Thronebreaker: The Witcher Tales teszt

  • Írta: szlav
  • 2018. november 10.
A CD Projekt RED eleinte csupán a Gwent egyjátékos kampányának szánta a Thronebreakert, később azonban egy teljesen önálló szerepjátékká vált. Meve királynő története pedig a zsáner veteránjait is megszégyeníti.

Észak lángokban áll. Emhyr var Emreis, Nilfgaard kegyetlen uralkodója átkelt seregével a Jaruga-folyón, a fekete páncélos menet nyomában pedig csak porig égetett falvak és rabigába hajtott parasztok maradtak. Meve, Lyria és Rívia királynője épp egy diplomáciai útról tart hazafelé, amikor megtudja, hogy ifjú fia, Villem herceg az anyja távollétében a kisujját sem mozdította, az ellenfél pedig szinte már az ajtón kopogtat. A bátor királynő nem hagyja mindezt szó nélkül, Nilfgaard alattomos kígyói azonban egy lépéssel előtte járnak. Az árulás mindig akkor érkezik, amikor a legkevésbé számítanánk rá. A kegyeitől megfosztott királynő kénytelen elmenekülni saját hazájából, így hát esküt fogad: megtisztítja észak birodalmait az aljas behatolóktól, akár az élete árán is.

Komoly utat tett meg a The Witcher III mellékküldetéseiben szereplő kártyajáték. A kezdettől fogva jópofa, de alapvetően faék egyszerűségű Gwent lapjait Geralt örömmel csapta az oxenfurti ivók mézsörtől ragadó asztalára. Később mindezt már saját talpon álló online játékként is játszhattuk, valódi hús-vér ellenfelekkel, hála az ingyenesen elérhető Gwent: The Witcher Card Game-nek. A szabályrendszer időközben jócskán megváltozott, de erre mindenképpen szükség volt, ha a CD Projekt RED játéka egy ligába akar szállni a Magic: The Gatheringgel, vagy a Hearthstone-nal. Egy telített piacra sokadikként betörni azonban nem egy világmegváltó cél. A Gwentnek meg kell különböztetnie magát vetélytársaitól, pláne, ha a zsánerre továbbra is olyan nagy nevek csapnak le, mint a Valve az Artifacttal. A lengyelek tehát azt tették, amihez a legjobban értenek. Építettek egy hatalmas, nyílt világot, telis-tele érdekes karakterekkel, és írtak egy olyan történetet, amely láttán a veterán fantasy regényírók is pironkodva vonulnának vissza a dolgozószobába.

Nehéz úgy beszélni a Thronebreaker világáról, s annak történetéről, hogy bele ne fussunk egy-egy olyan megrázó jelenetbe, vagy váratlan csavarba, melyet minden játékosnak érdemes egyedül felfedezni. Akik irodalmi szempontból is jártasok Andrzej Sapkowski világában, azok persze nagy vonalakban ismerhetik az Északi Királyságok második háborújának eseményeit, melyek évekkel előzik meg a közismert videojátékok sztoriját. Legyen annyi elég tehát, hogy történetírás szempontjából Nilfgaard inváziója és Meve királynő gerilla-hadjárata a fő szériához hasonló mélységekbe merül, ez pedig nem kis szó, hiszen alapvetően egy kártyajátékról beszélünk. A csavaros ármánykodással, faji kérdésekkel és jelentős drámával teleszőtt történet egy öt országon átívelő kalandot mutat be, annak pedig minden egyes szereplője megér egy misét. Eyck, a tündérmesékbe illő lovag, Gascon, a helyi banditák sunyi vezére, vagy Barnabas, a fura találmányokkal előrukkoló gnóm csak néhányak a potenciális szövetségeseink közül. Saját történetük, valamint az egymás közt folytatott szájkarate pedig olyan szórakoztató, hogy az simán hozza, és - kövezzetek meg - néhány ponton felül is múlja a The Witcher III színvonalát.

Ehhez pedig a CD Projekt RED játékaira jellemző igényes, gondos odafigyeléssel megalkotott világ dukál, ahol minden elem úgy hat, mintha azokat kézzel festették volna. Lyria vidékies lankái, Mahakam fagyos szirtjei, vagy Angren bűzös lápvidéke változatos helyszínt festenek a háborúnak, s ahogy Geralt esetében is megszokhattuk, Meve sem marad majd túl sokáig a fő küldetésre vezető egyenes úton. A klasszikus szerepjátékoknál megszokott madártávlatból nézve járhatjuk be a teljes környéket, ez pedig ajánlatos, ugyanis itt találjuk a furcsábbnál furcsább kalandok oroszlánrészét.

Miközben hadseregünk (kártyapaklink) fenntartása érdekében arany, építőanyag, vagy önkéntesek nyomába eredünk, könnyen összefuthatunk a vidék lakóival, vagy a vadon szörnyeivel – elvégre a The Witcher világában járunk. A három említett alapanyag pedig kulcsfontosságú lesz, hiszen amellett, hogy ezekkel fejleszthetjük táborhelyünket és lapjainkat, sokszor hasznosnak bizonyulnak a történet során is. Ha van nálunk faanyag, akkor hidat építünk a piócáktól és egyéb rusnya bestiáktól hemzsegő folyó felett, vagy megajándékozhatjuk egy kevés arannyal az elnincstelenedett parasztcsaládot, akik fiai talán kaszát és fejszét ragadva Meve sokszínű bandájához csapódnak.

Mindez pedig kihat a sereg moráljára is: embereinknek nem fog tetszeni, ha a bitófa helyett hideg sörrel és egy friss uniformissal üdvözöljük az ellenfél dezertőrjeit, még akkor sem, ha mi biztosak vagyunk benne, hogy a döntés helyes, hiszen az említett katonák csupán erőszakkal besorozott északi honfitársak. Legyen szó a fő történetszálról, vagy a látszólag kicsinyesnek tűnő mellékküldetésekről, az előttünk álló opciók sosem feketék-fehérek. Szinte sosincs nyilvánvalóan helyes vagy helytelen út – ez a Thronebreaker egyik legnagyobb erőssége. Gyakori, hogy az előttünk álló lehetőségek bizonyos szemszögből mind indokoltak, ugyanakkor mind kegyetlenek. „If I’m to choose between one evil and another… I’d rather not choose at all.” Aktuálisan csengenek Ríviai Geralt szavai, egy királyság uralkodója azonban nem örülhet a kalandozó vaják szabadságának, mindig kénytelen nehéz döntéseket hozni. Persze mit sem számít az egész, ha a gyakorlatban mégsincs súlya a cselekedeteinknek – ettől a sokszor eljátszott trükktől azonban nem kell félnünk jelen esetben. A Thronebreaker kegyelem nélkül szakít el minket társainktól (ezáltal pedig akár a leghasznosabb kártyáinktól), ha így alakítjuk a cselekmény menetét. 

A festői világot érdemes bejárni, már csak nyersanyaggyűjtés szempontjából is, ez a felfedezés azonban a hosszú órák után könnyen unalomba fullad. Rengeteg kinyitásra váró ládikó les ránk az útmenti bozótosból, vagy a folyó szemközti partjáról. Ezek közül a ritkábbak az online Gwentben használható kártyákat, portrékat, vagy egyéb csecsebecséket tartogatnak, a legtöbb mélyén azonban csak pár deszkát és néhány aranytallért találhatunk. Ha Meve igazságosan és kegyesen jár el, akkor néha maguk a helyiek vezetik el őt az érdekesebb kincsek nyomára. Szó se róla, a párbeszédek és a szöveges részek egytől egyig nagyszerűek, amikor azonban Lyria és Rívia nemes királynője már a huszadik aranykoffert és elemózsiás ládát tulajdonítja el saját birodalma nincstelen földműveseitől, akkor unott sóhajjal vonom kérdőre az egész hadjárat erkölcsiségét. Mindez tehát nemcsak repetitív, súlyosan ellent is mond az amúgy mesterien megírt párbeszédes jeleneteknek. Na de legyen is elég ennyi a Thronebreaker RPG-elemeiről. Beszéljünk a harcról!

A csaták - legyen szó néhány fojtólidérc likvidálásáról, vagy akár egy teljes vár ostromáról - mind a jól ismert Gwent formájában játszódnak. Meve seregét az általunk összeeszkábált pakli, ellenfeleinket pedig a szemközti sorba lerakott kártyák szimbolizálják. A rendszer inkább hasonlít a standalone kártyajáték, mintsem a The Witcher III szabályaira, így például három sor helyett csupán kettő, közelharci, illetve távolsági mezőbe rakhatjuk le a lapjainkat. Alapvetően három típusra oszthatjuk az ütközeteket. Vannak ugyebár a sztenderd meccsek, ahol a három körből legalább két alkalommal diadalmaskodnunk kell. A szabályok részleteibe itt nem mennék bele, aki játszott már a Gwent bármelyik iterációjával, az nem fog elveszni. Számos harc azonban csupán egy körből áll. Itt szintén tíz lappal indulunk, de nem adatik meg az a luxus, hogy egy kört átengedjünk a szemben ülőnek. A meccseket sokszor egyedi szabályokkal spékelik meg, amik feldobják a játék monotonitását. Végül pedig nem mehetünk el említés nélkül a puzzle-ikonnal jelölt csaták mellett sem.

Ezek a feladványok azok, ahol a lengyel csapat kreativitása igazán szárnyra kapott. Minden egyes játszma egyedi szabályrendszerrel, saját kitételekkel érkezik. Igazi fejtörőkről beszélünk, ahol általában csak egy helyes út visz a győzelemhez, ennek megtalálásához pedig sok próbálkozás, lapjaink ismerete, na meg a kártyák közti összjáték teljes kiaknázása vezet. Ezek (csakúgy, mint a rendes meccsek) pedig tematika szempontjából remekül illenek a történet éppen aktuális eseményeihez. Akár egy törpöt kell az asztal alá innunk, vagy észrevétlenül elslisszolnunk a járőröző haramiák közt, a kártyás feladványok mindig ötletesen reflektálnak az eseményekre. Az egyik ilyen puzzle például egy huncut kikacsintással egy az egyben lemásolta a rivális Hearthstone szabályrendszerét és néhány népszerű lapját. 

A legutóbb említett fejtörők egyébként néha piszok nehezek, nem egyszer fordult elő, hogy több mint fél órán át próbálkoztam egy-egy ilyen feladványnál. Máskor az ugyanilyen kaptafára gyártott puzzle-k gond nélkül sikerültek elsőre is. Ez a nehézségi hullámvasút pedig a játék teljes lefutása alatt jelen van. A közönséges harcok általában szörnyen egyszerűek, a gyakorlottabb kártyadobálóknak semmi kihívást nem okoznak, ezzel szemben viszont a kézzel faragott rejtvények sokszor kemény akadályt jelentenek. Létezik ugyan három különböző nehézségi fokozat, ezek azonban lényegében csak lapjaink erőpontszámát növelik vagy csökkentik. Közepes nehézségen indítottam el a programot, rám nem valló módon azonban a derekánál úgy döntöttem, hogy ezt növelem nehéz, azaz Bonebreaker beállításra. Sajnos ellenfeleim ez után sem lettek érezhetően bölcsebb stratégák, a puzzle-harcok esetében pedig konkrétan semmi változás nem következett be.

Több tíz óra játék után rá kellett jönnöm, hogy a Gwent egy nagyszerű kártyajáték, de hosszabb távon mégsem olyan érdekfeszítő, hogy kifáradás nélkül elvigyen a hátán egy ekkora volumenű RPG-t. S mivel a feloldható fejlesztésekkel jóformán csupán a paklinkat bővíthetjük, a Thronebreakert igazán csak a történet és a karakterek teszik izgalmassá. Ennek megvalósításában pedig az átlagosnál is komolyabb kulcsszerepet kaptak a szinkronszínészek, akik egytől egyig kitűnő munkát végeztek. Mind a fő, mind pedig a jelentéktelenebb mellékszereplők performanszán tökéletesen érezhető, hogy nem csupán telefonon keresztül köhögték szalagra a sorokat. Márpedig volt mit felolvasni, hiszen néhány levelet és egyéb mellékes leírást leszámítva gyakorlatilag az összes szöveg valódi szinkronhangot kapott. Ritka ez az efféle címek körében, a minőségi végeredmény pedig így még inkább becsülendő. Az aláfestő zene szintén hasonlóan erős, hiszen a The Witcher III zeneszerzői komponálták a Thronebreaker dalait is. A lüktető verődobok, a lantok és balalajkák remekül kiegészítik a „harcjeleneteket”, még akkor is, ha valójában csak kártyákkal hadonászunk. A vérbeli The Witcher-hangulatra egyáltalán nem lehet panaszunk.

A Thronebreaker messze nem hibátlan, de mégis újra és újra felülmúlta az elvárásaimat. Egy egyszerű, kötött történet által vezetett Gwent-kampányra számítottam. Ezzel szemben egy fantasztikusan megírt, teljes értékű szerepjátékot, mellette pedig egy fantáziadús feladványokkal teli kártyajátékot kaptam. Az első tíz órában örömmel ismerkedtem meg a karakteres szereplőgárdával és a festői világgal. Még tíz óra eltelt és világossá vált, hogy a legtöbb szerepjátékot meghazudtoló történettel, és egy sokszor roppant kreatív „harcrendszerrel” van dolgom. A harmincadik óra derekán pedig végül rádöbbentem, hogy mennyi tartalom rejlik valójában a spinoff-játék spinoffjában. Nyilvánvaló, hogy a CD Projekt RED csapata gondos odafigyeléssel és sok szeretettel készítette a Thronebreaker minden részletét. Ennek fontosságát pedig nem tudom eléggé kihangsúlyozni.

A Thronebreaker: The Witcher Tales jelenleg csak PC-re kapható, december 4-én azonban Xbox One-ra és PlayStation 4-re is megjelenik.


2.
redsovi
Gyalázat ez az értékelés. 9-ről indul minimum.
1.
mephi
Megvettem a játékot, mert imádom ezt az univerzumot, nem bántam meg. 30 óra játékidő simán megvan vele. Nálam 9/10 a játék, de mint írtam nem kicsit vagyok elfogult.
1. Annyi kiegészítést tennék a leírtakhoz, hogy Decemberre ígérik a Bonebreaker szint újratervezését, és ez által a szint nehezítését. Tehát aki addig vár a vásárlással, netán megvárja a leárazását a játéknak, az nem fog ebbe a hullámzó nehézségbe belefutni.
2. A játék tegnap megjelent Steamen is, akit a Gwent nem érdekel, tehát nem kellenek neki a kártyák és a borderek, az megveheti ott is.
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...