A legutóbbi konzolgeneráció végén – egy évvel ezelőtt – került a boltokba a kaliforniai Naughty Dog megannyi szívet megdobogtató játéka, a The Last of Us. Ha ízekre szednénk és minden egyes komponensét külön megvizsgálnánk, semmilyen forradalmi megoldást nem találnánk benne, azon kívül, hogy az öregecske masina ma már megmosolyogtató erejét maximálisan kihasználta. A fejlesztők nem is akartak újat mutatni, csupán egy megfelelő érzelmi lökettel felvértezett történetet meséltek el a posztapokaliptikus Amerikában, életszerű szereplőket felvonultatva, filmszerű, naturális átvezetőkkel operálva. Mindezek tetejében a mechanikát végletekig csiszolták, szerény eszközökkel kellett a túlélésre koncentrálni, az eldugott összetevőkből kezdetleges fegyvereket barkácsolhattunk magunknak és a lőszert sem szórták két kézzel. Mire a sztori végére értünk, egy elgondolkodtató és megható alkotást ismertünk meg, amely sokáig nyomot hagyott bennünk. A PS3-as éra egyik legjobb, ha nem a legjobb játéka lett a The Last of Us.


Időközben persze generációt váltottunk, egyre-másra jelentek meg a korábbi játékok felújított változatai, amit mind a játékosok, mind a kiadók is szerettek, elvégre minimális befektetéssel lehet újra profitot termelni. Az újoncok duplán jól járnak, hiszen ha netán kihagyták a legutóbbi konzolgenerációt, néhány elismert cím láncfelvarrott változatával pótolhatják a hiányosságokat. A különféle Remastered és Definitive kiadásoknak tehát van létjogosultsága, még akkor is, ha süt róluk, a rókabőr-effektus. A rajongók hiába játszották rongyosra a PS3-as verziót, a teljes vizuális kielégüléssel csak most szembesülhetnek, illetve, ha netán kimaradt volna számukra néhány DLC, akkor most pótolhatják. Bár a The Last of Us az a cím volt, ahol a grafika már korábban is masszív lábakon állt, nyilván az erősebb hardver lehetővé teszi, hogy a motor legtöbbször tartani tudja a 60 képkocka per másodperc sebességet, natív 1080p felbontás és élsimítás mellett. A megduplázott fps-szám pedig teljesen új távlatokat nyitott, a finomabb animációk és a kidolgozottabb textúrák pedig meghálálják magukat az arra érzékenyek szemében - a különbség már az első percekben nyilvánvaló. Ez nem üres mellébeszélés, mi is úgy éreztük, hogy egy teljesen új játékkal nyomulunk, annak ellenére, hogy a pályák és a narratíva ismerős.


Tavaly nyáron játszottam végig a PS3-as eredetit, most pedig úgy általam a teszteléshez, hogy elkezdem a sztorit, és majd eljutok valameddig – úgyis a technikai különbségekre voltam kíváncsi. Aztán nem így lett, Ellie és Joel szívbemarkoló kalandja második nekifutásra sem engedett távol a képernyőtől, mindaddig, míg a stáblista fel nem tűnt. A történet nem változott, nem kaptunk új helyszíneket, vagy mellékküldetéseket – ha a szintén zseniális és jó pár játékost pityergő kislánnyá változtató Left Behind DLC-t nem számítjuk. Még mindig álmélkodtam néhány nyitottabb pályán, belenéztem a lenyugvó nap fényébe Lincolnban, megfoghatatlan, már-már melankolikus élményt kaptam a Capitolium előtti téren, ahol a burjánzó zöld természet utat tört magának a betonrepedések között.


Amikor viszont nincs idő nézelődésre, banditákkal és fertőzöttekkel csaptam össze. Itt tényleg nem fogjuk elsőre kiismerni a mesterséges intelligenciát. A zombik ugyan ész nélkül rohannak felénk, de az emberi ellenfelek már összehangolt támadásokat indítanak, a gyors reflexek mellett folyamatosan mozgásban kell lennünk. Olybá tűnt, hogy a lövöldözős részek meghálálják a gyors képfrissítést, a harcok dinamikusabbakká váltak, már első nekifutásra teljesíteni tudtam olyan szakaszokat, is ahol – emlékeim szerint – legutóbb csak többszöri nekifutásra sikerült. Nincs elmosódás, vagy más olyan tényező sem, amely belezavarna az összképbe, ott voltam az események sűrűjében, rég elfeledett épületkomplexumokban kutattam ellátmányok után, és még mindig féltettem a rám a bízott gyermeket a veszélytől.


Hihetetlenül magával ragadó az egész játék, a fejlesztőknek sikerült eltalálniuk az akció, a dráma és az olykor mulatságos pillanatok megkapó arányát és a végső konklúzió sem marad el. Teszi mindezt fülbemászó zenei aláfestéssel, a menüben felcsendülő húrpengetés két másodperc alatt talál utat a lelkünkbe. A változatos környezetnek és a mesteri atmoszférának köszönhetően egy perc üresjárat sincs, ráadásul a kihívással sem áll hadilábon a The Last of Us: ha ész nélkül törünk előre, a szűkös erőforrásaink hamar kiapadnak, ha nem lopakodunk, és ha nem intézzük el csendben, hátulról az ellenfeleket, azzal szembesülünk, hogy a tárunk kiürül, és egy törött deszkával a kezünkben nézünk farkasszemet a túlerőben lévő ellenfelekkel. Persze hiába a megfontolt taktika, a körültekintő előrehaladás, előfordul, hogy menekülőre kell fognunk, a gombák spóráitól elkorcsosult zombik tömegével rohannak felénk, a Clicker névre keresztelt bestia pedig egyetlen harapással képes leteríteni bennünket, ha kifogytunk a hegyes bökőből. Ha pedig kettő-három ilyen szörnyeteggel ugrik a nyakunknak, akkor garantáltan csúfosan elbukunk. Ez a fajta kiszolgáltatottság, nem kevés izgalmat tartogat a számunkra, voltaképpen ez volt a készítők célja is, a játék pedig ennek tökéletesen eleget is tesz. A The Last of Us esetenként egy megindító történet a szülői gondoskodásról, máskor átmegy akciófilmbe, olykor pedig egy kiélezett horror, ahol az árnyékokban bujkálunk a földöntúli rémségek elől.


A játék az emberek elállatiasodásáról szól. Fajunkat megannyi veszély fenyegeti és ezzel néhányan nincsenek tisztában, mert nem látnak messzebb az orruknál. A média, az iskola, a politikusok és reklámszakemberek azt sulykolják belénk, hogy mi vagyunk a tápláléklánc csúcsán, aknázzuk ki a természet erőforrásait, vegyük el, amit megérdemlünk, hiszen erre való az ember, uralma alá vonja a Földet. De mi van akkor, ha a bolygónk védelmi mechanizmusa betegségekkel kívánja elpusztítani a rajta élősködőket? Logikus következmény ez, nem véletlen, hogy a tudósok ezernyi bajra hívják fel a figyelmünket, de mi csak legyintünk, nem vagyunk hajlandóak a jövőbe tekinteni, hiszen csak a mának élünk. A The Last of Us egy alternatív és abszolút hihető jövőképet tár elénk, az emberiség végét egy korábban csak rovarokra veszélyes gombafaj, a cordyceps mutációja okozta. De lehetne akár az Ebola is, a lényeg a következményeken van, ám még a zord körülmények között sem hal meg a remény, egy esély a túlélésre és a társadalom újjáépítésére. S ha ennek kulcsa a kezükben van – pontosabban mellettünk, egy kislány képében, aki folyton rácsodálkozik a környezetére és úgy káromkodik, mint egy kocsis, de ettől még elbagatellizálhatatlanul emberi, akit félteni kell, hiszen elég egy rossz lépés és minden odavan.


Tartalmi szempontból nem érheti szó a ház elejét. A jó húsz órás, felejthetetlen élményekkel kecsegtető kampányon kívül az első és egyetlen single bővítményt letudva a multiplayerben tolhatjuk ki a szavatosságot, amely kellően kidolgozott és tisztességes ahhoz, hogy néhány plusz óra erejéig még a meghajtóban tartsuk a lemezt. Ez testvérek között is minimum 30 órát jelent, így már nem is baj, hogy csaknem teljes árat kérnek érte. Mondanunk sem kell, a Factions mód is megkapta azokat a fizetős frissítéseket, amelyek az utóbbi egy évben napvilágot láttak. A PS4-es verzióban ezen kívül találunk egy Photo módot, amit egyetlen gombnyomással (az L3-mal) előcsalhatunk, ha a menüben aktiváltuk. Az önjelölt fotósok és megosztók örülni fognak ennek a lehetőségnek, ahol a különféle kameranézetek, filterek és keretek mellett elkészíthetik a nekik tetsző kompozíciót, aztán már bökhetünk is a Share-gombra. Szó se róla, a grafika szinte ordít azután, hogy megmutassuk a barátainknak, milyen gyönyörű játékkal múlatjuk az időnket – mi is elrejtettünk pár ilyen screenshotot a bekezdések között.


Mint ahogy a jó pap holtig tanul, úgy a The Last of Us is azért kiállt, hogy újrajátsszuk, pláne így, alaposan felturbózott külcsín mellett. Vonjuk le a következtetéseket, zsörtölődjünk el azon, hogy homo sapiens fajába tartozunk és ne dobjuk el az üdítős palackokat, mert a természet előbb-utóbb megbosszulja. Egy-két bugba azért belefutottunk a végigjátszás során, egy mászós jelenet után, Joel animációja olykor beragadt és csak az ellenőrzőpont újbóli betöltése segített. Ha már korábban megvolt a cím és már betéve ismerjük, nem biztos, hogy ebben a pillanatban megéri súlyos tízezreket fizetni érte (pláne, hogy nem frissíthetünk kedvezményesen a Remastered kiadásra, ejnye-ejnye), talán majd egy leárazás során. Az újoncoknak pedig nem tanácsolhatunk mást, mint azt, hogy irány a bolt, jó eséllyel számukra idén a The Last of Us: Remastered nyújtja majd a legmaradandóbb élményt, pláne, hogy az exkluzív címeket tekintve nem egy izmos évvége vár a PS4-tulajokra.