi szintet sem választhatunk. A szabadság sem az igazi, adva van egy elsőre tágas szárny, de az igazság az, hogy csak egyetlen kiút létezik, de akadályból, zárt ajtóból már annál több van. A mechanika pofonegyszerű: szimplán végig kell mennünk rajta, harc az nincs, lopakodni és menekülni viszont annál többet kell, de ebben még több feszültséget rejtőzik. Nem ártott volna az, ha hősünk néha okosabban védekezik, de spongyát rá – vannak nyámnyila alakok. A fejtörők meg sem közelítik az Amnesia: The Dark Descent összetettségét. Néha belépőkártyát kell keresnünk, máskor egy-két kart húzunk meg a továbbjutáshoz, de ennyi, gondolkodnunk nemigen kell.


A látvánnyal elégedettek lehetünk, az Unreal Engine 3 még egy őrültekházához is kiváló motor, bár a mutáns torzszülöttek némelyike nem elég makulátlan megvalósítást kapott, de a fény-árnyékhatások, a vérbe fagyott torzók és a remek pályatervezés elviszi a hátán az egészet, s a tetejébe még gyors és stabil framerate-et is produkált. Az igazi terror viszont a füleinket éri: hanghatások kitűnőek, a váratlan jeleneteknél asszisztáló húsbavágó zenéktől még jobban megemelkedik a pulzus, de a viszonylag nyugodtan percekben duruzsoló darabok sem engedik lankadni a figyelmet. A mutáns elmebetegek hörgései és ordításai sokáig visszhangoznak majd a fülünkben, kiszámíthatatlanságba taszítva minket, a szinkron szintén a pozitívumok sorát erősíti, legyen szó látszólag összefüggéstelen motyogásról, vagy szidalmakról – a vereséget szenvedett emberi elme változatos kórképének lehetünk tanúi.


Felvéshetjük a Red Barrels nevét a jegyzettömbünkbe, elvégre a nyakunkat tennénk rá, hogy hallunk még a srácok felől. Az Outlast egy megbízható, stabil pilléreken álló túlélőhorror, egyetlen hibája, hogy szűk négy óra játékidővel bír, ám az alatt egy tömény, végletekig polírozott borzongás vár ránk. Néha ugyan kiszámítható, sőt a játék kétharmadánál olyan fordulat következik, amellyel nem biztos, hogy mindenki megbarátkozik, s kicsit csorbul a hihetősége is. A kézikamerás filmek kedvelői imádni fogják a hasonló narratívával megáldott produktumot, ami pont a legnagyobb hibája is, mindent beáldoz a mesének. Az új Amnesiának alaposan fel kell kötnie az alsóneműt, ha az Outlast mellett labdába szeretne rúgni. Reméljük, ők nagyobb sikerrel járnak, mint mi, akiknek sűrűn kellett pelust cserélni – tényleg kegyetlenebb, mint az átlag, ezt nem árt figyelembe venni. Egyelőre az idei év legparásabb horrorjátékával van dolgunk, amelyet kenyérre kenhetünk, s merész és újszerű ízeket kapunk – jövőre PlayStation 4-en is! Szinte robbanni fog, ha már beleuntál a sok unalmas, fejlődésre képtelen folytatásba, viszont az Outast második részére már most igent mondanánk.