Bloodborne teszt

Hidetaka Miyazaki életművébe remekül beleillik a Bloodborne. A Demon’s Souls és az első Dark Souls után a játék ezúttal már PlayStation 4-exkluzívként látta meg a napvilágot. Megvolt rá az esély, hogy az új platformon "hozzáférhetőbb" játékmenetet kapunk, ám a From Software bolond lett volna szimpla akciójátékká degradálni a Bloodborne-t. Ahogy a Souls-játékokban sem volt szájbarágós tutorial, itt is csak néhány egymondatos segítséget kapunk. Noha a mesteri, többféle alternatív útvonalat felvonultató pályadesign továbbra is adott, a játék némileg lineárisabb, mint az elődei, és érezhetően többet kapunk az életerőnket visszaállító fiolákból is. Tény, hogy ezúttal más szabályok dominálnak. Ettől eltekintve, a nehézség továbbra sem kopott ki belőle, dacára annak, hogy a játékmenet sokkal offenzívebb, mint korábban.


Miyazaki csapata tehát kísérletezett, csavart egyet a recepten, ugyanakkor a betonbiztos alapok nem változtak. Ezek az apró változások viszont arra bőven elegendőek, hogy egy új közönséget is bevonjon a Bloodborne. Ne ijedjünk meg, a játék továbbra is büntet, csupán máshogy, mint korábban. Ha fogalmazhatok úgy, a Bloodborne a legmainstreamebb rétegjáték, amivel valaha is találkoztam, és amely nem csupán a régi rajongókat állítja maga mögé, hanem a türelmesebb újoncokat is. Csak türelemmel és kitartással győzheted le a játékot, feltéve, ha felnőtt fejjel gondolkodsz és megvan benned a tanulásra való hajlam. Lassan, lépésről lépésre kiismerheted a világot, alkalmazkodsz hozzá, majd végül iszonyú sikerélményhez juthatsz, amely semmilyen más alkotással sem hasonlítható össze. Ettől olyan egyediek és forradalmiak a From Software szerepjátékai a piacon, megbízható oázisként szolgálva a modern trendekbe belefáradt kalandozóknak.


Ám ez az oázis inkább egy fojtogató ingovány. Yharnam a 19. századra jellemző, gótikus stílusban épült városok egyik legbarátságtalanabb fajtája, intő példa arra, hogy az ipari forradalom mellett az ősi gonoszság még nem tűnt el teljesen a vidékről. Az utcákon egy titokzatos fertőzés szedi az áldozatait, az a néhány szerencsétlen, aki nem menekült el innen, elbarikádozta magát a házában. A végtelen éjszaka ugyanis veszélyes, a macskaköves utcákat őrült torzonborz alakok és groteszk lények róják, kardélre, vagy vasvillára hányva az arra merészkedőket. Csak a vadászok mernek szembeszállni velük, azok a személyek, akik valamelyest megőrizték emberi mivoltukat. Hősünk is ilyen figura, célja az, hogy gátat szabjon a fertőzésnek, megmentse magát és a várost a végső pusztulástól. A feladat nem egyszerű, sokszor lehetetlennek tűnik, ám nem kevés kitartással szembenézhet az egyre agresszívebb sötétséggel.


A hagyományoknak megfelelően a karakterünk elkészítésénél ismét szabad kezet kapunk, kitérve az arc és a test formájára, színére, apró jellegzetességekre. A nehézségi szintet nem állíthatjuk be, csupán a karaktergeneráláskor dönthetjük el, hogy mennyire ellenálló figurát választunk. A Bloodborne-ban nincsenek kasztok, csupán hősünk eredetét választhatjuk ki. A legdurvább jellemzők szerint hősünk egy senki, olyan gyenge, hogy még az apró pofonoktól is a földre rogy. Ezzel ellentétben valódi túlélőt is választhatunk magunknak, akinek ereje és vitalitása kellően magas, de az anyag a ravasz trükköket és a lőfegyvereket kedvelő játékosoknak is kedvez. A kezdő fegyverek kiválasztása után szabad kezet kapunk, mi döntjük el, hogy milyen irányba fejlesztjük a hősünket.


Hősünk a város egyik kórházában ébred, egy vérátömlesztés után. Nem derül ki, hogy miért került oda, a narratíva továbbra sem szájbarágós, nekünk kell összeillesztenünk az apró mozaikdarabokat, miközben egyre több kérdés merül fel. A sztori többször összezavart, sok mindent a fantáziámra bízott, ám összességében egy gótikus hangulatú rémtörténetet kaptam, amely nem adta meg nekem azt a luxust, hogy ne legyen utána hiányérzetem. Persze lehet agyalni, következtetni, figyelni az apró jeleket és igazából pont emiatt éreztem ennyire élvezetesnek a Bloodborne-t. Ha egyszer ráérzünk az ízére, hagyjuk magunkat átszellemülni, a befektetett energia meghálálja magát. Nem kellenek ide átugorhatatlan átvezetők és a ritmust megtörő unalmas dialógusok. Egy-egy beszélgetés az álmunkban ücsörgő kerekesszékes öregúrral, Gilberttel, több kapaszkodót adott, mint egy szájbarágós videó a küldetések között. Minden félreeső terület felkutatása több kérdést vet fel. Mi történt ott korábban? Kik ezek az új ellenfelek? Hogyan illeszkednek a város elátkozott történetébe? A válaszokat csak később kaptam meg, jóleső érzéssel a zsigereimben.


A Souls-játékok után a harcrendszer erőteljes reformokon esett át. A varázslatok csaknem teljesen kikoptak a repertoárunkból és pajzsunk sincs, amivel védekezhetnénk, pluszban a dedikált blokk-gombról is le kell mondanunk. Támadás nélkül semmire sem megyünk, minden ellenfél más és más taktikát követel meg, ameddig ezekre rá nem jövünk, addig sorozatos kudarccal szembesülünk. Ha netán a csatában életerőt veszítenénk, pár másodpercünk van arra, hogy az elvesztett HP-nkat sikeres ellentámadással visszanyerjük. Ha ez nem sikerül, végleg megcsappan a piros csík. Hősünk két fegyvert cipel magával, az egyiket a bal, a másikat a jobb kezében hordva. Az egyik a normál szúró vagy vágó alkalmatosság, rögtön két funkcióval (közeli, vagy távolabbi, kaszáló csapásokhoz), melyek között egy gombnyomásra válthatunk, és erre sokszor a harc közben is szükségünk lesz. Létezik egy könnyű és egy erősebb támadási forma, utóbbihoz értelemszerűen több idő szükséges. A bal kézben fogott „trükkös lőfegyver” nem csupán arra jó, hogy távolról okozzunk kárt az ellenfélben. Azon túl, hogy kiválóan terelhetjük el az adott rémség figyelmét, harc közben egy jól időzített lövéssel elkábíthatjuk a delikvenst, majd egy gyors és brutális csapással alaposan megsebezhetjük, nem ritkán kivégezhetjük a térdre rogyott szerencsétlent. Ez utóbbi módszer az esetek kilencven százalékában remekül működik a mezei ellenfelekkel szemben, ám ha elkapkodjuk, vagy kifogyunk a szuflából, baj lesz.


A támadástípusok és a fegyverek közti váltás ritmusára nekünk kell rájönnünk, folyamatosan pozíciót változtatva. Így vagy úgy, hosszú tanulás után már ütőképes taktikával felvértezve nézhetünk szembe a borzalmakkal, persze minden ellenfél ellen más és más recept hatásos. A kitérésre hagyatkozni fontos, akkor célszerű odaszúrnunk, amikor az ellenfelek támadáskombinációja lefut, vagy megtörik. Sajnos a rémségek többnyire csapatban grasszálnak, a harcban pedig kettőnél több bestia ellen nem sokra megyünk, így a cél az, hogy elcsalogassuk a többiektől az áldozatunkat egy-egy eldobott kaviccsal. Persze, egy két-három fős társaságot is meglephetünk, kaszaként lendítve a Saw Clevert, vagy egy jól irányzott Molotov-koktél eldobásával. A harcrendszer kellően összetett és remekül átgondolt megoldásokkal operál, amelyben mindig tanulunk valamit, azon kapjuk magunkat, hogy ösztönösen cselekszünk, és szorgalmunk elnyeri a jutalmát. Az már hab a tortán, hogy iszonyatosan látványos és kielégítő az egész, fröcsög a vér, kabátunk egy idő után csatakos lesz a sok kiontott kecsuptól.


A Bloodborne-nal játszva végig rettegtem. Féltem attól, hogy mi vár rám a következő sarkon, hiszen az anyag továbbra is nehéz, nem áltat semmivel. Vannak olyan behemót ogrék, akik egy-két csapással agyonütnek, de a vérfarkasok is pár pillanat alatt felszakítják a torkodat, mielőtt még a kitérés gombra böknél. Meghalni sokszor fogunk, a töltőképernyőt pedig alkalmanként majd’ egy percig bámuljuk, az unalmas malmozás nyilván megtöri a lendületet. (a fejlesztők már dolgoznak a töltési időket csökkentő patchen). Térképet nem kapunk, nekünk kell memorizálnunk az útvonalakat, noha a számtalan rövidítéssel, titkos pontokkal tarkított terep némileg szűkösebb, mint az első Dark Soulsban. Ellenőrzőpontokként itt lámpások szolgálnak, a segítségükkel visszatérhetünk a vadászok álmába, ami a központi hubként is felfogható. Itt fejleszthetjük a fegyvereinket a megszerzett vérszilánkok segítségével, a memóriaoltárnál vértezhetjük fel karakterünket hasznos bónuszokat adó Caryll-rúnákkal, és ugyanitt találjuk azt a babát, akinél az alaptulajdonságainkat turbózhatjuk fel.


A szintlépésnek ezres nagyságrendű vérechó az ára, ezeket dobják az ellenfelek. Attól függően, hogy milyen fegyvert használunk, úgy kell elosztani a pontokat a tulajdonságainkra,  A nehézfegyverek tulajdonosainak az erő, vitalitás és állóképesség hármasán kívül nem érdemes mással foglalkozniuk (ez a kezdők számára is ajánlott), ha viszont a lőfegyverekre, vagy a kecses pengékre szakosodtunk, figyelnünk kell a többi lehetőségre is és ugyanígy kell eljárnunk, ha megidézhető lényeket, mágikus tárgyakat és más misztikus eszközöket részesítünk előnyben. A régi fanoknak talán leegyszerűsítettnek tűnhet a rendszer, de ez nem gond, ha tudjuk, hogy merre szeretnénk fejlődni. Szintén vérechóból vehetjük meg az új felszerelési tárgyakat, egy-egy főellenség legyőzése után új ruhadarabok és fegyverek nyílnak meg, de az egyéb használati cikkekbe (életerőital, muníció, olaj) is itt ruházhatunk be. Ez utóbbi nem létszükséglet, tekintve, hogy nem keveset találunk belőlünk az utunk során, és ha nem pazarolunk sokat, soha nem szenvedünk belőlük hiányt. Kivéve, ha egy gyors és szívós főellenségnek veselkedünk neki újra és újra.


A vérechó tehát fontos valuta, ráadásul, ha halál nélkül haladunk előre a pályákon, tetemes mennyiség gyűlik össze belőle. Persze, nagy valószínűséggel előbb-utóbb olyan ellenfélbe botlunk, akibe beletörik a bicskánk, így az egészet elveszítjük. Újraéledés után az eddig megölt rémségek is respawnolnak, viszont a halálunk helyszínére visszatérve felmarkolhatjuk az elvesztett echót, feltéve, ha addig nem csapnak le újra. Előfordulhat, hogy időközben valamelyik rusnyaság felmarkolta azt, ilyenkor a világító szemű tolvajok megölése után újra a miénk lehet. Nem árt mérlegelni: kockáztathatunk és még több echó reményében tovább mehetünk, vagy az addig megszerzett mennyiséggel betérünk az álmunkba és elköltjük. Ám amikor visszatérünk Yharnamba, megint végig kell verekednünk magunkat az ellenfeleken. Persze a pályákon rövidítéseket is megnyithatunk, így gyorsabban juthatunk el a lámpástól oda, ahová szeretnénk. Például a játék elején szorgalmasan grindeltem, pár ezer echót összegyűjtve folyton visszatértem az álmomba és ott megerősödtem, léptem pár szintet és máris nem volt olyan nehéz a továbbjutás.


Ha minden kötél szakad, akkor jön képbe a kooperatív multi lehetősége. Ha túl kemény főellenségbe boltunk, a megfelelő harangocska megkongatása után behívhatunk egy másik játékost magunk mellé (feltéve, ha van insightunk), akivel közösen nagy eséllyel legyűrhetjük az akadályokat. Persze nincs arra garancia, hogy egy közreműködésre hajlandó figurát fogunk ki. A multi azonban nem merül ki ennyiben. Egyrészt mi is meglátogathatjuk egy idegen játékát a segítségünk jeléül, másrészt továbbra is van PvP a játékban, amihez a Sinister harang szükséges. Ilyenkor minden erővel akadályoznunk kell a kiszemelt szerencsétlent, természetesen busás jutalom fejében. A Bloodborne érezhetően a multira bátorít mindenkit, ha ugyanis túl sok insightot hordunk magunknál, a kihívás megugrik, illetve, ha két-három vadász is betör a mi játékunkba, az roppant kellemetlen tud lenni. Persze az insight harácsolásának is megvan a jó oldala, máshogy látjuk a világot, az ellenségek durvábban támadnak és még több hívatlan vendéggel számolhatunk. A Bloodborne mindig képes meglepetést okozni.


Ha a 30-40 órás játékidő nem lenne elég, ott vannak a sztori közben szerzett kelyhekkel megnyitható Chalice Dungeonök, melyek véletlenszerűen generálódó szintekből állnak, ahol változatos összetételű ellenfeleket és bossokat találunk. A pályák teljesítéséért persze busás jutalom jár. A rendszer alatt dolgozó algoritmus jól működik, a durvább kazamaták brutális kihívást jelentenek, nem ritkán teljesen új taktikát követelve meg a játékostól, remekül kitolva a játék szavatosságát. Természetesen az első végigjátszás után elérhető a New Game+ játékmód, amely még durvább nehézséggel borzolja a kedélyeket, viszont ehhez a zsákmány mennyisége is idomul. A tartalom mennyiségébe nem lehet belekötni, a From Software követendő példát állít a műfajjal kacérkodó fejlesztők elé. Nem hinném, hogy a riválisoknak ezután könnyű lesz megugorni a mércét.


Summaként elmondhatom, hogy a Bloodborne teljes mértékben megfelelt az elvárásainknak. A látványt és a horrorisztikus hangulatot felesleges dicsérni, már az első képek alapján vonzódtam hozzá, és ezzel bizonyára nem vagyok egyedül. A minőségi audiovizualitást, a fontos és szükségszerű újításokat, valamint a tömérdek tartalmat látva nagyon könnyű ítéletet mondani a játék felett. Ezt az élményt mindenen olyan játékosnak át kell élnie, akit csak egy kicsit is érdekel a műfaj. A mechanika apró fogaskerekei egy masszív gépezetet hajtanak meg, melyben minden apró elem tökéletesen idomul egymáshoz. A Bloodborne a mélységek játéka, nem csupán a PlayStation 4 felhozatalának eddigi legjobb produktuma, hanem Miyazaki tehetséges stúdiójának újabb kikerülhetetlen sarokköve. Nehéz egy ilyen alkotás után óvatosan fogalmazni.

Kapcsolódó cikk

• Bloodborne előzetes