A Far Cry 5 nem volt a széria csúcspontja: a Seed-família felszámolása csak a montanai környezet miatt tűnt lehengerlőnek, a nyitott világú recept elfáradt kissé. Rengeteg lehetőségünk és eszközünk volt a szekta befolyásának csökkentésére, de a végére már a sztoriba is beleuntam, tisztességből toltam végig, és a minijátékok varázsa is elillant - röhögve fogtam ki a legcombosabb lazacokat is a folyókból.
A 30 dolláros szezonbérlet viszont nem az alapjátékot bővítette ki új küldetésekkel, hanem önállóan is élvezhető minikampányokat kínált teljesen más környezetben és korszakokban, amikbe külön-külön is beruházhattak a rajongók. A Season Pass birtokosai első körben a Far Cry 3 felújított változatát kapták kézhez, majd öt hónap alatt három DLC-vel gazdagodtak. Kár, hogy hiába más a témaválasztás, mindig ugyanazokat a toposzokat ismételik a fejlesztők.
Hours of Darkness
Már a Far Cry 3 standalone kiegészítője, a Blood Dragon is bebizonyította, hogy a Ubisoft által lefektetett alapok egy teljesen elborult retrofuturisztikus környezetben is megállják a helyüket, ha a körítés és a hangulat rendben van. A 2000-es évek elején az FPS-ek gyakorta dolgozták fel a vietnami háborút (Vietcong, Men of Valor, Shellshock, valaki?), a francia kiadó tehát egy letűnt kor slágerét hozta el újra a játék első DLC-jével; pontosabban beleöntötte abba a serpenyőbe, amibe a Far Cry 5-öt is. Az alapanyag nyilván tök ugyanaz, csak a fűszerezés távol-keleti.
Ami a bevezető animációt illeti, a fejlesztők már nem is erőltették a hosszú ingame prológust, inkább egy képregényes intrót kaptunk, amelyről süt, hogy itt bizony a laza militáns hangulat fog uralkodni, sok robbanással, napalmmal és gerillataktikát folytató vietkongokkal. A felütés roppant egyszerű: az észak-vietnami dzsungelben lezuhan a helikopterünk, az ellenség elhurcolja három társunkat, de minket valamiért békén hagynak. A feladat adott: ki kell szabadítanunk bajtársainkat, majd angolosan távozni. A módszer – jó far cry-os szellemben – ránk van bízva.
A dzsungel nagy, nagyjából Hope megye egynegyede, viszont kellően sűrű és fojtogató az atmoszféra - pont, mint egy esőerdőben általában, amit épp nem a fakitermelők hordanak szét. A kampányon csak egyedül szaladhatunk végig (co-op nincs) Wendell Redler tucatkatonát irányítva – ő az alapjátékból ismerős veterán, Red. A fő küldetések nem nyújtanak többet 2-3 óránál, de ezt az időt még egy kicsit kitolhatjuk az opcionális fogolyszöktetéssel, vagy a gyűjthető vackok felkutatásával. Mondanom sem kell, ez utóbbira rá sem tudtam nézni az alapjáték hasonló elfoglaltságai után. A kiszabadított társaink aztán csatlakoznak hozzánk, de igazából semmilyen extra képességük nincs, és célozni is elfelejtettek.
Legalább a feladataink változatosak, pontosabban a kiegészítő csekély játékideje alatt nem válnak fárasztóvá. Általában a vietkong bázisára hatolunk be csendben, de az M.I. elég gyakran észrevesz minket, így aztán elszabadul a haddelhadd, és az adott missziót rövidebb idő alatt letudjuk, mintha csendben somfordálnánk. A kihívás ezúttal is csak a túlerő miatt van, de a gyakorlottak számára normál szinten sem megterhelő. Időnként a földi célpontokra légicsapást is kérhetünk – maximum 5-öt –, ha túlságosan nagy lesz a káosz, életet menthet ez a lehetőség.
Újdonság még a négy új megszerezhető perk, amelyek elsősorban a lopakodásnak kedveznek. Az egyikkel gyorsabban sunnyoghatunk, mint általában, a másodikat aktiválva halkabban mozoghatunk, míg a harmadik automatikusan bejelöli az ellenséget, a negyedik képességgel pedig a falak mögött is láthatóvá válik az ellenség. Magyarán nem túl életképes extrák ezek, de azt nem mondanám, hogy alkalmanként nem könnyítik meg a dolgunkat.
A Hours of Darkness egy felesleges kiegészítő, amely szinte semmit nem tesz hozzá az alapanyaghoz. Ha azonban több tíz óra Far Cry 5-özés után még nem untunk bele a nem túl acélos ellenségek likvidálásba, akkor a vietnami közeg egyetlen rövid délután alatt letudható, és legalább nem traktál minket a háború pokláról és annak értelmetlenségéről, mivel magát sem veszi komolyan.
Lost on Mars
A nyár közepén élesedett bővítményben már tényleg a humor diktál, hiszen olyan képtelen helyzetbe csöppenünk, amit nehéz megállni nevetés nélkül. A Lost on Marsban sem veszik komolyan a történetet a fejlesztők, amit áthat a korai sci-fi filmek bugyuta hangulata. A vörös bolygóra látogatunk, amely meglehetősen puritán környezet, rengeteg kopár sziklával és futurisztikus létesítménnyel. Ki hitte volna?
Ezúttal a Far Cry 5 pilótáját, Nick Rye-t irányítjuk, aki Hurkkal közösen egyszer csak a Marson találja magát. Sajnos nem sokáig örülhetünk a szabad szájú patrióta fizikai jelenlététnek: csak a feje marad belőle, a testrészei pedig szétszóródnak a planétán. Eközben egy rákszerű idegen faj kelti a zavart, a lények már a Föld inváziójára készülnek, így nekünk mind egy szálig ki kell irtanunk őket, miközben persze Hurkot is újra összerakjuk. Emellett barátunk tudata folyamatosan velünk lesz, végig kommentálja az egész kalandot.
A Lost on Mars már érezhetően összeszedettebb csomag lett, annak ellenére is, hogy marad a könnyedebb vonal; ugyanúgy önállóan is megállja a lábát, mint a Blood Dragon, nem egy átskinezett Far Cry 5-nek éreztem. Ettől függetlenül nem tudtak a készítők fogyasztható küldetést írni, illetve maga a környezet is elég sivár, de a vörös bolygó már csak ilyen. A gyengébb gravitációnak hála az ugrándozás elég mókás, főleg, hogy egy jetpackkel is felszerelkezünk, amivel a magas tornyokat is elérhetjük.
Időnk nagy részében helyreállítjuk a különféle bázisok, antennák energiaellátását, amihez nem kevés energia node-ot kell összegyűjtenünk. A végcél az, hogy egy Anne nevű mesterséges intelligenciát aktiváljunk, hiszen az olyan robotsereget kelt életre, ami teljesen elpusztítja az idegeneket, még a Föld inváziója előtt. A köztes időben persze írtjuk a rákokat, ahogy a csövön kifér, ehhez pedig vadiúj fegyverek dukálnak. Kicsit arénaszerű a lövöldözés, egy fontos helyre érve folyamatosan özönlenek a lények, majd egyszer csak elfogynak és fellélegezhetünk. A sekélyes narratívát Hurk állandó beszólásai színesítik, de igazából gyorsan fárasztóvá válnak a poénjai.
A DLC lényegében a Starship Troopers és a Tremors kifordított változata. Amikor homokos talajra téved a bakancsunk, biztosak lehetünk benne, hogy a felzavart pókszerű idegenek folyamatosan sakkban tartanak majd – egészen addig, mire újra sziklát nem fog a lábunk. Ellenfeleink azért kellően sokszínűek, vannak köztük minibossként is felfogható királynők, mezei rákok, és repülő példányok – mindegyiknek van gyenge pontja is, amit ha kihasználunk, gyorsabban elpatkolnak.
Egy idő után új fegyvereket, gránátokat és egyéb cuccokat is megnyithatunk, amiket a 3D-s nyomtatókkal történő legyártás után máris kézbe vehetünk. Van wingsuit is, amivel egy magaslati pontról indulva komplett völgyeken átsuhanhatunk. Kapunk egy gravitációt limitált ideig megfékező övet is, amellyel az elrugaszkodás után egy ideig a levegőben maradhatunk. Noha bármennyire is változatosak az új játékszerek és ellenfelek, a Lost on Mars mégis elfárad a vége felé, hiszen addigra elmúlik az újdonság varázsa, és egyre jobban monotonnak tűnik a non-stop akció. Bizony, itt a lopakodást el is felejthetjük.
Ha kedveled az abszurd humort és a rengeteg utalást más popkulturális művek felé, akkor a Lost on Marsban megtalálod a számításodat. A játékidő ezúttal kicsit hosszabb is, akár 5-7 órára is rúghat a kaland, főleg, ha a harcokat direkt elhúzzuk, vagy meghalunk egy hullám végén. Az alapos játékosok minden szikla mögé benézhetnek némi nyersanyag reményében. Csak azt az idióta Hurkot nem sikerül lelőni senkinek.
Dead Living Zombies
Ugye egy percig sem gondoltad, hogy a Far Cry 5 agyament DLC-áradatát megúszhatod zombik nélkül? Bizony, az augusztus végén megjelent csomagban visszatérünk Montanába, hogy eleget tegyünk az alapjátékból ismerős kattant filmrendező, Guy Marvel felkérésének. A fickó ugyanis tervbe vette, hogy zombifilmekkel törne be Hollywoodba – nem is egy darabbal, hanem rögtön héttel.
Azaz hét forgatáson kell jeleskednünk, az összetákolt forgatókönyvek pedig minden ismert toposzt feldolgoznak. Lesz itt szerelmi történet, félresikerült vakáció, bandaháború és még autós ámokfutás is, ahogy a csövön kifér. Minden megmozdulásunkat egy perverz narrátor kíséri végig – annyi hülyeség gyűlt itt össze, hogy kínomban már csak a fejemet ráztam. Ám hiába a sok ötlet, ha maga a játékmenet egysíkú, és sajnos pont ezt nem sikerült elkerülni.
A cél az, hogy annyi zombit öljünk meg, amennyit csak lehetséges, hadd örüljenek a leendő nézők! Jó, nem árt a fertőzésnek is gátat szabni a mutációs állomások elpusztításával. Egy-egy pálya teljesítése után időre menő kihívásokon vehetünk részt; mindegyiknek három szintje van, ha teljesítjük őket, akkor egy egyedi cuccot nyithatunk meg az alapjátékban. Az élőholtak pedig meglepően hatékonyan kutatják fel az aktuális helyzetünket, így lopakodással semmire sem megyünk. Az elhullott zombik után extra lőszer üti a markunkat, de sohasem kapunk eleget, ezért a fegyvereinket sűrűn cserélgetnünk kell. Új mordályok nincsenek, az alapjátékban megismert, ugyanakkor eléggé változatos repertoár közül mazsolázhatunk.
Ami elsőre feltűnt, hogy a fegyverek tűzgyorsasága túl lassú ilyen sok és ilyen gyors ellenfelekkel szemben. Ezért aztán folyamatosan hátrálnunk kell, ami kicsit frusztráló egy-egy szint vége felé. További gond, hogy ha legyűrnek minket a zombik, újra az adott film legelején találjuk magunkat – nincs egy használható checkpoint-rendszer a Dead Living Zombiesban. Ne gondoljuk hosszú szakaszokra, egy-egy filmet 10-15 perc alatt teljesíthetünk is, de ez nem nagy vigasz, ha pont az pályavégi bossnál vérzünk el.
Ha már zombik, mindegyik példány majdnem tök ugyanúgy néz ki, és ugyanolyan agyatlanul csörtetnek felénk. Üdítő változatosságot csak a főellenfelek képviselnek: találkozunk egy hatalmas, oszladozó nagylábbal, zombimedvével és még a Blood Dragonnal is! Nem nehéz elpusztítani őket, főleg, ha egy járműre is szert teszünk, igazából csak a túlerőre érdemes figyelni, és az M.I. pillanatnyi kihagyásait is pofátlanul ki lehet használni, mert bizony ilyen hibákból is bőven kijut.
Bármennyire is dicséret illeti a fejlesztők beteg fantáziáját, a Dead Living Zombies mégis egy összecsapott DLC érzetét kelti. A filmes plakátok gyönyörűek, és Hope megye horrorisztikus atmoszférája is simán működött. Nagy kár, hogy a játékmenet nem tudott felnőni a designhoz, unalmas és monoton az egész, változatosabb célok és extra fegyverek simán meghálálták volna magukat.
***
Nem merem kijelenteni, hogy a Far Cry 5-höz megvásárolható szezonbérlet kihagyhatatlan ajánlat. Papíron jól mutatnak az eltérő témák és helyszínek, de inkább kaptunk volna kevesebb tartalmat, ha azok hosszabbak és kidolgozottabbak. Ráadásul a Ubisoft házon belül csinált konkurenciát a DLC-kkel: az Arcade mód számos izgalmas és minőségi felhasználói pályát és kihívást tartogat teljesen ingyen, a világ összes ideje is kevés lenne minden ígéretes alkotást és feldolgozást kipróbálni.
A Far Cry 5 kiegészítőit - csakúgy, mint az alapjátékot - sztenderd PlayStation 4-en teszteltük.
Kapcsolódó cikkek
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.