Outlast: The Whistleblower teszt

Hogy kit nevezhetünk őrültnek, az relatív. Őrült lehet az is, aki mindennap hetvenszer mos kezet, de akár az is, aki egy koszos, rozsdás pengével kanyarint mosolyt az arcodra, s később a levágott fejeden éli ki ferde hajlamait. Majd elégedett ábrázattal megcsókolja vértől ragadó orcád, s beledob a darálóba.

- Őrültnek látszik. Maga szerint, őrmester? 

- Jómagam is úgy vélem, sőt, talán betegebb is, mint a többi, jobbnak látom, ha elszundít!

Nem sokkal később egy ablaktalan szobában, lekötözve, monitorokkal és furcsa köpenyes emberekkel körülvéve ébredtem. Az egyikük odahajolt, a fülembe lihegett és ecsetelte az őrület fokozatait, majd lassan végignyalta az arcom. Komótosan elfordult és beteg mosollyal az arcán megszólalt. Indul a napi adag!

A Red Barrel igazi túlélő-horrorral örvendeztette meg a nagyérdeműt, amit a Gamekapocs szerkesztősége is imádott. Nem volt sok újdonsággal megtöltve, de a nyomasztó hangulat, a folyamatos feszültség és a különböző játékelemek nagyszerű kombinációjával sikerült kiemelkednie a tucatjátékok közül. A perspektíva továbbra sem változott, a jól bevált recept teljes egészében megmaradt, de új történetszálat, néhány új helyszínt, egy régi–új karaktert és rengeteg bizarr, valamint félelmetes élményt kapunk az új DLC-ben.

Az alapjátékban egy riportert alakítottunk, de az új epizódban megismerhetjük szenvedéseinek történetét annak, akinek segítségével tudomásunkra jutott az egész intézetet elöntő szörnyűség. Nagyon érdekes látni az intézetet egy belsős szemével, az egész mészárlás előtt, de rendkívül szomorú is egyben. Láthatjuk, hogy a kezdetben „csak” beteg vagy éppen teljesen épeszű bentlakókkal mit művelnek, s mivé válnak a teljesen olyan emberek, mint mi magunk. Szörnyű lesz és rendkívül megrázó. Az első pár perc koránt sem olyan lehengerlő, mint például annak idején a Half Life-ban, de kellemesen eltelik az a kevéske idő, amit „normális” közegben töltünk. Megtudjuk majd, hogyan és miért szivárogtatta ki ezt a szörnyű titkot, és azt is, hogy miként ért véget főhősünk addigi normális kis élete.

Sajnos hiába a nagyszerű horrorhangulat és a nyomás, a játék nem igazán nehéz, illetve félelmetes. Nem fogsz félni, hogy esetleg rossz helyre térsz be, ugyanis eltévedni szinte lehetetlen. Jómagam az alapjátékban jó néhányszor azért véreztem el, mert éppen rossz ajtót próbáltam meg kinyitni, de itt ilyen sosem történt. Túl sok fedezék és búvóhely van, s túl kevés elkerülő út. Ha üldöz valaki, egyszerűen csak átugrom az asztalt vagy az eldőlt szekrényt, és már le is ráztam, majd nem sokkal később már mehetek is tovább. Ezzel együtt jár ugye, hogy a játékidő nem szökik az egekbe, maximum 2,5 óra alatt teljesíthető a kampány, egy általános felfedezőkörúttal egybekötve.

Ahogy említettem, minden maradt a régiben, de kicsit mégis más lett, talán kissé kevésbé szorulunk majd „parkour” tudományunkra, mint inkább a sebességünkre. Igazából az egész játék a futásról és a sötétben való rejtőzködésről szól. Minden sarkon belebotlunk majd valakibe vagy valamibe, de hogy most nekünk esik-e avagy elsétál mellettünk, nos, azt sosem tudhatjuk biztosan. Rengeteg vérfagyasztó és bestiális történésnek leszünk szem, illetve jobb esetben csak fültanúi, de, ha nem vagyunk elég óvatosak, még bele is csöppenhetünk egy-egy csúnyább helyzetbe. Harcedzett játékosként már nem igazán tudok meglepődni semmin, de a Red Barrels most szó szerint odabaszott.

Iszonyatosan durva dolgokat élhetünk meg, és rengeteg szörnyűséggel fogunk találkozni, akár nekrofíliáról vagy éppen nemi szerv eltávolító műtétekről legyen is szó. Mindezt totál közelről, szinte szemtől szemben élhetjük át. Meggyötörheti lelketeket, de az első pár nagyobb puszi után már természetesnek fogjátok venni a hullák jelenlétét, valamint a csonkolások maradványait. Sokszor azt kívántam, bárcsak a sok vér és borzalmas esemény látványa tárulna elém, ne pedig egy őrült elmebeteg várjon kiéhezve és gyilkolásra készen.

Szó szerint az ereimbe fagyott a vér, mikor a főnök keresett minket és a sötétben megpillantottam arcára fagyott kéjes mosolyát, amit csak még jobban kiemelt az ablakon beszűrődő halovány holdfény.  A készítők nagyon eltalálták mi is kell ahhoz, hogy a magamfajta edzett lelkű játékos is adrenalintól túlfűtve és aggódva terelgesse karakterét. A világ legfélelmetesebb szörnyetege maga az ember, kegyetlen és kiszámíthatatlan. Imádkozni fogsz, hogy egy nyomorult zombi vagy egy vérben tocsogó mutáns jöjjön utánad és ne az a gusztustalan ember, aki mellett az utcán talán egyszerűen elsétálnál. A nyomasztó atmoszféra, a kiszolgáltatottság érzése és a reménytelenség lesz, ami végigkísér az egész végigjátszás során.

Igazából a Whistleblower egy egyszerű kiegészítése a történetnek, amivel tényleg kerek egésszé válhatott a sztori. Grafikailag, játékmechanikailag megmaradt az eredeti szintjén, de a történet így válik világossá és teljessé számunkra. A kérdéseinkre választ kaphatunk és egy újabb borzalmas élménnyel gazdagodhatunk. Minden horror- és Outlast-rajongónak nyugodt szívvel ajánlom.