Inner Chains teszt

Irigylem a lengyeleket! A kormány anyagilag támogatja a játékfejlesztőket, így azok sokkal bátrabban valósíthatják meg a projektjeiket. A kicsiny varsói csapatot, a Telepath’s Tree-t egy zseniális grafikus, Tomasz Strzałkowski alapította három éve, alkotásain kétségkívül H.R. Giger hatása érződik. Már az első kiadott képeken is látszott, hogy, hogy az Inner Chains biomechanikai képződményekkel operáló világától könny szökik majd a műértők szemébe. Tavaly áprilisban a Kickstarteren kalapoztak össze rá közel 20 ezer dollárt, majd az IMGN.PRO karolta fel a stúdió első játékát, amely azonban számos gyerekbetegségtől szenved. Úgy látszik, a srácok mindent a látványra tettek fel.

Pedig a háttérsztorival még nem is volt gond: az Inner Chains egy olyan haldokló bolygón játszódik a távoli jövőben. A korábbi szimbiózisnak annyi, a groteszk növények és állatok kezdik visszahódítani azt, amit elvettek tőle, furcsa biomechanikai lények jöttek létre. Az emberek elkorcsosultak, ám még akkor sem tanultak a hibáikból: a vallási fanatizmus, a gyengébbek elnyomása még mindig átjárja a fájdalmas mindennapokat. Az irányítók továbbra is a megváltás ígéretével manipulálják a népet, kihasználva hiszékenységüket.

Főhősünk egy zarándoklat végén döbben rá arra, hogy valami nincs rendjén, így szembekerül az uralkodó kaszttal. Egyetlen célunk az, hogy elmeneküljünk egy Utolsó Reménynek hívott helyre, ahol maradt még némi biztonság és béke. Miután e döntést meghoztuk, minden ellenségessé válik: a környezet és annak lakói is. A narratíva viszont gyakorlatilag nincs, a falakra mázolt szövegeket nem tudjuk elolvasni. Még az időnként ránk törő látomások során is mindent csak sejtetnek a készítők, így aztán gyorsan leteszünk arról, hogy megértsük, mi miért történik. Szerencsére a bolygó annyira látványos, hogy a nézelődéssel némileg kárpótoljuk magunkat.

Alapjában véve egy izgalmas, lövöldözős anyagot ígértek nekünk, de ebből semmi nem valósul meg. Egyetlen lineáris útvonal létezik a pályákon, interakcióból nem sok van, időnként egy-egy kapcsolót kell meghúznunk a továbbhaladáshoz, de ennyi. A játékban háromféle egzotikus fegyvert találunk, mindegyikhez egyedi lőszer jár. Az egyik az elektromos puska, amivel szétsokkolhatjuk az ellenfelet – újratöltése csakis a pályákon elszórva található töltőállomásokon lehetséges. A csontpuska lényegében a hagyományos golyószóró, amely az élőlényekből kinyerhető szerves anyagokból táplálkozik – végszükség esetén egy kis HP-t is feláldozhatunk a lőszerért cserébe. A lángszóró hatékonyságát nem kell ecsetleni, ha nagy ritkán többen támadnak ránk, védekezésre ideális.

Sajnos a gunplay nem elég élvezetes: használható, de túl jellegtelen az egész, ráadásul a fegyverek egy idő után túlmelegednek, így egy darabig nem is használhatjuk őket. Sajnos ellenségből túl kevés van, nem is nehéz elintézni őket - a csoszogó, zombiszerű embereket például simán el is kerülhetjük. A keményebbek egy jól irányzott lövéssel el is kábíthatnak, netán lángszóróval megpörkölhetnek, de még ők is megfekszenek egy csapásra, ha kiiktatjuk a tartályukat. A bossharcok szintén unalmasak, a legyőzésük során nem sokat kell trükközni, és nem is bírják sokáig szuflával.

A fejlesztők agresszív növényeket is ígértek, de ezek is könnyen kikerülhetőek, nemigen sétálunk a csapdájukba. Viszont az ellenségeket a közelükbe csalva jóleső érzéssel csodálhatjuk meg, amint a derék növény szépen leszúrja vagy megsüti az áldozatát helyettünk. Annak ellenére, hogy csak a kijelölt ellenőrzőpontokon menthetünk, az odáig tartó út során a kihívás elég gyér, az ellenfelek intelligenciája pedig csapnivaló.

Mivel a játékmenet eléggé szegényes, így csak sima Unreal Engine 4-techdemóként fogható fel az Inner Chains. De annak sem, lévén a teljesítmény gyalázatos, még csúcskártyákon is olyan fps-eséseket produkál a játék, hogy az kiábrándító. A kimaradt optimalizáció mellett a játék tele van buggal, a hangok kimaradnak, néhol átláthatunk a tereptárgyakon, máskor a főellenségek hülyülnek meg, és nem nagyon akarnak támadni. A grafikát sem tudjuk testreszabni teljesen, sok fontos opció hiányzik a beállítások közül, ráadásul a billentyűkiosztást sem változtathatjuk meg – innen üdvözlöm a balkezeseket! Hogy jót is mondjak: a zenék kifejezetten fülbemászók, valami elképesztően komor hangulatot képesek kelteni.

Szerettem volna élvezni az Inner Chainst, de nem sikerült. A pofás grafika csak egy ideig kápráztatja el a játékost, viszonylag hamar rájövünk arra, hogy egy félkész anyaggal van dolgunk. Habár a 3-4 órás játékidő alatt kellően türelmes voltam, a hibák alaposan lerontják az élvezhetőséget, így jelen formájában nem éri meg a 20 eurós vételárat – főleg, hogy már itt van az Outlast 2 is. Ha pár hónapon belül ráncba szedik az Inner Chainst, mindenképpen érdemes lesz adni neki egy esélyt, elvégre kellően beteg és nyomasztó hangulattal bír. Akkor talán +2 pontot is hozzáadhatsz a végeredményhez. Reméljük, az Agonyban nem csalódok ekkorát!

Az Inner Chains egyelőre PC-re jelent meg, de még idén várható PlayStation 4-re és Xbox One-ra is.