Carmageddon: Reincarnation teszt

Az első Carmageddon 1997-ben jelent meg a SCi és az Interplay gondozásában. A játék azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy akkori szemmel nézve elképesztően véres és brutális volt. Természetesen a videojátékok nagy része már húsz évvel ezelőtt sem csak a gyerekeknek készült, azonban a Carmageddon többeknél kiverte a biztosítékot. A cím egy versenyjáték volt, melyben nem volt fontos hagyományosan körbemenni a pályákon, hanem a fair play elveire fittyet hányva össze is zúzhattuk az ellenfeleinket. A legtöbb autós játékról eltérően azonban a helyszíneken gyalogosok is bóklásztak, akiket pontokért cserébe elcsaphattunk. Az ehhez társuló fröcsögő vér, a robbanások és az üvöltő metálzene egy addig ismeretlen, őrült élményt alkottak. A Carmageddon két folytatást is kapott, aztán pedig szépen mindenki elfeledkezett róla. 2011-ben azonban, az első két részt fejlesztő Stainless Games visszavásárolta a sorozat a jogait a Square Enixtől, és egy sikeres Kickstarter-kampány után nekikezdtek a negyedik epizódnak.

Hiába azonban a közösségi finanszírozás és a Steam Early Access, a játék valahogy mégsem lett jó. Az ember azt gondolná, hogy a játékosok és a rajongók segítségével nem lehet elrontani egy címet, a Carmageddon: Reincarnation azonban szomorú példa arra, hogy mégis megtörténhet. Vegyük előre azokat a játékelemeket, melyek jól sikerültek. Főleg a nagyobb kiadók követik el azt a hibát, hogy egy régi sorozat felújításakor teljesen tönkreteszik az eredeti élményt. Példának a 2012 Syndicate-et hoznám fel, mely esetében egy agyatlan FPS lett a taktikai stratégiából.  A Stainless Games emberei szerencsére nem döntöttek így (Carmageddon-FPS, hmm…) és maradtak az eredeti receptnél. Sajnos azonban közben átestek a ló túloldalára: a Reincarnationben semmit sem modernizáltak, így az egész nagyon fapados.

A pályatervezés például borzalmasan ódivatú és egyszerű. A helyszínek úgy néznek ki, mintha a fejlesztők csak véletlenszerűen ledobálták volna a házakat, fákat és kiegészítőket olyan sorrendben, ahogy elkészültek – ilyet ma már csak maximum amatőr modderek csinálnak. Hasonlóan béna a kezelőfelület, mely a ’90-es évek végének játékait idézve kitakarja a fél képernyőt, és ennek tetejébe még teljesen ízléstelen is. Persze az említett dolgoktól eltekintve a játék még lehet jó, de ezek olyan apróságok, melyekből már leszűrhető a fejlesztők hozzáállása.

Az első két Carmageddon ma is rengeteg lanparty elengedhetetlen kelléke, így a rajongók biztos örülnek neki, hogy a játékmenet maradt a régi. A futamokat továbbra is háromféleképpen fejezhetjük be: ha jófiúk vagyunk, akkor van lehetőség körbemenni a checkpointokon a megszokott módon. Ha ezt túl békésnek találjuk, akkor vaddisznó módjára összezúzhatjuk az ellenfeleinket. Végül pedig, ha úgy tetszik, akár több száz gyalogost elütve is teljesíthetjük a pályát. A játék nem csak a célok teljesítésében, de a pályákon is nagy szabadságot nyújt, így rengeteg lehetőségünk van kiélni vérengzős hajlamainkat. A kampány során különféle fegyvereket és extrákat is vásárolhatunk az autónkra, hogy ezzel könnyítsünk feladatainkon. Ezek segítségével a járgányunk jobban bírja majd az ütközéseket, a fegyverekkel pedig hatékonyabban irthatjuk az ellenfeleket.

Bár ez a fajta mókázás egy ideig szórakoztató, sajnos a probléma az, hogy pár óra után unalmassá válik. Ez így sajnos 2015-ben már nem igazán állja meg a helyét, nosztalgia ide vagy oda. Rengeteg cím van már a témában, ami sokkal többet ki tudott hozni ebből a felállásból – elég csak példának említenem a Burnout: Paradise-t vagy a FlatOutot. Már a gyalogosok elütése sem akkora „élmény”, mint ’97-ben, hiszen ezt ma már bármelyik GTA-klónban megtehetjük. A fejlesztők teljes mértékben a játékosok nosztalgiájára építettek, és úgy gondolták, hogy ez majd eladja a Reincarnationt.

Az új Carmageddon az eddig leírtak alapján sem egy kitűnő játék, amit azonban a Stainless Games munkatársai technikai fronton műveltek, az végképp elássa a címet. A képekre, videókra nézve jól kivehető, hogy nem valami szép a játék. Sajnos a fentebb említett borzalmas pályatervezéssel párosítva az összkép csak még elszomorítóbb lesz. Ez a grafika talán 8-10 évvel ezelőtt megállta volna a helyét, de még ebben sem vagyok biztos, ha például eszembe jut a 2005-ös NFS: Most Wanted. Borzalmas bevilágítás, ronda effektek és szörnyű statikusság jellemzi a látványt. Talán a törésmodell és a textúrák azok, amik nagy jóindulattal elmennek, de a többi része a játéknak botrányosan fest.

A fejlesztők ráadásul fokozták a fokozhatatlant: nem túlzok, a Carmageddon: Reincarnation az utóbbi öt év legrosszabbul optimalizált játéka. A tudomány jelenlegi állása szerint nem létezik olyan gép, melyen az új Carmageddon stabil 60 fps-sel futna. A megfelelő sebesség hiánya és a kifagyások miatt a többjátékos mód is játszhatatlanná válik, hiszen kinek van kedve ilyen kiszámíthatatlan körülmények között játszani – kicsit olyan, mintha egy tornádóban próbálnánk golfozni. Nem gondoltam volna, hogy ma még létezhet ilyen, hogy egy fejlesztőcsapat ennyire borzalmas állapotban ad ki egy játékot. Persze, sokat késett a játék, és már szorított az idő, de ezt mégis hogy gondolták? Nagyon sajnálom azokat az embereket, akik hittek a játékban és pénzzel támogatták a fejlesztőket Kickstarteren. A kommenteket olvasgatva egyébként kitűnik, hogy nem csak a játékkal, de a beígért, bizonyos pénzösszeg után járó extrákkal is gondok vannak. Többen nem kapták meg még az ajándék pólót, posztereket és még a beígért DRM-mentes változat sincs sehol.

A Carmageddon negyedik része egy közepesnél gyengébb játék, ami a nosztalgiázni vágyóknak okozhat pár kellemes órát. A régi hangulat és a játékmenet nagyrészt a helyén van, így végül is ilyen szempontból nem sok csalódást okoz. A játék azonban rajongók által összeadott pénzből, közel 600 ezer dollárból készült, így botrányosnak tartom azt, hogy a fejlesztők ekkora késéssel ilyen munkát voltak csak képesek kiadni a kezeik közül. A Carmageddon: Reincarnation szomorú példája annak, hogy milyen árnyoldalai vannak a közösség által finanszírozott projecteknek. Nagyon bízom benne, hogy patchek javítanak majd kicsit a helyzeten, és legalább páran megkapják azt, amire vágytak.