Crypt of the NecroDancer teszt

  • Írta: fojesz
  • 2016. március 20.
Most, hogy jóformán két naponta szembejön egy roguelike, az egyszeri gamer akaratlanul is elkezd kutatni a különlegesebb darabok után. Aki pedig keres az talál, és aki korán kel, aranyat lel. A többit tudjátok.

Ahogy az nemsokára kiderül, a Crypt of the NecroDancer is a zsáner spécibb darabjai közé tartozik, sőt nem túlzás kijelenteni, hogy a Brace Yourself Games az elmúlt évek egyik legfurcsább ötletével rukkolt elő, amikor úgy döntött, hogy mixeli a roguelike-stílus és a ritmusjátékok sajátosságait. Kísérletezésük végeredményét 2014 óta próbálgathatja a közösség, mivel azonban mi a számítógépes verzióval nem tudtunk foglalkozni annak idején, a konzolos változatok februári érkezését használtuk apropóként arra, hogy megemlékezzünk erről a gyöngyszemről.

A fantasy témájú Crypt of the NecroDancer elsősorban attól lesz érdekes, maximálisan a háttérben futó zenére és a zene adta ritmusra építkezik a játékmenete. Ha hagyod, hogy az ütem diktáljon, és ennek megfelelően mozogsz, harcolsz és kerülgeted az ellenfeleidet, hatékonyabbá válsz, ami alapjáraton annyit tesz, hogy több aranyat zsebelhetsz be. A játék irányítása borzasztó egyszerű, a négy iránygomb folyamatos nyomkodásán és az akciógombok alkalomszerű használatán kívül nem is kell másra figyelned, és bár a zene ritmusára is könnyen rá lehet érezni, mindez ne tévesszen meg: a Crypt of NecroDancer egy nehéz játék.

Mert bár kívülről nézve végtelenül puritánnak tűnik az egész, ráadásul az alapkampány négyszer négy pályájának nettó játékideje körülbelül negyedórákban mérhető, hidd el, sok-sok gyakorlás és türelem szükséges ahhoz, hogy a végére érj. Az egy dolog, hogy ha kiesel a ritmusból, akkor a játék kíméletlenül lenullázza az aranyszorzódat, mert így is lehet haladni, csak picit nehezebb lesz. Az igazi kihívás a játék roguelike mivoltából fakad, vagyis ha meghalsz, akkor az adott zónát teljesen elölről kell kezdened, és minden egyes újratöltés alkalmával egy teljesen új, véletlenszerűen generált terepre számíthatsz.

A feladat minden esetben azonos, a terület első három pályáján meg kell találnod a kijáratot, és le kell győznöd a körülötte lebzselő minibosst, míg a negyedik szinten egy méretesebb gonosszal kell megküzdened. Miután az újrakezdés azt is jelenti, hogy a halálod után minden megszerzett fegyveredtől, varázslatodtól és felszerelésedtől megszabadítanak, az első három kör a tápolás ideje. Itt kapsz lehetőséget arra, hogy feltúrd a környéket, hátha akad valamilyen zsíros kiegészítőt rejtegető láda. Kénytelen leszel szembeszállni a feléd özönlő szörnyekkel, hiszen így juthatsz aranyhoz, és végül, de nem utolsó sorban ezeken a pályákon találod meg a boltosokat is, akiknél elverheted a pénzedet.

A játékban könnyű meghalni, egy pillanatnyi zavar és egy-két rosszul meghozott döntés után már fel is dobtad a talpadat, viszont nem lehetetlen benne haladni. Egyfelől a véletlenfaktor ellenére is akadnak tanulható elemek a játékmenetben, és neked erre kell koncentrálnod minden egyes nekifutáskor. Habár a felszereléskínálat sokszínű, idővel betéve tudod majd, hogy mire mész velük, és könnyen el tudod dönteni, hogy mire van szükséged a kiteljesedéshez; melyik fegyvert válaszd, vagy lecseréld-e egyáltalán, ha szembejön egy másik.

Másfelől a rád leselkedő veszélyeket is kiismerheted. Mint bármelyik Souls-játék vagy hasonszőrű program, a Crypt of the NecroDancer is a türelmetleneket bünteti. Némi gyakorlás után még azelőtt felfigyelsz a környék csapdáira, hogy beléjük szaladnál, és persze az ellenfelek mozgása is mintákon alapul, neked ezeket kell figyelned, és ezekhez kell alkalmazkodnod. Ha meghaltál, visszanézheted a meneted, és látni is fogod, hol rontottál, mert a játékszabályok végig logikusak maradnak. Persze nem könnyű egyszerre túlélni és ritmusban maradni, de éppen ez a nagyszerű a játékban, idővel tényleg az az érzésed támad, hogy táncolsz a rád támadó bestiákkal, és ez az, ami különösen izgalmassá teszi a játékmenetet.

Egy másik könnyítés, hogy metaszinten mégiscsak befolyásolhatod, egyszerűsítheted az életedet a játékban. Kétfajta valutát gyűjthetsz majd, és míg az arany arra szolgál, hogy a pályákon lévő üzletekben vásárolj magadnak, a gyémántot a lobbiban költheted el, és társával ellentétben nem veszíted el azonnal - ha meghalsz, a következő újrakezdésig bármikor felhasználhatod.

A gyémántokat nehezebb összeszedni, ugyanakkor értékesebbek is: állandó passzív képességeket vásárolhatsz belőle, így alapjáraton több életerővel és magasabb aranyszorzóval indulhatsz, de gyémántért oldhatod fel azokat a felszereléseket is, amelyekre aztán rábukkanhatsz játék közben. Az így megszerzett cuccok közül véletlenszerűen szór szét párat a rendszer a pályákon, szintén gyémántba fáj, ha szűkíteni szeretnéd az elérhető holmik listáját, és így növelnéd a valószínűségét annak, hogy valami izmosabb cucc essen legközelebb.

Ha már egy ritmusjátékról beszélünk, essen szó a zenéről is! Nos, a Crypt of the NecroDancernek ez az egyik legnagyobb erőssége, az aláfestő muzsika egyenesen zseniális - persze mit is vártunk a Super Meat Boy zenéjét is jegyző Danny Baranowskytól, nem igaz? A díjnyertes soundtrack kifejezetten változatos, mind stílusban, mind pedig tempóban, hogy jusson zene a kezdőpályákra és a későbbi szintekre is. Ahogy telik az idő, egyre ütemesebbé válik, téged pedig elkap a flow, egyre jobban megy majd a kalandozás. Kiváló élmény!

A játéknak egyetlen nagyobb hibája van. Habár a Crypt of the NecroDancerre alaposan rá lehet kattanni, könnyen előfordulhat, hogy még a játék vége előtt eljön az a pont, amikor azt mondod, nincs kedved újrakezdeni. A játékmenet és a zene (illetve nyilván a kettő együtt) tökéletesen működik, viszont a körítés tekintetében kifejezetten ingerszegény lett a játék. Ennek a látvány az egyik oldala: hiába trendi manapság a múltidéző pixeldizájn, láttam már stílusosabb próbálkozást, ráadásul a pályák sokszori ismétlése viszonylag hamar kiégette számomra a kraftot belőle.

Másrészt a sztori sem olyan, hogy különösebben motiválna, és a játék felépítése nem is enged túl sok teret magának a mesélésnek. Az eltűnt apja után nyomozó Cadence története aranyos kis mese, de nem mutat túl egy random fantasy történeten, és összességében annyira vékony, hogy nem is érdekli különösebben a játékost. Végül - de ettől függetlenül - érdemes megemlíteni, hogy olykor a véletlengenerátorra is van miért neheztelnünk, egy-egy esetben ugyanis olyan képtelen helyzettel indít el minket, hogy csak kamillázunk és esélyünk sincs továbbjutni.

Ha viszont a játékmenet és a zene varázsa nem enged el a végéig, baromi elégedett leszel, és a tartalmat sem érheti panasz, még egy adag alternatív karakterrel és játékmóddal is megpróbálkozhatsz. A Crypt of the NecroDancerre ugyanakkor már csak az ötletért is érdemes ránézni, mert ilyet biztosan nem pipáltál még: ha engem kérdezel, 15 eurót bőven megér!

A Crypt of the NecroDancer PC-re, PS4-re és PS Vitára jelent meg. Mi a PS4-es változatot próbáltuk ki.

Kapcsolódó cikk

2.
kamgecam
Kipróbálta valaki?Bejön a trailer és a cikk alapján.
1.
Rakottkrumpli
Na majd minnyá jönnek a kommentek, hogy "fos indie 2D-s játékok, semmi igény nincs rájuk, mert nem kerülnek 10 millába és akkor nem is érnek semmit stb. blablabla"
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...