Castlevania: Lords of Shadow 2 teszt

Lehetőségünk nyílt két héttel a megjelenés előtt belevetni magunkat a Castlevania: Lords of Shadow 2 végleges PC-s verziójába, s teljesen el voltunk ragadtatva tőle – legalábbis az első pár órában biztosan. A spanyol MercurySteam kellő hozzáértéssel egy komoly művészeti értéket képviselő alkotást tett le az asztalra, amit bátran kiállíthatnának múzeumban is, hiszen mind a történet, mint a design olyan igényes és szemet gyönyörködtető, hogy szinte elaléltunk a társaságában. S ehhez még Hideo Kojima sem kellett. Szinte hihetetlen, hogy mit sikerült alig több, mint öt gigabájtba belesűríteniük, mintha megelevenedtek volna a komor várak belsejében csüngő, pókhálós-porlepte olajfestmények. Gabriel Belmont tragédiáját szinte átéljük, a megannyi áruláson, családi drámán és kegyetlenségen átesett hős szinte már belebetegedett a halhatatlanságba, ám a gonosz újbóli eljövetele lehetőséget ad számára, hogy végleg megtörje az átkot.


A főmenüben felcsengő zongoraszólam máris a vérünkbe ivódik, Gabriel egy könyvet lapoz némán, ebből érhetjük el a lehetőségeinket. Kicsit csodálkoztunk, amikor a produktum már az elején az arcodba tolja, hogy az irányítást kontrollerre optimalizálták. Gyanakodtunk, amikor a menüben nem használhattuk az egeret és fapados módszerrel, kizárólag a billentyűzettel navigálhatunk. Nem árt megszokni, hogy a készítők hanyagul kezelték a PC-s verziót, a képernyőn felbukkanó utasítások rendre az Xbox 360 kontrollerjének megfelelő gombjaira utalnak, kell egy kis idő, mire elsajátítjuk, hogy az X- vagy a B-gomb melyik billentyűnek felel meg a klaviatúrán. Az első pár órában roppant idegesítő lehet, később persze memorizáljuk az odaillő gombokat, de addig előfordul, hogy azért harapunk fűbe, mert valamit nem találunk – pedig nem tették messzire a WASD környékétől. Ez nem mentség a konzolos HUD-ra, ami érthetetlen módon maradt benne a játékban.


Új játék indítása után a kaland több száz évvel korábban veszi kezdetét, a középkorban Isten szolgái ostrom alá veszik Gabriel várát, hősünk itt már kegyetlen vérszívó hírében áll. Az Arany Paladin egy óriási mechanikus gólemmel és több száz katonával támadja a várat, eközben Draculaként is ismert karakterünk hetykén kortyolja serlegéből a testnedvet. Az irányítás és a harc fortélyait szépen, komótosan tanítja meg a program, ha valamit elbaltáznánk, semmi gond, annyiszor próbálkozunk, ahányszor csak szeretnénk. A QTE-szegmenseket sem nélkülöző harcokban kitörünk a várfalra, felkapaszkodunk a gólemre, likvidáljuk, majd a romokon és a haldokló katonánkon átverve magukat, a szárnyas paladin életének végére is pontot teszünk. A kántált szent tanok nem állják meg a helyüket, a világ gonosz, az egyház hiába plántálja az igét a hívekbe, a beszűkült látásmódjukat kihasználva roppant könnyű megtörni az elnyomottak hitét. A pályák között a zseniális Patrick Steward meséli el a Belmont család kálváriáját, majd néhány évszázaddal később, a jelenben folytatódik a történet.


A Gabriel itt már egy szürke, aszott bőrű vámpírnak tűnik, pont olyannak, mint Lestat az Interjú a vámpírral ominózus jelenetében. Vörös köpenyébe burkolva sétára indul a vár környékén, ahol már modern nagyváros épült: az utcákat autók róják, hajléktalanok kéregetnek, egyvalami azonban nem változik: a gótikus feeling, amely a maga sötét és holdfényes mivoltával, karcsú tornyaival továbbra is finom szorongást vált ki a játékosból. Gabriel legyengülten, egy eldugott sikátorban szembesül a Sátán egyik torz ivadékával. Hősünk könnyű préda lenne, ha nem sietne segítségére Zobek, aki hosszasan vázolja a világ aktuális fenyegetését. Alkut ajánl Belmontnak: visszaadja erejét, de cserébe le kell számolnia a visszatérésen munkálkodó Sátánnal és csatlósaival. Ha hősünk sikerrel jár, megtörheti az őt sújtó átkot: véget vethet halhatatlanságának és nyugalmat találhat.


A Castlevania: Lords of Shadow 2 legfontosabb újítása, hogy a készítők lecserélték az idejétmúlt fix kameranézetet egy szabadon mozgatható kamerára, amely mindig a hátunk mögött helyezkedik el. A hatalmas terek és a keszekusza platformrészek miatt ez a lehetőség úgy kellett nekünk, mint egy falat kenyér. Szintén a szabadságérzetünket erősíti, hogy a drámai jeleneteket nem muszáj QTE-vel abszolválnunk, a menüben nyugodt szívvel kikapcsolhatjuk a felesleges gombnyomkodást. A játékra egyébként nyitott világú címként hivatkoznak a fejlesztők, ami csak részben igaz. Tekintve, hogy a neo-gótikus stílusjegyeket magán viselő várost nem járhatjuk be Batman: Arkham City-módjára, hanem a történet felétől egy térképen ide-oda kattintva vándorolhatunk a metropoliszban. A már felfedezett helyszínekre visszatérhetünk új képességekkel felvértezve, s így a korábban megközelíthetetlen pályaszakaszokat is felderíthetjük, mellékküldetéseket vállalhatunk. Felkutathatjuk az életerőnket vagy a mágiánkat megnövelő gemeket - ötöt kell belőlük összegyűjtenünk a maradandó fejlődéshez. A játékidő negyven százalékát viszont a kastélyunkban töltjük, fény deríthetünk a családunk titkaira. Ettől eltekintve a történet lineárisan halad, töltések sorozata után egymást követő, tágas pályákat járhatunk be.


Amellett, hogy a pályák részletgazdagsága bámulatos, Dracula két idősíkban is képes mozogni. Kezdetben egy titokzatos gyermeket követve (véletlenül sem áruljuk el, hogy ki ő) portálokba léphetünk be, amely a dicső múltat megidéző helyszínekre vezet. A középkor szakaszokban régi ismerősökkel találkozunk, s ahogy haladunk előre a történetben, úgy nyithatunk meg többet és többet. A korábbi részhez hasonlóan az elesett lovagok és ellenségek feljegyzéseihez is hozzájuthatunk, így további részleteket tudhatunk meg a szerteágazó mítoszról. A játék világa nem a legnagyobb, inkább klausztrofóbiánk lesz, nyilvánvaló határok közé szorulunk, mégis megéri teljesen felfedezni. A visszatérő elemek közé tartoznak a platform-részek, Gabriel fürgén kapaszkodik fel a falakra, mesteri műgonddal kialakított tágas csarnokokat mászhat meg, kiszögelések közt ugrál és csillárokon lengedezik. A tökéletes időzítés a siker kulcsa, nem árt jó előre felmérni a távolságot. A sötét barlangokban és kastélybelsőkben olykor apró puzzle-feladványokat is meg kell oldanunk, s nem egyszer harc közben is. Nem árt alaposan áttanulmányozni az előttünk álló pályaszakaszt - szerencsére, mikor belépünk egy új területre, a kamera árulkodóan végigpásztázik rajta, s felhívja a figyelmünket a használható pontokra.

Vérbeli hack ’n slash cím a Castlevania: Lords of Shadow 2, a fejlesztők sohasem tagadták, hogy legendás klasszikusokból merítettek ihletet. Elsődleges fegyverünk a Blood Whip, az ostorral alapból kétféle támadástípust csalhatunk elő vele az egér jobb és bal gombjával. A szerepjátékos elemeknek hála, folyamatosan fejlődünk, egyre több kombót sajátítunk el. Az ellenfél támadásai elől kicsit nyögvenyelősen térhetünk ki, olykor a „szabad” kamera csak összezavar, a blokkolás sok esetben semmit nem ér, a helyezkedés és a folyamatos mozgás már annál inkább. Két hatásos eszközt is bevethetünk a cél érdekében: az egyik a fény hatalmát szimbolizáló Void Sword, amely minden sikeres csapás után gyógyítja hősünket - mondanom sem kell, ha kellően elgyepáltak minket a sátán talpnyalói, csak ezt a kardot használjuk majd. A láncba fűzött támadások után Belmont fókusza növekszik, s így fokozatosan nagyobb kárt okoz ellenfeleiben - persze csak akkor, ha közben nem sérül meg. A később már egy jeges robbanást is előidézhetünk a kard segítségével, de a továbbjutást megakadályozó vízesések megfagyasztásához is jól jöhet.


A Bioquimek céggel (egy zsarnok megavállalat, embereken kísérleteznek, s olyan gázt szabadítanak rájuk, amitől szörnyetegé alakulnak) való összeütközés után szert teszünk a Chaos Claws-ra, mely a sötét oldal eszköze. A terebélyes pajzzsal felvértezett ellenséget csakis a káoszkarmokkal lehet megtörni, egyébiránt hatásos és gonosz fegyver ez, de csak a közelben ólálkodó rémek ellen hatásos. Sűrűn váltunk majd a Void Sword és a Chaos Claws között, az adott helyzetnek megfelelően. A legyőzendő rémségek tárháza széles, lesznek itt zombik és csontvázak, drabális páncélba öltözött géppuskás katonák, mitológiai teremtmények és múltunkból kísértő lények is. A legyengült lényeket kivégezhetjük, elsősorban úgy, hogy kiszívjuk a maradék vérüket.  Főellenségekkel is sűrűn összefutunk, megfektetésükhöz rendre taktikáznunk kell, grandiózus, tökéletesen megkomponált szekvenciák ezek, ahol az időzítésen és az alkalmazott eszközökön múlik a siker. A készítők fantáziája egészen elképesztő, már-már beteges, ám kétségkívül nem kevés elégedettséget érzünk egy-egy dögnehéz szakasz abszolválása után. Gabriel pedig tökös és művelt figura, hányatott „életére” fittyet hányva sem veszti el a reményt.


Találkozunk olyan fejezetekkel is, ahol nem a harc dominál, hanem a lopakodás. Hiába vagyunk vámpírok, nem leszünk sebezhetetlenek, dacára annak, hogy a múltban már mindennel tisztában voltunk. Nyilván vannak újdonságok is: Draculaként például átalakulhatunk patkánnyá, s a derék rágcsálók csoportjával egy bizonyos ideig észrevétlenül haladhatunk előre, elkerülve az árgus és veszedelmes szemeket. Szellőzőkön és rácsokon keresztül nyomulhatunk, ott ahol emberi alakban esélyünk sem lenne. Az utcákon kolbászolva más teremtményeket is megszállhatunk, kicselezve ezzel az ellenséget, netán egy denevérrajt zúdítva rájuk, hogy összezavarjuk őket. Másik hasznos találmányunk a Golgothanok, ami egyfajta dobótőrök, a harcokban is jól jön, ha egy külön gombbal becélozzuk az ellenfél sebezhető pontjait, rést találva a védelmükön, de a távoli kapcsolókat is működésbe hozhatjuk velük. Érezhetően csak a modern igényeknek akart megfelelni a MercurySteam, sajnos a sunnyogós szakaszok nagyon behatároltak, csak egyféleképpen oldhatók meg, távol áll az elvárható minőségtől.


A műfajból adódóan a véget nem érő arénaharcok és hullámokban érkező ellenségek miatt olykor monotonnak tűnik a Castlevania: Lords of Shadow 2, bár a készítők minden erejükkel azon voltak, hogy változatossá tegyék gyermeküket - illendő megjegyeznünk, hogy ezzel csak fejre állították a megszokott normákat. Elcsépeltnek tűnik, de a kevesebb néha több.  A játékidővel nincs gond, kényelmes tempóban, normál nehézségi szinten nagyjából 20-25 órába telik, míg eljutunk a stáblistáig. A grafikának is két oldala van: a művészi stílus ugye adott, ám ha közelebbről megnézzük, akkor elnagyolt textúrákat is találunk, Zobek arca és mimikája például katasztrofális, pedig fontos NPC-ről van szó. Persze simán, 60 fps-sel szakít még egy közepes gépen is, úgyhogy az optimalizáltsággal nincs gond. A modernkor kényes téma, a spanyolok megpróbálták tisztességesen lezárni Gabriel történetét, ám a végeredmény túlságosan is sablonos tragédia, amit ezerszer láttunk és hallottunk már ilyen-olyan vámpírregényekben és filmekben.  Ettől eltekintve a Castlevania: Lords of Shadow 2 erényei mégis túlsúlyban vannak, a műfaj szerelmeseinek bőven ajánlható.