Az Uncharted 2 megjelenése előtt jártunk valamivel, az úriember pedig nem más volt, mint Bruce Straley, a sorozat egyik direktora, aki valószínűleg a játék teaser kampányának részeként dobta be a provokatív gondolatot. A legfurcsábbnak mégis a nyilatkozat fogadtatása tűnt, ugyanis nagyon sokan értettek vele egyet, és lám, végül valóban nekik lett igazuk. Húszéves múlt ide vagy oda, a Tomb Raider-sorozat éppen akkor került mélypontra, mikor az Uncharted betört a piacra, a nagy sakkjátszma pedig ott tart jelen pillanatban, hogy a Naughty Dog diktálja a tempót: erre a legcsodálatosabb példa, hogy a Microsoft bevallottan azért vette meg magának a Rise of the Tomb Raidert egy évre, hogy legyen valamije, ami olyan, mint az Uncharted.

Az állandó összehasonlítgatás talán zavar egyeseket, de ennek a miértje nyilvánvaló, ahogy az is, hogy az Uncharted mit csinált másképp, amivel így el tudta csavarni a játékosok fejét. Mikor a Tomb Raider-széria épp (és egészen 2013-ig, a pazar reboot megjelenéséig) azzal küzdött, hogy frissítsen egyet magán, jött a Naughty Dog, és olyan körítés mellett tálalta a kincskeresősdit, ahogy azt egészen addig csak kalandfilmekben láthattuk. Az Uncharted-trilógia minden egyes darabjából árad a hangulat, teletömték emlékezetes jelenetekkel, és a kirakós minden darabja a helyén van: a játékmenet jó, a színészi játék parádés, a grafika pedig odáig fejlődött a harmadik részre, hogy az ember csak kamillázott, mi mindent ki lehet hozni a PS3-ból.

A PS4-exkluzív Uncharted: The Nathan Drake Collection a széria három fő epizódját vonultatja fel, és megnyugtathatok mindenkit, hogy az előzetes félelmek, miszerint a kollekció csak az elcsúsztatott negyedik rész által hagyott űrt hivatott betölteni, alaptalanok voltak. Egyfelől csomag még a multiplayer mód teljes kihagyásával is tartalmas, hiszen három kiváló történetet kapunk egy játék áráért, ami már önmagában szuper üzlet. Másfelől pedig a felújítást végző Bluepoint Games technikai fronton is remek munkát végzett, a sorozat elengedhetetlen finomhangolásokat kapott. De haladjunk sorjában!

A remaster-etalonnak kikiáltott Halo: The Master Chief Collection után joggal panaszkodhatnánk, hogy miért csak a kampányokat csomagolták újra a fejlesztők, és hagyták ki a többjátékos részt, de igazából feleslegesen tennénk. Ha végiggondoljuk, érthető a döntésük, hiszen a multiplayer újragyúrása rengeteg munkát jelentett volna, ami talán sosem fizetődik ki a számukra. Az egy dolog, hogy az Uncharted többjátékos része elhanyagolható jelentőségű a Halóéhoz képest, lényegesebb szempont, hogy fél évre sincs az Uncharted 4 megjelenése, ami valószínűleg azonnal elszívná a régebbi részekkel játszó keménymagot. Multi helyett inkább bétakulcsot kapunk az új részhez - én a magam részéről ezzel bőven elégedett voltam.

És amúgy is, az Uncharted-játékok egyjátékos részei nagyon jók. A lineáris történetvezetésük ellenére viszonylag hosszúak, ráadásul annyira intenzívek és szórakoztatóak, hogy tutira újrajátszod őket később. Ha az élmény önmagában nem lenne elég, más is motivál majd. A pályákon egy raklapnyi kincset szórtak szét a készítők, és időbe telik, míg mindet megtalálod, ha pedig kihívást keresel, nekieshetsz a játéknak a minden korábbinál izzasztóbb Brutal nehézségi szinten, amihez nem mellesleg az is szükséges, hogy előbb legyen egy végigjátszásod az amúgy is nagyon nehéz Crushing beállítás mellett. A trófeavadászok is örülni fognak, a gyűjtemény ugyanis három játékkal felérő trófeamennyiséggel érkezik, és akad néhány teljesen új, kollekció-exkluzív darab is.

A fejlesztők gondoltak azokra is, akik az átlagnál kevesebb, illetve átlagnál több kihívást keresnek az egyes epizódokban. Az új Explorer mód a legkönnyebb nehézségi szint, ahogy azt a neve is mutatja, bámészkodásra találták ki, ennek megfelelően a harcokon könnyen át lehet lendülni, a főszerepet pedig a felfedezés és a kincskeresés kapja. Az igazán hardcore arcok a Speed Run módban próbálkozhatnak, és valószínűleg ezt a játékfajtát sem kell túl magyarázni: ilyenkor a képernyő sarkában megjelenik egy számláló, ami folyamatosan méri a végigjátszásod idejét, illetve számontartja a rekordodat is. Végül kötelező “szériatartozékként” bekerült a kalapba a Photo mód is, aki szereti a turistát játszani, vagy itt élné ki a művészi hajlamait, mindenképpen örülhet.

A Bluepoint technikai szempontból is sokat bütykölt a sorozaton. A maga idejében mindegyik Uncharted gyönyörű volt (sőt az Uncharted 2, de főleg az Uncharted 3 láttán még most is elégedetten csettinthetünk), a kollekció készítői azonban csavartak egyet a történeten, és arra törekedtek, hogy 2015-ben, az újgenerációs címek mezőnyében is megállják a helyüket, és friss élményként hassanak. Mindegyik játék 1080p-ben fut, a textúrák és a karaktermodellek részletesebbek lettek, a pályákon helyenként komplett elemeket rajzoltak újra, máshol pedig egész egyszerűen dúsabb, sűrűbb lett a környezet. Finomhangolták a fény-árnyék effekteket, és néhány idegesítő problémát is megoldottak, köztük textúra-popupolást. (Igen, ez mostantól egy szó.)

A fejlesztők emellett azt is célul tűzték ki, hogy a részletek ne menjenek a teljesítmény rovására, sőt: míg az előző generációs változatok legfeljebb 30 fps-sel futottak, itt a 60 fps elérése volt a cél. A küldetés sikerrel zárult, a megújult Unchartedek gyakorlatilag rezzenéstelenül futnak, ami azt jelenti, hogy a mérések szerint 50-55 alá sosem esik le a másodpercenkénti képkockaszám, ez pedig a finomhangolt irányítással párosulva elképesztően kellemes végeredményt jelent. Legyinthetünk persze, hogy “egy PS3-as játék PS4-es verziójánál ez alap”, de a Naughty Dog PS3-ra optimalizált motorját korántsem volt olyan triviális feladat PS4-re fordítani - a Bluepointnál annak örülhettek leginkább, hogy a poklok poklát nem nekik, hanem az eredeti fejlesztőcsapatnak kellett megjárni, még a The Last of Us Remastered idején. A srácok egyébként egyetlen lemezre zsúfolták rá a három játékot, ami csakugyan meglepetésként ért.

Persze kötözködni lehet, hiszen még így is maradtak bugok a csomagban (az Uncharted 3-ban kétszer is kiestem a pályáról), de ezek felett hajlandó vagyok szemet hunyni. Ami sokkal inkább zavart, az egy olyan probléma, amin a Bluepoint akkor sem tudott volna segíteni, ha akar: ez maga az Uncharted első része. Bizony, a 2007-ben megjelent Drake’s Fortune feltűnően rosszul öregedett, egész egyszerűen kilóg a sorból. Az egy dolog, hogy technikailag nem sikerült egy szintre varázsolni a többi résszel (ahogy az Uncharted 2 sem ér fel az Uncharted 3-hoz), engem sokkal inkább zavart, hogy mint játék, elmarad a későbbi epizódoktól. A folytatások nyilvánvalóan okosabb, dinamikusabb produktumok lettek, épp ezért tartjuk nagyra őket, de így, egy csomagban tálalva az első felvonás csorbít az élményen - márpedig újoncként jó eséllyel ezzel találkozol elsőként.

Ez azonban ne tántorítson el a vásárlástól! Ha még nem játszottál az Uncharted-sorozattal, mindenképpen vedd meg ezt a gyűjteményt, garantálom, hogy óriási élményben lesz részed, és amúgy is illik méltó módon felkészülni a jövő márciusban érkező negyedik részre. A The Nathan Drake Collection emellett azon ritka példánya az újracsomagolt játékoknak, ami a veteránoknak is ajánlható: ha szeretnéd feljavított képminőség mellett, egyben végigizgulni a sorozatot, neked is kötelező vétel a pakk.

Annak idején imádtuk a második és a harmadik részt: az Uncharted 2 tesztjét itt, az Uncharted 3-ét pedig itt olvashatod el.